Kábítószer-függőséghez hasonlította a légkondicionáláshoz ragaszkodást 1992-es váteszi tanulmányában Gwyn Prins, a Cambridge-i Egyetem antropológusa. Az akkor még csak az „elkényeztetett és falánk” Amerika „szükségtelen luxusának” nevezett klímagépekre, úgy tűnik, most kezd igazán rákattanni a világ. Az idei, minden idők negyedik legmelegebbjeként emlegetett nyáron szinte felrobbant a légkondicionálók piaca. A párizsi székhelyű Nemzetközi Energiaügynökség szerint világszerte akkora az igény e berendezésekre, hogy a mai 1,6 milliárdról 2050-re 5,6 milliárdra ugrik majd a készülékek száma. Ennek pedig beláthatatlanok a következményei.
A többséget azonban ez most még hidegen hagyja, hiszen a légkondicionálás igen sokféle problémára hozott megoldást. Az első próbálkozások egy floridai orvos, John Gorrie nevéhez fűződtek, aki jégkészítő masinájával a XIX. század derekán lázas betegei kínjait próbálta enyhíteni. Az első üzembiztos légkondi azonban nem az embereken segített. 1902-ben a Sackett & Wilhelms Litográfiai és Nyomdavállalat azért fordult egy fiatal mérnökhöz, Willis Carrier-hez, mert New York-i üzemében komoly gondot okozott a levegő páratartalmának változása: színes nyomtatás közben kitágult vagy összement a papír, emiatt a nyomaton elcsúsztak a különböző színű rétegek.
Pixabay / skowalewski
A feltaláló által „időcsinálónak” nevezett szerkezet először ott terjedt el, ahol fontos volt a páratartalom szabályozása: textilüzemekben, malmokban, dohányfeldolgozókban, a borotvagyártó Gillette-nél. A hőségben elviselhetetlennek bizonyuló áruházak és mozik csak az 1920-as évek derekán fedezték fel a légkondit. Bár korábban a színházak az északi tavakból télen kitermelt jégtömbökkel hűtöttek nyaranta, a filmszínházak korában ez a módszer már nem működött. Az egyre szennyezettebb tavak jegéből olvadás közben kellemetlen illatok terjedtek volna a nézőtéren – idézi fel Tim Harford brit közgazdász-újságíró a Hogyan formálja az innováció a gazdaságot? alcímű kötetében. A modern klimatizáció viszont egy csapásra megoldotta a kiürülő mozik problémáját, olyannyira, hogy ekkor kezdték a nagy hollywoodi stúdiók nyárra (is) időzíteni a kasszasikernek szánt filmjeiket.
Felsorolhatatlan, hogy mi minden változott meg (vagy vált lehetővé) a légkondicionálással. Az épülethűtés segített felemelkedni a forró égövben elhelyezkedő városoknak, régióknak – Houstontól Atlantáig, Szingapúrtól Dubaiig. Ennek is köszönhetően nőtt negyvenszeresére az Arab-öböl országainak lakossága 1950 óta. Li Kuan Ju államalapító szingapúri miniszterelnök első kormányfői dolga volt a közigazgatási intézményekbe beszereltetni a „civilizáció természetét megváltoztató” klímát, hogy a hivatali munka hatékonyabb legyen.
Marabu
Ugyanezt a lépést Washingtonban jó két évtizeddel korábban, már az 1920-as évek végén megtették, amikor a képviselőházat, a szenátust, majd a Fehér Házat is légkondizták, hogy nyáron se álljon le a politikai élet. Egy felmérés nem sokkal később kimutatta, hogy a gépírókisasszonyok 24 százalékkal többet „kopogtatnak” hűtött irodában, mint forró és párás helyiségben. A legfrissebb kutatások azt is tudják, hogy már 22 Celsius-fokos hőmérséklet felett feltűnően hanyatlik a komplex gondolkodási képesség.
A termelékenység mellett az egészséget is jótékonyan befolyásolja a hűsített levegő. A légkondicionáló készülékek életeket mentenek, Európában és az USA-ban például nekik is köszönhetően csökkent jelentősen 1980 óta a nyári halandóság – említette minap az Economist brit hetilap. Legalábbis a klímagépekkel jól felszerelt Egyesült Államokban és Japánban.
A mesterséges hűtés az építészetet is forradalmasította. Az USA déli, úgynevezett napfényövezetében például eltűntek a hagyományos, passzív hűtésű házak, nagyobb ablakok és kevesebb szigetelés került az épületekre, miután az 1950-es évek elejétől rohamosan terjedni kezdett az olcsó, „miniatürizált” légkondi. Párhuzamosan pedig megjelentek a gépekkel klimatizált, csupa üveg felhőkarcolók.
A tradícióknak az sem tett jót, hogy a hűvösebb északi államokból egyre több belső „migráns” érkezett a napfényövezetbe. Néhány évtized alatt a Kaliforniától Floridáig terjedő terület – korábban egyre fogyatkozó – népessége az USA összlakosságának 28 százalékáról 40 százalékára nőtt. Nem véletlen, hogy az 1980-as évek elején ekképp fakadt ki egy floridai nő Raymond Arsenaultnak, a klimatizáció társadalomtörténeti hatásait elsőként vizsgáló történésznek: „Gyűlölöm a légkondit; a jenkik átkozott találmánya! Ha nem szeretik forrón, akkor menjenek vissza északra, ahonnan jöttek.”
A napfényövezetbe vándoroltak többsége egyébként nyugdíjas volt, akik az „időcsinálónak” köszönhetően idővel „politikacsinálóvá” is váltak – állítja a tudományos ismeretterjesztő munkáiról ismert amerikai Steven Johnson. Szerinte egyértelműen a konzervatív nyugdíjasok nagy számának tulajdonítható, hogy az 1980-as elnökválasztáson a republikánus Ronald Reagan a déli államokban is ellenállhatatlan volt.
Az utóbbi időben azonban jelentősen megkopott a légkondicionálás nimbusza – elsősorban a környezetre gyakorolt káros hatásai miatt. A tudósok egyre több fórumon hangoztatják, hogy a klímagépek működ(tet)ése a Föld éghajlatát is befolyásoló öngerjesztő negatív spirált hoz létre. Egyrészt mert az energiacégek a legolcsóbb módszerrel – olajjal és szénnel – állítják elő a hőhullámok idején felhasznált elektromos áramot, egyre jelentősebb szén-dioxid-kibocsátással terhelve a légkört. Másrészt a készülékek a belső terekben felvett hőt a külső környezetükbe pumpálják, tovább növelve a városok sok helyütt amúgy is elviselhetetlen forróságát, miáltal még többen kényszerülnek légkondi beszerelésére.
