Akik hallottak már a kék jégről, most hasonló kockázat miatt izgulhatnak. A kék jég ugyebár az utasszállító repülők vécéjének fagyott és időnként lezuhanó tartalma. Színét a fertőtlenítő adja, jégtömbbé pedig akkor válik, ha viszonylag ritka üzemzavar miatt egy szivárgó szelepből kicsöpög az anyag, majd odakint lassacskán nagyobb darabbá fagy. Leesni többnyire akkor szokott, amikor a repülőtér közelében a gép melegebb légrétegbe kerül. Mióta ez egyáltalán előfordulhat, a valóságban csupán néhány kisebb anyagi kárt jegyeztek föl ennek kapcsán.

Ehhez képest nem is tűnne teljesen elhanyagolhatónak a kockázat, hogy valakire egy darabka műhold vagy hordozórakéta potyogjon. Megesett már ilyesmi: 1969-ben öt japán tengerész könnyebben megsérült hajójuk fedélzetén, 1997-ben egy amerikai nő, Lottie Williams vállát súrolta egy Delta rakéta becsapódó hulladéka, de nem okozott sérülést.

Ha csak ennyi, akkor voltaképpen nagy szerencsénk van, elvégre napi egy-két tonnára becsülik a lezuhanó törmelék mennyiségét. Ennek négyötöde porrá izzik, de így is elég sok, akár halált okozni is képes darabka zuhan a Földre – derül ki a The Economist összefoglalójából.

Űrszemét a Föld körül

OHB Systems

Szerencse, hogy a szárazföldek és pláne az óceánok hatalmas területei lakatlanok, így nem túl nagy az esély, hogy valakit fejbe találjon az űrszemét. Csakhogy egyre több anyag kerül Föld körüli pályára. Tavaly 111 sikeres felbocsátás történt, szemben az egy évtizeddel korábbi 66-tal, és újabban több az olyan rakéta, amely nem egy, hanem több űreszközt szállít a magasba. A műholdakat és társaikat – leszámítva persze az embereket szállító űrhajókat – általában úgy tervezik, hogy feladataik végeztével lezuhanjanak, mert különben irányítás nélkül imbolyogva összeütközhetnének a még működő társaikkal.

Hogy a zuhanás végeztével az épségben maradó darabok mennyire veszélyeztetnek emberéletet, az nagyjából megbecsülhető. Ezzel foglalkozik például a német Hyperschall Technologie Göttingen vállalat. Egy szakvélemény ára 50 ezer euró körül van. Ha kiderül, hogy a haláleset vagy sérülés kockázata nagyobb mint 1:10 000, akkor át kell tervezni az űreszközt, illetve a visszahozatalát.

A balesetmegelőzés egyik bevált módszere az irányított visszatérés. Ilyenkor a műholdat úgy vezérlik, hogy a Csendes-óceán déli lakatlan övezetébe érkezzen. Az űrtemető az óceáni elérhetetlenség pólusa – vagyis a szárazföldektől legtávolabbi tengeri pont, másik nevén a Nemo-pont – környékén van, nagyjából félúton Új-Zéland és Chile között. A Föld leglakatlanabb részeinek egyike ez, még a hajók és repülők is elkerülik, de ha mégis arra tartanának, értesítik őket a veszélyről.

Az óceáni elérhetetlenség pólusa, azaz a Nemo-pont

Wikipédia (közkincs)

Az ilyen leszállás azonban meglehetősen ritka, mert kevés űrhivatal vállalja a 20 millió euróra becsülhető többletköltséget, ami abból adódik, hogy több üzemanyagra, erősebb hajtóműre, és a feladat végrehajtásához földi irányításra van szükség. Olcsóbb a félig irányított visszatérés, amely kevésbé pontosan célozza meg a lakatlan területet, de elég hozzá a maradék üzemanyag vagy egy különleges vitorla. De még erre is kevesen vállalkoznak, mert vagy a küldetést kell lerövidíteni (hogy maradjon üzemanyag) vagy a vitorla jelent többletsúlyt. Végső soron az űrjárművek nagy többsége véletlenszerűen zuhan a Földre. Folynak tehát a kutatások, hogy a zuhanó tárgyak vagy ne is érjenek földet, hanem menet közben teljesen elégjenek, vagy legalábbis kevés bajt okozzanak, amikor becsapódnak. A táblás csoki egyszerű konstrukciójára emlékeztető megoldás lenne, hogy az űreszközbe könnyen eltörő részeket terveznek, így a szerkezet hamar szétesik, a kisebb darabok pedig jobban elégnek. Ebbe az irányba mutat egy európai vállalkozás, az OHB Systems ötlete is: emlékező ötvözetből gyártanák a csavarokat, szegecseket, így hő hatására a kötőelemek más formát vennének fel és elengednék, amit addig a helyén tartottak. Hasonlóképpen, a francia–olasz Thales Alenia Space hő hatására széteső illesztésekkel kísérletezik. Ugyanott próbálkoznak azzal, hogy titán és acél helyett a könnyebben elpárolgó alumíniumból vagy grafitos műgyantából készítsék az alkatrészeket.

Visszatért a Föld légkörébe, majd megsemmisült Kína űrlaboratóriuma

Véget ért a Tienkung-2 nevű kínai űrállomás életciklusa, amely mostanra lepottyant az égből. Vészhelyzet nem állt fenn, a szerkezet darabjai a Csendes-óceánban landoltak.

Ami mégis földet ér, azt pedig érdemes úgy preparálni, hogy ne sörétként szóródjon szét, hanem egyetlen lövedékként csapódjon be, csökkentve a találat valószínűségét. Az OHB Systems szerint erős kábelekkel kellene egymáshoz erősíteni a széteső alkatrészeket. A Thales Alenia megfelelő borításba építené a most még szétszóródó darabokat.

Ami a kockázat becslését illeti, immár feledésbe merült, miért éppen 1:10 000-nél vonták meg a határt – írja a The Economist. Mindenesetre ehhez a számhoz tartják magukat a NASA amerikai űrhivatalnál, és sok más országban is. Ha azt vesszük, hogy a Földnek most 7 és fél milliárd lakója van, akkor rendkívül csekély – lezuhanó műholdanként egy a 75 trillióhoz – bárkinek az esélye arra, hogy eltalálja valami űrszemét. Az említett kísérletezés jelzi, hogy az űrkutatás felelőseinek érdekükben állhat csökkenteni még ezt a kis kockázatot is.

Nem biztos, hogy becsapódás esetén mindenkinek olyan szerencséje lenne, mint az ausztrál Stan Thorntonnak. 1979-ben, miután az amerikai földi irányítók az Indiai-Óceán és Nyugat-Ausztrália térségét célozták meg a kiszolgált Skylab űrállomással, Esperance városában az akkor 17 éves Stan a házuk tetején bukkant rá egy roncsdarabra. Egy amerikai napilapnak sokat ért az exkluzív sztori – a földet érés nagy médiaesemény volt –, a San Francisco Examiner tízezer dollárt ígért annak, aki először jelentkezik egy Skylab-darabbal, és valóban meg is vásárolta a becses tárgyat.

Ha kíváncsi a Földre hulló űrszeméttel kapcsolatos fejleményekre, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.