Nemcsak a győztesek 100 évvel ezelőtti szigora ágyazott meg Hitler hatalomra jutásának, hanem a német kormányok gazdaságpolitikája is. Máig nem egyértelmű, vajon nem az sikerült-e félre, hogy a háborús jóvátétel alól igyekeztek kibújni.
A száz évvel ezelőtti béke okozta a nyolcvan évvel ezelőtt kirobbantott háborút? Van ebben igazság – de nem feltétlenül úgy, ahogyan az elterjedt: az első világháború után a győztes hatalmak olyan súlyos jóvátételt erőltettek rá a legyőzött Németországra, amely meggyengítette a német gazdaságot, ez pedig egyik oka lehetett Hitler hatalomra kerülésének. A korszak kutatóit megosztja a kérdés, mekkora szerepe volt ebben a német kormányok trükközésének, hogy a gazdasági bajokra hivatkozva bújhassanak ki a jóvátétel teljesítése alól.
Annyi bizonyos, hogy az amerikaiak, de még inkább a britek és a franciák el akarták venni a németek minden erejét az újabb háborús készülődéstől. Ekkor, 1919-ben lépett színre John Maynard Keynes közgazdász, sőt későbbi hírnevét éppen azzal a vitairattal alapozta meg, amelyben részletesen kiszámolta, mennyire meghaladják a német gazdaság erejét a győztesek követelései. Csakhogy 1919-es könyve – A béke gazdasági következményei – alighanem elhamarkodottan jelent meg.
A jóvátétel összegét végül 1921-ben – a londoni ultimátumban – állapították meg, és az már csak nagyjából 6–7 százaléka volt annak, amiről 1919-ben Versailles-ban beszéltek. Annak a nagyobbik része is bizonytalan értékű állampapír volt. A ténylegesen fizetendő összeg (50 milliárd márka, mai értéken mintegy 185 milliárd dollár) kevesebb volt annál, amennyit korábban maguk a németek felajánlottak. Más összehasonlításban nagyjából akkora tehernek felelt meg a nemzeti jövedelemhez képest, mint a korabeli Nagy-Britannia államadóssága – vagyis nem kevés, de nem is kezelhetetlen. Paradox módon csökkentette Németország terheit, hogy Versailles-ban alaposan megnyirbálták a fegyverkezési kiadásait.
A jóvátétel nem roppantotta meg a német gazdaságot – összegzi az 1919. júniusi versailles-i szerződés hatását a londoni The Economist cikke, amely bőséges szakirodalomra támaszkodva érvel amellett, hogy Németországnak nem a képessége, hanem a szándéka hiányzott a törlesztéshez. Többszöri átütemezések után a weimari köztársaság végül csak 20 milliárd márkát fizetett a győzteseknek.
Hogy valójában teljesítési vagy éppen nemteljesítési politikáról volt szó, abban azonban megoszlik a történészek véleménye. A jogi háttér: maga a versailles-i szerződés mondta ki, hogy ha a németek képtelenek a törlesztésre, akkor felül kell vizsgálni a feltételeket. Nyilván ez indíthatta már az 1920-as évek elején Karl Joseph Wirth kancellárt arra a kijelentésre, hogy „egész politikánk célja a londoni ultimátum lerombolása kell hogy legyen”. Akkor ennek az lett volna a módja, hogy a követelés nagyon alapos teljesítésével demonstrálják, nem képes erre az ország. De ez nem tartott sokáig, a következő kormány 1922-ben felhagyott a precíz törlesztéssel.
Más véleményen van a németek szándékairól Tomka Béla történész, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezetője. Szerinte a kezdeti hezitálás után a teljesítési politika dominált. Egy másik „gyanúsítottról”, Heinrich Brüningről, az utolsó, még demokratikusnak minősíthető birodalmi kancellárról Tomka úgy véli, a nagy gazdasági világválság idején, az 1930-as évek elején nem szándékosan csökkentette a német gazdaság teljesítményét. A kor uralkodó válságkezelési elképzeléseinek megfelelően deflációs politikát folytatott, amivel tovább csökkentette a keresletet, és ezzel élezte a válságot. A történész is hangsúlyozza, hogy a politikában rengeteg választási lehetőségük volt a német kormányoknak a két világháború között is, ezért a jóvátétel terhe és a gazdaság helyzete csak egy a sok tényező közül. A jóvátételt pedig Tomka úgy kalkulálja, hogy még későbbi, enyhített formájában is a nemzeti jövedelem 2–3 százalékát tette ki, ami nem mondható jelentéktelennek. És az is fokozta a nyomást, hogy amikor a németek kezdtek elmaradozni a fizetéssel, a franciák (belga támogatással) 1923-ban megszállták az iparilag akkor roppant fontos Ruhr-vidéket.
Ami mindebből végül nemteljesítési politika lehetett, azt persze nem volt szabad túl átlátszóan űzni, nehogy a győzteseknek feltűnjön. Így viszont a titoktartás máshol okozott bajt. Az ellenzék jobbról-balról a győztes hatalmak kiszolgálóiként támadta az 1920-as évek elejének minisztereit; ez volt az egyik oka annak, hogy szélsőjobbosok (még nem a Hitler-féle nácik, hanem az előfutáraik) halálos merényleteket követtek el ellenük. Így halt meg 1921-ben, illetve 1922-ben Matthias Erzberger pénzügy- és Walther Rathenau külügyminiszter.
A német gazdaság az 1920-as években meglepően szépen fejlődött – már csak azért is, mert az ellenségekétől eltérően az ottani ipar kevés kárt szenvedett a háborúban –, egészen addig, amíg más országokhoz hasonlóan az 1929-es világgazdasági válság meg nem roppantotta. Mégis, az 1920-as években rendszeresen elmaradtak a jóvátételi törlesztések. Olyannyira, hogy a győztesek 1924-ben és 1930-ban is enyhítettek a német kötelezettségeken. És bármi volt is Brüning gazdaságpolitikájának indítéka, tény, hogy a német gazdaság a padlóra került, így a következő kancellár, Franz von Papen 1932-ben a lausanne-i konferencián elérte, hogy Németországnak gyakorlatilag ne kelljen tovább fizetnie a jóvátételt.
Ez a politika nem utolsósorban a közvéleménynek szólt – mindkét oldalon. Bár a londoni ultimátum csökkentette a németeknek a versailles-i szerződéskötés idején emlegetett terheit, a győztesek propagandája azt sugallta a háborús szenvedésektől sújtott angoloknak és franciáknak, hogy a németek méltó büntetést kaptak. Berlinben viszont az volt a propaganda fő szólama, hogy voltaképpen nem vesztették el a háborút, hanem csak igazságtalan békét erőltettek rájuk. „Tudjukkik”: a hírhedt tőrdöféslegenda szerint a zsidók és a szocialisták aknamunkája végezte be azt, ami az ellenségnek a hadszíntéren nem sikerült. Ennek logikus folyománya, hogy nem a háború, hanem a jóvátétel az oka a társadalmi és gazdasági bajoknak, beleértve a háború után a világtörténelem egyik legnagyobb inflációját.
Talán a győzteseknek nem kellett volna erre ráerősíteniük azzal is, hogy beleírták a versailles-i szerződésbe: a németek felelősek a háborúért. Igaz, el kellett telnie nagyjából egy évszázadnak, mire a történészek feszegetni kezdték, hogy nem kizárólag a Német Birodalom és Ausztria–Magyarország tehet a háború kirobbanásáról, a többi nagyhatalom készülődése és felelőtlensége is szerepet játszott benne.
A gazdasági bajok okozta elégedetlenség mellett fontosabb és közismertebb oka is volt Hitler hatalomra jutásának. Tomka azt a közkeletű vélekedést idézi, amely szerint a weimari köztársaság „demokrácia volt, demokraták nélkül”, vagyis a német politikai kultúra torzulásai nagyban közrejátszottak Weimar bukásában. A parlamentarizmus védtelenségéhez vezetett egyebek mellett az államfő túlhatalma. Pedig az első világháború utáni zűrzavar közepette még jó ötletnek látszott az alkotmányban az erős vezető. Válsághelyzetekben az államfő nagy szerephez juthatott: a parlamentet megkerülve szükségrendeletekkel kormányozhatott, és 1930-tól élt is ezzel.
Ami pedig Keynest illeti, az 1930-as években, Hitlerék hatalomra jutása után ő már megbánta 1919-es könyvét, amellyel, úgy tűnt, mintha egyoldalúan a németeket pártolta volna. A közgazdász balszerencséje volt, hogy sokkal kevésbé idézték könyvének fontosabb, egyébként mindmáig időszerű részeit: azokat, amelyekben gazdasági nacionalizmus helyett európai együttműködést szorgalmazott.
| Nem mennyei béke |
Jutalomra számítottak a versailles-i béketárgyalásokon, de árulás áldozatainak érezték magukat a kínaiak. Nem is írták alá a szerződést. A diákság 1919. május 4-én Pekingben, a Mennyei Béke terén tüntetett, amikor kiderült, hogy mégsem kapják vissza a Kiaocsou-öböl területét. Sőt. A győztes japánoknak ítélték az 550 négyzetkilométert. A ma a söréről ismert Csingtao kikötőt és környékét a németek két évtizeddel előtte 99 évre koncesszióba (egyfajta gyarmati státusba) kapták a kínaiaktól, majd a világháború elején a japánok elfoglalták. A kínaiak nem harcoltak ugyan a világháborúban, de mintegy 140 ezer munkást küldtek Európába. Ők lövészárkokat ástak a nyugati fronton, és több ezren meghaltak közülük. Joggal számítottak tehát Pekingben arra, hogy szövetségeseiktől visszakapják Kiaocsout. A japánok viszont furcsa kárpótlásként jutottak a külbirtokhoz. Nekik is volt kívánságuk a békeszerződés részeként megalakuló Népszövetség (az ENSZ elődje) alapokmányához: szerették volna írásba foglaltatni „a fajok egyenjogúságát”. Ebbe sem a brit és francia gyarmattartók, sem a kor négerügyeivel terhelt amerikaiak nem akartak belemenni. Ezt kompenzálták Kiaocsouval. Talán nem kellett volna. A május 4-e mozgalom lett a kommunista párt és több más irányzat bölcsője. A versailles-i csalódás jelentős szerepet játszott a kínai nacionalizmus megerősödésében és a Nyugat iránti gyanakvásban. Akkor fordult el a Nyugattól a demokráciát és a tudást pártoló értelmiségiek csoportja. Május 4-e rendszeres hivatkozási alap volt Mao Ce-tung számára, nemcsak a következő világháborúban, a japánok elleni harcban, hanem utána a kínai kommunizmus több fordulópontján is. És május 4-ét emlegették azok a diákok is, akik Mao rendszere ellen tüntettek 1989-ben, ismét a Mennyei Béke terén. Frissítés: Cikkünk eredeti verziójában - tévesen - vesztesnek neveztük Japánt, a tévedésért elnézést kérünk. |
BEDŐ IVÁN
Vezetőkép: A versailles-i békeszerződés elleni tüntetés Berlinben. Fotó: DPA
Évtizedes, közmegegyezésen alapuló kollektív politikai hazugságot törvényesített az Országgyűlés kormánypárti többsége azzal, hogy gyorsított eljárásban elfogadta néhány KDNP-s politikus semmiből felbukkant ötletét a kampányköltések felső korlátjának eltörlésére. A módosítás mögött többféle politikai szándék is felsejlik.
Budapest megkapta az azonnali jogvédelmet is.
Bár már az idei költségvetés is elszakadt a valóságtól, a parlament megszavazta az arra alapozott jövő évi büdzsét.
Ahogy ígérték, az Európai Bizottság bemutatta az orosz gáz és olaj importjának megszüntetésére vonatkozó javaslatát.
A hatóságok vizsgálják, hol kaphatta el a súlyos betegséget.
