Az úgy volt, hogy a napfényes Sztoa tágas csarnokai közt, fenn valahol a Hargitai havasokban jó borok mellett néztük, ahogy megcsillannak a tajtékos habok az Adrián… A csillagok boltozata alatt komótosan haladt előre a nyárvégi délután.

És akkor egy pillanatra kizökkent az idő…

Ott álltunk a széthulló világ roncsai között.

Valahol valakik úgy gondolták, hogy az esztelen, értelmetlen, ostoba és felelőtlen „szabadság” nevében cikket írnak valamelyik pesti lapba. Mert ezen esztelen, értelmetlen, ostoba, felelőtlen és legfőképpen cinikus és aljas „szabadság” számára az individualizmus és az önmegvalósítás a legfontosabb. Mert ezek úgy hiszik, hogy áttaposhatnak mindenen, ami szent, hősies, örökkévaló, vagy egyszerűen csak fideszes…

Ők ilyenek, és ez ma megjelenhet Brooklynban, és bízvást számíthatnak rá, hogy a rosszlelkű és idióta liberális világ majd megvédi őket, majd melléjük áll, természetesen a szabadság nevében.

A csatornák mélyéről lassan előbújnak a tömpe ujjú jakobinusok…

A médiahiénák.

A szörnyarcúak.

A tyúkmellűek.

Itt vannak újra mind a pokol kutyái. Az újpogányok. Akik a tömegember torz lelkének hízelegnek, kommentelnek, és fogkefét használnak, de soha nem ittak még Ede bátyám borából.  A gép megölte az Embert. Mc Donald’s!

Ó, igen, a tömeg…

Tzvetzan Todorov írta Új moralizmus című művében, hogy [itt egy hosszabb idézet következik, amelyet senki nem fog elolvasni, de legalább elvisz ötszáz karaktert].

Hát így.

Bizony, Benda mester, csak egy kis beszédes csönd kéne. Elhajózni Szindbáddal távoli borospincék mélyére, régi-féle, jó szót hallani, és okos szelídségben, Hamvas Bélát kortyolgatva seggrészegre inni magunkat. Egy törékeny, iszonyatos percre hozzákötni magunkat a transzcendenshez.

Mit tudnak erről a lapos pillantású virsliujjúak?

Miközben mi egy nagy, őszinte elhatározással próbáltuk helyrebillenteni a kihűlt jelent, már készülődött a had… Nehéz levegőjű, lefüggönyözött, süppedő szőnyegekben, a szellemi pöcegödör alján már szőtték a Nagy Tervet. A Disznófejű Nagyúr nem tűri, hogy most mi nyerjük a közbeszerzési pályázatokat.

Ez itt a probléma, Kedves Barátaim, ez nekik a problémájuk velünk…

Hogy vagyunk. Ez a mi bűnünk.

Igen, ezt is Ortega mondta, amikor Kornis Mityu fölhívott telefonon, és megfenyegetett, hogy így nem lesz belőlem senki. És tényleg nem lett belőlem senki, mert ezek kicsinálnak mindenkit. Ott vannak mindenütt, egyetlen nagy, összetartó gyűlöletben. Immár készen állnak az ölésre is.

Ez a falka ugrott most neki … [itt egy közepesen fontos kormánypárti politikus vagy alvállalkozó neve áll] barátomnak. (Bassza meg, nem találom azt a cikket, amit úgy nyolc éve küldtem a Magyar Nemzetnek, hogy lesz ebből még két bekezdés? Mindegy, akkor rövidebbre fogom.)

Ilyenek ezek.

Miért nem ásták el az összest az orgoványi erdőben? De kérdem én, az ötös számú tagkönyv tulajdonosa: mi lenne, ha most az egyszer mi nem hagynánk magunkat? Ha fölvennénk a kesztyűt, vagy kivonulnánk az Andrássy útra „rohadt hávégés, mutasd a diplomád” jelszava alatt?

Elég lesz? Vihetem a számlatömböt, Gábor?

(Pereskedők kedvéért: ezt igazából nem is Bayer Zsolt írta, hanem én

-ha)