szerző:
Para-Kovács Imre
Tetszett a cikk?

Jó ellenzék nincs ma, de jó ellenzéki sajtó igen. Ez szomorú és örvendetes is.

Képtelen vagyok nosztalgiával emlékezni az MDF első (és nyilván utolsó) kormányára, ilyeténképpen sajnos azt kell mondanom, hogy kilencmillió honfitársammal ellentétben nem vagyok Antall József örökségének hordozója, akkoriban is úgy véltem, és máig úgy tartom, hogy fülledt és sötét időszaka volt az a honi politikának, viszont egy dologban kétségtelenül visszafogottnak mutatkozott az Antall-kabinet, mégpedig a média kezelésében. Nem kezelte ugyanis.

Az első évekről beszélek, amikor Hankiss Elemér először és utoljára az őt megillető pozícióba került, a hetilapok burjánzását még Nógrádban is hallani lehetett, az újságíróknak jobban hittek az emberek, mint a bíróknak vagy postásoknak, és olyan hangvételű cikkek jelenhettek meg, amiket most az ön- és cenzúra semmiképpen sem engedne nyomdába vagy a monitorra.

Nem mondom, hogy kitört a szabadság, de folytatódott a nyolcvanas évek második felének azon trendje, hogy úgy írunk, ahogy beszélünk, azt mondjuk, amit gondolunk, és ha eukaliptuszos anális öklözőzsírról akarunk beszélni, akkor arról, ha pedig a kormány hülyeségéről, akkor arról.

Antall József és kiváló művelődési minisztere, a mára jótékonyan és helyesen elfelejtett Andrásfalvy Bertalan csak azt engedte meg magának, hogy felossza a magyar sajtót különböző kategóriák alapján, így lett a Magyar Nemzet például baráti lap, a HVG ellenzéki, és a Szabadság, valamint a Magyar Narancs extrém módon ellenséges orgánum. Ezen utóbbi kategóriába mások nem is fértek bele, ezt majd feltétlenül vegyék figyelembe, ha a Demokratikus Hazáért kitüntetéseket osztogatják 2039-ben!

Volt egy helyzet, és az akkori kormány elfogadta, persze ennek ismeretében helyezte el az állami hirdetéseket, de visszafogottan büntetett, az állami vállalatok piacát például alig szabályozta, így aztán simán elfért például egy Szerencsejáték-reklám egy Jeszenszky Gézát gyalázó írás mellett, míg aztán jött, ami jött, és amit első médiaháború néven ismerünk.

Kezdtek ráérezni a hatalom ízére.

Mindezt csak azért részleteztem, mert a mostani helyzet semmiben sem hasonlít az akkorira, de még csak nem is úgy van, ahogy azt néhányan látni szeretnék, azaz a totális propagandagépezet elnyomásában sínylődő ellenzéki orgánumok (vászon-olaj-pixel, vegyes technika, 80 000 euró) tájképe csata után.

A médiapiac teljesen felborult, még véletlenül sem tükrözi a hatalmi helyzetet, mert miközben a Fidesz újrabootolja tévéjét, újságját, rádióját, a másik oldalon létrejött egy meghatározó (intellektuálisan persze, nem gazdaságilag) tömb, a független források tömbje, amibe olyan online újságok tartoznak főleg, amelyek meghatározzák a közízlést és -gondolkodást, de egyáltalán nem felejtették el, hogy mit produkált az előző kormánypárt, miközben rühellik a Fideszt és csatolt részeit.

Van tehát egy jó minőségű ellenzéki sajtó, amihez nem tartozik jó minőségű ellenzék, miközben természetesen a jelenlegi ellenzéknek is megvannak a lapjai, médiái, csak ezek egyre kevésbé meghatározók. Egyre kevesebb a súlyuk, mert – ha nem is olyan mértékben, mint például a köztévé vagy a közrádió, de – szintén politikai küldetést teljesítenek, a hírfogyasztókat viszont nem az érdekli, hogy miért katasztrofális a kormányzás Tóbiás József vagy Gyurcsány Ferenc szerint, hanem az, hogy miért katasztrofális a kormányzás.

Az olvasók (hallgatók, nézők) ösztönösen húzódnak el azoktól a hírektől, melyekben azt magyarázza valaki, hogy a mieink sokkal kevesebbet loptak, mint ezek a gazemberek, mert ha nem is tudatosul benne, hogy ez úgy, ahogy van, baromság, érzik, hogy valamit el akarnak adni nekik, amit ők egyáltalán nem szeretnének megvenni, és rémlik nekik gyermekkorukból, hogy anyukájuk sohasem mondta nekik: keveset lopj, csalj, hazudj, kisfiam (kislányom), mert sokat lopni, csalni, hazudni bűn. Mintha inkább a kizárólagosságról lett volna szó akkoriban.

Egy nemlétező pártnak van ma a legjobb sajtója, és ez pártpolitikai szempontból szomorú, viszont médiavonatkozásban örvendetes, mert a sajtónak hamarabb sikerült európaivá és demokratikussá válnia, mint a pártoknak, a magam részéről például kifejezetten örülök ennek, hiszen többet olvasok újságot, mint pártprogramokat vagy politikusok egyéb megnyilatkozásait.

Így nézne ki egy normális ország – mutatja be a normális sajtó nap mint nap, és a pártok azt kezdenek ezzel, amit akarnak, leginkább semmit, viszont nem hazudhatják azt, hogy senki sem szólt. Leírva minden reggel, hogy merre van Nyugat, Kelet és Dél (Északon hideg van), amelyik magyar politikus pedig azt állítja, hogy elromlott az iránytűje, az egyértelműen saját dugájába dől.

Eltengődhet egy ország éveken át úgy, hogy idióta pártok hentelik egymást, miközben napi szinten röhögik ki őket az írástudók, csak fennáll a veszélye, hogy így lassan elfogy minden támogatásuk, és 18 százalékos részvétel mellett fogják megnyerni vagy elveszteni a választásokat.

Nem mintha zavarná majd őket.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!