szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

Tucatnyi melléklet, speciális fotó, ujjlenyomat, száz dollár, személyes interjúzás. Időt és pénzt kell áldozni annak, aki amerikai vízumot akar. Ezt a magyar vízumkérők, mi egyebet tehetnek, tudomásul veszik. De az nem megy, hogy a procedúra alatt meg is alázzák őket. Egy történet.


Szabályos kép a vízumhoz.
Arctalan hivatal
Minden állam szuverén joga eldönteni, hogy kit enged területére lépni. A 2001. szeptember 11-én történt terrortámadások után Washington megszigorította a beutazási feltételeket az Egyesült Államokba. Az azelőtt sem egyszerű procedúra tovább bonyolódott. A vízummizéria ma is konfliktus az unió tagállamai és Amerika között. A hivatalába lépő Sólyom László is azt nyilatkozta 2005 nyarán, hogy „ addig nem megyek – tudósként sem mentem – az Egyesült Államokba, amíg ujjlenyomatot kell adnom”. Aztán persze ment, ám a processzus nem lett egyszerűbb.

Amerikai illetékesek szerint 2008-ra megváltozhat a helyzet, és Magyarország is „bekapcsolódhat a vízummentességi programba”. Igaz, ezt Bush elnök már két éve is megígérte a balti államoknak és a visegrádi négyeknek, köztük hazánknak, de a beváltására még várni kell. Addig is marad a macerás ügyintézés, a sokszor méltatlan és fárasztó sorbanállás, olykor az ügyintézők megalázó packázása. Az alábbiakban egy a héten megtörtént esetet idéz fel a meghökkentő processzus szenvedő alanya, egy vízumkérő. Neki voltaképpen szerencséje volt, nem került abba a 15 százalékba, akinek a kérelmét Budapesten elutasítják az amerikai hatóságok. Ő tíz évre megkapta a vízumot. Mégsem gondolja, hogy ezzel fátylat lehetne borítani a vele szemben eljáró amerikai hivatalnok megdöbbentő viselkedésére.  Levelét az alábbiakban közöljük:

„Elhatároztam, hogy 2007 őszén szakmai tapasztalatcserére az Egyesült Államokba utazom, ezért  turistavízumért folyamodtam a nagykövetségen. A budapesti, de Amerikában akkreditált Közép-európai Egyetem (CEU) kutatóintézetben dolgozom audiovizuális archivistaként (azaz mozgóképtárosként). Egy nagyszabású videó digitalizálási projekt megkezdése előtt digitalizálási munkálatokat végző amerikai televíziós archívumokat (TV Thirteen, ABC, NBC, CBC) szeretnék felkeresni, hogy tapasztalatokat szerezzek,  hogyan folyik a nem digitálisan készített adások archiválása, digitalizálása, katalogizálása, indexálása. Mindezt leírtam és a vízumkérelmemhez is csatoltam.

Az előzetesen telefonon egyeztetett időpontban, július 23-án, hétfő délelőtt fél kilenckor megjelentem a Szabadság téri épület előtt, várva a behívásra. Türelemmel álltam ki a sorom: előbb a kerítésen kívül  55–60 ember társaságában, majd azon belül, az épület főbejárata előtti 12–15 emberből álló sorban. Bebocsátást nyerve a légkondicionált épületbe, a dokumentumokat bekérő két ablak egyikénél várakoztam  a mintegy 40–50 álldogáló, üldögélő sorstársam között. Talán 20–30 perces – végre ülő helyzetű rostokolás után – a 178-as sorszámomat hívták a 2-es ablakhoz. Egy igen kedves, az ügyfelek pontatlanságait és késedelemokozó ügyetlenségeit türelemmel korrigáló, mintaszerűen udvarias és segítőkész hivatalnoknő dolgozott az ablaknál (kiejtése alapján magyarnak gondoltam). A szükséges dokumentumok átnézése, ellenőrzése, bekérése két percet sem vett igénybe. Megnyugtatott, hogy ilyen simán és gördülékenyem, kiszámíthatóan megy minden – ha már egyszer bejutott az ember. Bizakodással telve várakoztam az angol nyelvű interjúra a váróteremszerű térben, ahol is a műnövényzet mögötti „pénztárablakoknál” folytak az interjúk. Volt idő megfigyelni, hogy az e célra szolgáló öt ablak közül három-négy működött, és azt is, hogy ezek közül a 4-es és 5-ös ablaknál gyorsabban ment az ügyintézés.  Szerencsétlenségemre engem a harmadik ablakhoz rendelt a sors és a hívórendszer.

Az ablaknál vastag üvegfal mögött egy ötvenes éveiben járó férfit láttam, valamint egy kezet, amiben műanyag pohár volt – e kéz gazdájához beszélt folyamatosan a férfi, tudomásul sem véve, hogy én ott állok. A konzul (?) – a hivatalnok titulusát voltaképpen nem tudom – egyszer csak mondott valamit, amit nem értettem;    mögöttem a zsibongott a váróterem, és hirtelen nem tudtam, mondanivalóját nekem címezte-e, vagy pedig ez is a poharassal folytatott párbeszéd része volt.  Hogy halljam, le kellett hajolnom, közelebb helyezve fülemet az üvegablakon lévő egyetlen réshez, a pult szintjéhez, és visszakérdeztem: elnézést, mit mondott? Meggörnyedve már többé-kevésbé hallottam, amit mondott, bár zavarba ejtett, hogy  ő változatlanul a rejtélyes poharas kézhez fordulva adta elő mondanivalóját. Ebben a kínos és kényelmetlen helyzetben kezdődött  a meghallgatás, és az ablak mögött mozgó, lépegető, gesztikuláló hivatalnokon semmiféle igyekezetet nem éreztem, hogy az egyenlőtlen viszonyból fakadó feszültséget oldani kívánná. Baljós kezdet volt.

Beugratós kérdések (Oldaltörés)

Amerikai nagykövetség, Szabadság tér
– Miért utazik az Egyesült Államokba? – ismételhette az első kérdést, amire elmondtam, ami fentebb olvasható. A folytatás hihetetlenül durva volt: "Miért kell azokat az ócska tévés show-kat, rajzfilmeket archiválni, ki a fene kíváncsi rájuk? Egyébként is, az egész dolog elképesztő, hogy az adófizetők pénzét arra költik, hogy ezeket a senki által nem nézett, vagy senkit nem érdeklő vacak műsorokat tárolják" - fakadt ki a konzul (?).  

– Bizonyára ugrat, uram – mondtam első döbbenetemben. Nem – szólt rám rendreutasítóan – egyáltalán nem! És ekkor belépett a képbe az eddig csak kezéig ismert személy  is. Bár továbbra sem hihettem, hogy az amerikai konzul (?) ennyire leegyszerűsítve vélekedjék a tömegkultúráról és a televíziózásról, beláttam, hogy ez valamiféle vizsga-vizsgáztatás, amiről már halottam harangozni. Mondták, ne csodálkozzak semmin sem, sajátos eszközöket választ ugyan a hivatalnok, de nekem megadóan kell viselkednem, ha a tervemet (amerikai utamat) meg akarom valósítani. Zavaromat elérthette a szekundáns, mert magyarul szólt hozzám: válaszoljon a konzul  úr (?) kérdéseire! Így hát megregulázva, elmefuttatásba kezdtem: nem a mi dolgunk, hogy megítéljük, mi értékes, és mi nem, a jövőbeli kutató számára információforrás a tévé műsora, és a mi dolgunk, hogy az audiovizuális tartalmat, ami jelen esetben televíziós műsort jelent, digitalizálás révén megőrizzük az utókornak. Bizonyára ön is látott olyan dokumentumfilmeket, amelyekben archív képek, képsorok szerepelnek – nos, azokat archivisták őrzik meg – világosítottam fel kérdezőmet. 

– Elképesztő – kelt ki a konzul (?) –, hogy a CEU arra költ, hogy ezeket az öreg fotókat, vackokat, tévés szemetet megőrizzék, meg embert küldjenek, utaztassanak ide-oda, ahelyett, hogy az afrikaiaknak segítenének vagy segélyezzenek – mondta indulatosan, a magyar férfi pedig jóváhagyóan bólogatott. -- Én nem archiválok rajzfilmeket és show műsorokat – mondtam. – De minek egyáltalán megőrizni? Minek? – kezdte újra az ablakhoz nyomulva a férfi, támadólag, mintegy az arcomba beszélve. Türelmesen, e játszmában fegyelmet erőltetve magamra kiböktem: hogy megőrizzük a jelent a jövőnek.

Úgy hittem, a vallatás ezzel befejeződött. - Helyezze az ujját a gépre – bal mutatóujjamat odatettem. – Most a másikat – mondta a magyar férfi. – Egy kicsit feljebb – szólt rám újra. Miközben az ujjlenyomatvétel zajlott, leforrázva álltam, mert hallottam, hogy a konzul csak mondja a magáét, de nem értettem, mit, mert hátrébb lépett az ablaktól, ezért visszakérdeztem: Tessék? – A konzul (?) úr csak mondta a magáét:  ahelyett, hogy olyan hasznos információkat és adatokat gyűjtenének és tárolnának, mint az ujjlenyomatok, mindenféle vacak műsorra költik a pénzt – hallottam.

Nem értettem, mit kell még tennem, mi ez az egész, hogy interjú helyett szapulnak valamit, ami nekem fontos, ingerülten provokálnak és utasítgatnak, pedig ha már a szakmám érdekli a konzul  (?) urat és szekundánsát, mindezt tárgyszerűen is meg lehetne beszélni. Semmi ,,legyen szíves”, jóváhagyó tekintet vagy ,,köszönöm” el nem hangzott az interjú során. Fejbiccentéssel jelezték, hogy vége. Egyszer csak valami címkét ragasztott az útlevelemre a konzul, és közölte, mehetek a postázó sorba. Értetlenségemet, dermedtségemet láthatták, ezért mintegy barátkozásképpen kiszólt:  "mit gondol, komolyan beszéltem?"  Mire rávágtam: nem, azt hiszem, ön ugratott engem. – Így van, helyes - mondta diadalittas arckifejezéssel. Bár már mentem volna, de szóval tartott. Mire botor módon én is ellazultam, és kiestem áldozati  szerepemből: – Elnézést, de ha már így, akkor engedje meg, hogy megjegyezzem: azt hiszem, hogy a kérdései vagy inkább azok... tónusa, – kerestem a tapintatos kifejezést - nem voltak helyénvalóak ("were inappropriate”).

– Mi? – nyomult rá az ablakra a konzul. – Úgy értem, hogy... – fogtam volna magyarázkodóra, de eszméltem is,  ez talán most valóban komoly lehet, bár azt is hihettem, hogy ez a támadó hév csak folytatása az iménti szerepjátéknak. De nem. – Azt akarja, hogy töröljem a kérelmét? – Nem, én csak annyit akartam mondami... – Hogy jön maga ahhoz, hogy az én munkamódszeremet kritizálja?!? Életemben több ezer interjút csináltam! Hogyan merészeli megkérdőjelezni, mit miért csinálok? Hogy veszi a bátorságot, hogy az én munkámat minősítse? Adja vissza – mutatott rá az imént a kezembe adott útlevélre ( az útlevélre volt ráragasztva a YES-t, illetve zöld utat jelentő ragadós papír). Nagy dérrel-dúrral letépte útlevelemről róla az öntapadós matricát, visszavette maga elé az űrlapomat, áthúzott, lehúzott róla valamit. Tajtékzott, iskoláztatott engem, hogy ő azt tesztelte, hogy én milyen szakember vagyok, és megfeleltem a kérdéseire. Hogy jövök én ahhoz, hogy az ő munkamódszerét, miközben semmit sem tudok róla,  kritizáljam. – Visszavonom a vízumát. Nem utazik – hangzott a verdikt.

Leforrázva álltam, bár reménykedve, hogy mindez a korábbi színjáték, az iménti show része csak. De ekkor a magyar férfi lépett az ablakhoz, közölte, hogy várakozzak, a konzul úr újrabírálja a kérelmemet. Eltántorogtam a használaton kívüli 7-es ablakhoz. Álltam és vártam, hogy mi lesz. Eltelt 5, 10, talán 15 perc. Soron következő ügyfeleket láttam odakuporodni a 3-as ablakhoz. Haladt a sor a többi ablaknál is. A hangosbemondó a nevemet szólítva (nem a sorszámomat) a 6-os ablakhoz hívott.

Kérjen bocsánatot! (Oldaltörés)

– Legyen szíves elmesélni, mi és hogyan történt – kért udvariasan egy kínai-amerikai hölgy. (Név vagy egyéb azonosító nem volt a hivatalnokokon, ezért azokat felidézni sincs esélyem.) Rövidre fogva a mondandómat, a könnyeimmel küszködve a megaláztatástól, és hogy egy a szakmám szempontjából, a jövőbeli terveimet illetően ekkora jelentőségű utat elszalasztottam, zaklatottan és patetikusan fogalmaztam: nem hittem volna, hogy ez megtörténhet velem, aki demokrata vagyok, az amerikai demokrácia barátja,  és most így beszélnek velem egy hivatalban... A hölgy nyugtatni próbált, úgy értékelve a helyzetet, hogy félreértés történt (miscommunication). Biztosított: ő bízik abban. hogy meg fogom kapni a vízumot, a konzul úr meg fogja adni, de lássam be, hibáztam. Csak mert én nem tudom, mit miért kérdez a konzul úr, azok a kérdések még lehetnek értelmes és helyénvaló kérdések. - Lássa be: nem ismeri a szisztémát, nem láthatja át, mit miért kérdeznek. Meg fogja kapni, ráadásul tíz évre a vízumot, de hogy ez a rossz érzés és feszültég eltűnjön, egy alkalmas pillanatot kilesve, amikor nincs senki a 3-as ablaknál, menjen vissza hozzá, mondja azt, hogy sajnálja, és kérjen bocsánatot - hangzott a hölgy tanácsa. "Meg mondja azt is, hogy "nagyon köszönöm, hogy jóváhagyja a vízumkérelmemet" - tanácsolta.  

- Az a probléma – tört ki belőlem - hogy a  konzulnak kéne bocsánatot kérnie tőlem. -- Nem, nem, csak menjen oda, és kérjen bocsánatot  és köszönje meg neki amit tesz, mert csakis rajta múlik, hogy maga megkapja-e a vízumot vagy sem.  Álltam és vártam. Megjelent a kijelzőn: 178-as a 3-as ablakhoz. Ott állt a konzul (?). Beszélt valamit. Kimondtam: I'm sorry. Erre beszédbe kezdett, ismételte a sérelmeit, hogy nekem, mint archeológusnak (sic!) nincs jogom őt kérdőre vonni, kritizálni a munkáját, ez teljességgel elfogadhatatlan. Majd hirtelen váltott: ,,megadom a vízumot tíz évre. Uzazzon jól, viszontlátásra 10 év múlva”. 

Egy nappal később futár hozta az útlevelem a munkahelyemre, benne a 10 évre szóló B1/B2 vízum. Utazhatok az Egyesült Államokba, hiszen engedélyezte a konzul úr a 3-as ablaknál.

Továbbra is nyugtalanít a tudat, hogy az eljárás során a hivatalnok kontroll nélkül fitogtathatja a hatalmát, önkényeskedhet, megalázhat, miközben voltaképpen ő képviseli az Amerikai Egyesült Államokat.  Ez a magatartás rendkívüli károkat okoz az Egyesült Államok imázsának; és nehezen egyeztethető össze az amerikai demokráciaeszménnyel."

A szerkesztőségünkhöz eljuttatott levél kézhez vételét követően megkerestük az Egyesült Államok budapesti nagykövetségét, ahol elmondták: kivizsgálják az ügyet, de addig is elnézést kérnek levélírónktól a munkatársuk okozta kellemetlenségekért.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Hét nap

E-vízum uniósoknak

Az Európai Unióból az Egyesült Államokba utazóknak a jövőben az interneten egy kérdőívet kell kitölteniük, miután...

MTI Világ

Szeptemberig jó esély van az előrelépésre vízumügyben

Jó esély az előrelépésre vízumügyben Washingtonban, mivel utána az elnökválasztási kampány szinte mindent el fog borítani - mondta az MTI-nek Sally Painter, az egyebek között a magyar állampolgárok vízummentes amerikai beutazásáért lobbizó Dutko Worldwide cég igazgatója.

MTI Itthon

Albright közbenjárását kérte vízumügyben Szili

Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter közbenjárását kérte a magyarok vízummentessége érdekében. Erről a két politikus közös sajtótájékoztatón beszélt a parlamentben.