Tamás Pál © Szegő Péter |
A rendszerváltáskor sokan úgy gondolták, hogy a demokrácia új pártokat hoz majd lére, míg mások az 1948 óta „frizsiderben lévő” pártok föléledését jósolták– indította Radikális újközép – populista-extrémista tendenciák és beágyazottságuk a mai magyar társadalomban című, friss szociológiai kutatásainak eredményein alapuló minapi előadását Tamás Pál. Bár sok tekintetben a régi ideológiák csatái folytak tovább, mégis inkább az új pártok lettek a meghatározóak. Amikor 1989 táján megjelentek az új mozgalmak és politikai pártok, senki sem gondolt arra, hogy előbukkanhatnak az 1944-45 előtti korszak szélsőjobboldali, az új demokráciára veszélyt jelentő pártjai is – mutatott rá Tamás. Szerinte a rendszerváltás ideológusai a demokráciára leselkedő veszélyt főleg a bal- és nem a jobbszélen látták, az utóbbira abszolút nem voltak fölkészülve.
A Tamás Pál által szélsőjobboldalnak nevezett politikai térfélnek három jelentős korszaka volt Magyarországon a rendszerváltás óta. Az első korszak képviselői nosztalgiaklubokként működtek és körülbelül 1992-ig voltak színen. A második korszak Csurka Istvánhoz köthető. Ennek az áramlatnak – főleg az induláskor – a szellemi elődje sokkal inkább az egykori Nemzeti Parasztpárt volt, mint a nyilas mozgalom. Az MTA Szociológiai Kutatóintézetének igazgatója szerint Csurka megerősödése annak köszönhető, hogy az MDF-ről nagyon hamar kiderült, hogy „a gazdasági összeomlással nem tud megbirkózni”. Tamás Pál hangsúlyozta: „a kilencvenes években a politikai elit az aranyból is sz.rt csinált” és ez sok politikailag képzetlen, de érzelmes embert Csurka oldalára terelt. A szakember által „jobboldali radikális óhitűnek” nevezett csurkisták „a kispolgári milieu harmincas évekbeli nemzeti mítoszait élték meg, erős antiszemita fölhangokkal”. A harmadik, legújabb korszak „egy nagyon sajátos kudarcföldolgozási mintája” a magyar történelemnek.
A mai jobbszélsőségeseket Tamás Pál szerint két nagy, egymással alig érintkező csoport alkotja. Az egyik a kétezres évek közepétől „protestáló radikális”, az utcán tüntetők csoportja, másik az az „újközép”, vagy „verbális radikális” amely módszereiben nem radikális, „nem akar kemény, határozott tiltakozási formákban részt venni”, de vevő a nacionalizmusra és a rasszizmusra. Egy nemrégiben végzett reprezentatív fölmérés szerint a felnőtt lakosság 10,5 százaléka igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy részt venne-e tüntetésen, demonstráción, tiltakozó politikai gyűlésen. Ugyanők azon a politikai skálán, ahol az egyes válasz a balszélt jelenti, a hetes pedig a jobbszélt, rendre hatos, hetes válaszokat adtak. A verbális radikális szélsőjobboldaliak Tamás szerint a lakosság 19,4 százalékát teszik ki. Ők szintén hatos, hetes válaszokat adtak, de tüntetni, demonstrálni, politikai gyűlésen részt venni nem akarnak. Tamás Pál szerint tehát az összlakosság 30 százaléka tekinthető radikális – durván kétharmad részben csak verbális, egyharmad részben protestáló – jobboldalinak.
A szociológus a Szonda Ipsos kutatási eredményét idézte, amely szerint a Fidesz-szavazók mintegy „egyharmada minősül valamilyen mértékben radikálisnak”. Hozzátette: a Fidesz erről a jelentős szavazói rétegről nem mondhat le. „Nincs olyan jelentős jobbközép szavazóréteg Magyarországon, mint Németországban vagy Ausztriában, amely a Fideszt hatalomban tartaná a szélsőpolgár szavazatok nélkül is”- fejtegette.
A protestáló radikálisok fiatalok: a felnőtt korú összlakosság 21,8 százaléka harmincévesnél fiatalabb, 17,8 százaléka harminc és negyven közötti. A protestáló radikálisoknak viszont 36,1 százaléka harminc alatti, 18,5 százaléka harminc és negyven közötti. Az iskolai végzettséget tekintve a protestáló radikálisok között az egyetemet végzettek aránya enyhén, az érettségizetteké erősen fölülreprezentált az összlakossághoz képest. Németországban viszont a radikálisok jellemzően alacsony képzettségűek, kisvárosiak, sokszor munkanélküliek, és alacsony képzettségük miatt elhelyezkedni képtelen emberek. „Tehát Magyarországon nem azok tiltakoznak, akik legalul vannak és elkeseredésüket ebben a harmincas évekből visszamaradt formában jelenítik meg. Inkább olyan álmodozókról van szó, akik megfelelő képzettséggel sok hülyeséget elolvasnak” – mondta Tamás Pál. Hozzátette: Bosnyák Zoltán könyvét nem valamelyik szittya könyvesboltban, hanem Szombathely egyik belvárosi antikváriumában találta meg, „tehát a nyilas irodalom része lett a normalitásnak”.
Kutatások igazolják, hogy „a tekintélyuralmi forma, az egypártrendszer, erős kéz, erős politikai akarat” mind hetven százalékos helyesléssel találkozik – mind az MSZP, mind a Fidesz szavazói közt. A szakember szerint rövidtávon a helyzet nem fog változni. A közeljövőben a Jobbik szeretne bejutni az Országgyűlésbe, s ennek érdekében a Fidesz radikális szavazóit, vagy legalább egy részüket igyekszik megnyerni magának. Ehhez témákat keres. Ilyen téma például az aprófalvak közbiztonsága és ezzel kapcsolatban, ahogy ők mondják, a „cigánybűnözés” elleni határozott föllépés. „Nem rossz politikai stratégia a falvak lakóinak védelmezőjeként föllépni” – tette hozzá. Ráadásul a látványos utcai fölvonulások olyan médiafelületet biztosítanak a radikális jobboldalnak, amit – ha fizetett hirdetésben reklámozni akarná magát – biztos, hogy nem tudna megfizetni. „A dolog stabilan, hosszan velünk marad. Meg fogunk tanulni együtt élni a humanizált fasizmussal” – zárta gondolatait Tamás Pál.
Az utca és a rendszerváltás (Oldaltörés)
A hvg.hu-nak interjút adó szociológus szerint a nagy pártok megnyerhető szavazói nem tudatos szavazók, hanem „igen nagy részben félnövényi léten tengődő emberek, akiknek a politikai memóriája három-négy hónapos, igazán nagyon elemien hangulatok, érzések, képek, metaforák és nem ideológiák alapján döntenek” – tette hozzá. Az intézetigazgató nem ért egyet Tölgyessy Péter azon állításával, mely szerint választást középről nyerni, szélről elveszíteni lehet, s ezt bizonyítja 1998, 2002 és 2006 is. „Üres a közép” – vélte Tamás Pál. Szerinte nem azért nyert 1998-ban a Fidesz, mert középre húzott, hanem mert „Horn elnézte”.
A szakember azzal sem ért egyet, hogy a hagyományos bal-jobb fölosztást zárójelbe lehet tenni, és a fő törésvonal a szabadpiac hívei, illetve ellenfelei között húzódik, ezáltal a Magyar Kommunista Munkáspárt és a Jobbik egy platformra kerül. Tamás Pál a „szociális pesszimisták” és a „szociális optimisták” közt látja a döntő különbséget. Radikális baloldali politikai erő megerősödése szerinte attól függ, hogy – akár kormányon, akár ellenzékben – „milyen válaszokat ad az MSZP a kialakult világrendre”. „Ha kormányon marad az MSZP, akkor nagyon könnyű vele szemben egy baloldali programot meghirdetni, hiszen az MSZP tíz-tizenöt éve neoliberális programot valósít meg. Ha 2010-től az MSZP ellenzékben lesz, akkor nyilván elmegy balra. Ebben az esetben nehezebb létrehozni mellette egy alternatív baloldali pártot.”
Tamás Pál a hvg.hu-nak megerősítette az előadása során tett azon kijelentését, miszerint az utca nem vett részt a rendszerváltásban. Arra a fölvetésre, hogy 1988-89-ben rendszeresek voltak a többtízezres, néha százezres tömegtüntetések, Nagy Imréék 1989. június 16-i temetésén pedig mintegy negyedmillió ember volt a Hősök terén és környékén, úgy válaszolt: „ezek történelmi színjátékok voltak, a rendszerváltás pedig Magyarországon értelmiségi paktum volt, a többi statiszták, díszlet, ilyenek”.
Szegő Péter
