© Stiller Ákos

Ha az ember néppárti frontemberként szónokol, elkerülhetetlenül önellentmondásba keveredik.   Nehezen lehetne ez másként. Egy kicsiny rétegpárt vezére homogén tábornak beszél. Szavazói többé-kevésbé ugyanazon társadalmi merítésből verbuválódnak. Össznépi képviseletet célzó tömegpárt azonban a legkülönfélébb szegmenseknek üzen. A „párt” szó eredetije részt jelent. A néppártok viszont jellemzően a széles „nagytársadalom” érdekét kívánják artikulálni. Minél nagyobb a bázisuk, annál inkább törvényszerű, hogy párhuzamosan képviselnek olyan csoportokat, melyek alapérdekei gyökeresen különbözőek. Mi több, ütik egymást. Ennek tipikus példája Orbán Viktor csúszással megrendezett évértékelése is.

Meglehetősen elcsépelt fordulattal indult Orbán országértékelő beszéde. A Fidesz-elnök kárhoztatja, miszerint a hatalom „kormányzás helyett az ellenzéket támadja, az ellenzékkel foglalkozik. Nem csoda, hogy ide jutottunk. Kellő tisztelettel csak azt tanácsolhatjuk a szocialista barátainknak, hogy ideje lenne, ne az ellenzékkel, hanem végre az ország gondjaival foglalkozzanak.” Mivel az ellenzék a kormányoldalt bírálja, a politikai harc természetének okán viszontválasz is érkezik. Ebben még nincs semmi. A mondat korrekten úgy hangozna: ”ne csak az ellenzékkel, hanem végre az ország gondjaival is foglalkozzanak”.

De ne ragadjunk le itt. Főként, mivel Orbán érdemben próbálja definiálni a válság lényegét. Mely az ő értelmezésében úgy fest, hogy „nem az áruk túltermelése okozta. Azt kell mondanom, hogy inkább a pénz túltermelése. Igen, a pénznek lehet túltermelése. Most nem arra gondolok, hogy túlságosan buzgók és szorgalmasak voltak a nyomdagépek, és a kelleténél több valutát nyomtak. Arról van szó, hogy a világ egy olyan pénzügyi rendszert épített fel, amely egyre több hitelt teremtett - valóságos fedezet nélkül. Ez valójában pénz, és így az egész világ pénzügyi rendszere egyre jobban elszakadt a valóságtól.” Orbánnak részben igaza van – de hozzá kell tenni: jó néhány termelőszektorban például az autóiparban, igenis a kínálat jóval felülmúlta  a keresletet. Az egyre növekvő raktárkészleteket a bank- és tőzsdepiac hazárdjátékosai boldogan megfinanszírozták - amíg lehetett.

Orbán úgy véli, „mint minden válságot, ezt is meg lehetett volna előzni. A válság azért szélesedett ki, mert az államok elengedték a bankok, a tőzsdék és pénzvilág kezeit, lemondtak a pénzteremtés ellenőrzéséről, a pénz pedig kibújt nemzetállami kerete közül, globális pénzpiaccá alakult, majd immáron állami ellenőrzés nélkül féktelen pénzteremtésbe kezdett.” Ezért a jövőben „nemzetállamok ellenőrzése alá kell vonni a nemzeti pénzpiacokat, és nemzetállamok feletti ellenőrzés alá kell vonni a nemzetközi pénzpiacokat.”

Természetesen a piac eddig sem volt teljesen önszabályzó. Törvények rendelkeztek működésének jogszerűségi határairól.   A nemzeti jogalkalmazás - uniós és világszervezeti ajánlások mentén – bank-és tőzsdefelügyeleti szerveket üzemeltet. Értelemszerű, hogy minden cégnek be kell(ene) tartani ama ország törvényeit, ahol bejegyezték (illetve azokét, melyekben pénzt forgat.)

Nyilvánvaló, hogy a világválság okozta kár „járulékos haszna”, hogy rávilágított a pénzügyi kontrollmechanizmusok gyenge láncszemeire, Achilles-sarkaira. Tehát a működő rendszerek felülvizsgálata indokolt. De hogy ezzel a globális válságok preventíven kezelhetőek lennének, naiv politikusi felvetés. A bank- és tőzsdeközi világpiacon tranzakciók milliárdjai zajlanak. Képtelenség megelőző jelleggel előre garantálni, hogy ne legyen soraikban kétes, fedezetlen, szabálykerülő üzletelés. Ez azt igényelné, hogy bizonyos „felettes szervek” valamennyit előzetesen átnézzék. Mindez olyan mértékben lassítaná az ügyintézést, hogy gyakorlatilag összeomlana a pénz- és részvénypiac. Itthoni mindennapokból vett hasonlatra lefordítva ez kb. annyit jelentene, mintha összes cégnek minden egyes utalást, kifizetést, szerződést előre láttamoztatni és jóváhagyatni kéne az APEH illetékeseivel.

Előzetes „pénzügyi cenzúrára” tehát nem, csupán utólagos elszámoltatásra van lehetőség. Ráadásul előbbire szükség sincs. Egyik későbbi mondatával indirektmód ezt Orbán is beismeri. Mondván: „nem a bankrendszer, nem rejtélyes piaci törvényszerűségek, nem személytelen piaci erők okozták a válságot, hanem konkrét bankárok, konkrét brókerek, hitelezők, pénzügyi tanácsadók, hitelminősítők, nekik falazó politikusok és szakértők - és persze a hitelt felvevők, akik fedezet nélkül felvették és el is költötték a nekik adott pénzt.”

A diagnózis jó, csak némi pontosításra szorul. Először is, ha a válság nem „a” piac bűne, hanem bizonyos konkrét szereplők felelőssége, akkor talán rajtuk, és nem is a szabadpiacon kéne állami túlhatalommal elverni a port. Másodszor: téves a „bűnösök” rangsora, ha azon a hitelfelvételt túlzásba vivő magánszemélyek, cégek és államok csak szerény utolsóként vannak jelen. Ugyanis reálisan ők állnak a vétkességi dobogó csúcsán. Ha jóléti kiadásokra a széles néptömegek és politikusaik nem költenek erejükön felül, akkor nincs túlkínálati hitelbuborék (és túltermelés) – ergo válság sem. Eme krízisnek állami eszközökkel nem, csakis össztársadalmi felelősséggel, rövidtávú pénzszórás helyett távlati gondolkodással lehetett volna elébe vágni.

Orbán az állami szerepvállalás fokozásának dicséretét zengi. Leszögezve, „van állami egészségügy, van állami nyugdíjrendszer, van állami szociálpolitika, és valójában ezek nem tehertételek, hanem a válság elleni küzdelem oszlopai. Ha ezek nem lennének, akkor a maradék biztonság, a maradék vagyon és a maradék jövedelem is eltűnne az országok működéséből.” Szívesen rákérdeznénk Orbán Viktornál: ugyan miféle biztonság és jövedelem generálódik a közszolgáltatási ellátórendszerekben? Olyan, amelyet fenti ágazatok maguktól előállítanak, természetesen semmi.

A közszektor csak a magánszektortól elvont nyereség- és jövedelemadóból tud fizetést, illetve segélyt adni, biztonságot nyújtani. Jelenleg, hogy a magánszektor beroggyant, az emlőin függeszkedő – túlsúlyos, vízfejű és alacsony hatékonyságú - közellátási rendszer éppen hogy nem segítő faktor, hanem rizikótényező. Melynek revíziója elodázhatatlan. Ehhez képest Orbán kifejtette:  az ország „a népszavazáson megálljt parancsolt a magyar egészségügyi rendszer szétverésének. Nemcsak arról volt szó, hogy sikerült eltörölni a kórházi napidíjat és a vizitdíjat, hanem a hárommillió-háromszázezer egybehangzó akarat következtében a kormány visszavonta a parlament napirendjéről azt a javaslatot, amellyel szét akarta szedni, át akarta alakítani az egészségügyi társadalombiztosítási rendszert, sőt mi több: tőzsdére akarta azt vinni. Hol lenne ma a magyar emberek egészségbiztosítása, ha egy évvel ezelőtt a népszavazással ezt nem akadályozzuk meg, és tőzsdére vihették volna.”

A Fidesz-elnök csupán arról hallgat: az a gonosz bank- és tőzsdevilág nemcsak hitelből folytatott költekezésre ad lehetőséget, hanem takarékosságra is. Sokan fektethették volna pénzüket többek között önkéntes nyugdíj- és egészségpénztári alapokba, biztosításokba is. Tapasztalván ennek előnyeit – például, hogy juttatásaik mértéke nem politikusi kegyosztogatástól, hanem saját döntéseiktől függ – könnyen tovább lehetett volna menni abba az irányba, hogy a kötelező nyugdíj- és társadalombiztosításban is lehessen szolgáltatót választani. Ehelyett a pénzét talmi jólétre felélő társadalmat beleheccelték abba, hogy konzerváljon egy, finanszírozási csőd irányába navigáló monopóliumot.

Orbán felteszi a költői kérdést: „miért jó az, ha egy ország megszabadul a nemzeti vagyonától? Miért jó az, ha egy ország eladja a stratégiai iparágait? Miért jó az, ha teljesen külföldi tulajdonba adja a bankrendszert? Ez ellentmond a józan észnek…egy nemzetgazdaság hazai kézben lévő stratégiai ágazatok, különösen pénzintézetek nélkül gyenge és sebezhető. Az új világban érték lesz a nemzeti vagyon, a hazai tulajdonban lévő bankrendszer, érték lesz az energia, a föld, az élelmiszer, a víz, és a természet értékeit, a köz érdekét az állam tulajdona is védi.”

Népszerű tézis, mely szerint a hazai/állami tulajdonlás gyógyír a gazdasági bajokra. Csakhogy semmi nem bizonyítja az igazságtartalmát. Ha az állam korrupt, inkompetens, az általa birtokolt cégek pénznyelő fekete lyukként üzemelnek. A hazai vállalkozó pedig kenőpénz fizetésével, nem pedig ár- és termékajánlatai minőségével jut előre. Jól működő, optimális költséghányaddal dolgozó közhatalom megléte esetén viszont akár a gazdaság oroszlánrésze is idegen kézben lehet. Ha képesek betartani a verseny- és piacszabályzó jogot, a tulajdonos kilétének nincs jelentősége, hisz a törvények – állampolgárságtól függetlenül – minden itt tartózkodóra vonatkoznak.

Orbán ezután figyelmeztet: „soha többé nem fordulhat elő az, ami tönkretette Magyarországot a nyolcvanas években; soha többet egyetlen kormány sem veszi magára azt a bűnt…hogy külföldről felvett hitelekből jóléti kiadásokat finanszíroz majd, és így eladósítja, és tönkreteszi az országot nemcsak a most élők, hanem még a saját gyerekeink vagy unokáink számára is. Ez volt a megegyezés egészen 2002-ig, amikor a szocialisták, megkezdve mostani hétéves kormányzásukat, felrúgták ezt a megállapodást: külföldi hiteleket vettek fel, amiből csak és kizárólag jóléti kiadásokat finanszíroztak.”

A diagnózis tökéletes. Mindössze pár aprócska hézag van. A költekezésnek utat nyitó száznapos programot ők, a Fidesz is megszavazta. Illetve, hogy a jóléti kiadások legtetemesebb tételei pont a társadalom- és nyugdíjbiztosítási kassza, melyhez piacilag hozzányúlni Orbánék szerint tilos. De ha kölcsönből finanszírozni nem szabad, viszont a nagytőkét sem engedhetjük oda, akkor nem költhetünk annyit a fentiekre, mint eddig. Ám ki fogja megmondani az érintetteknek, hogy hitel már nincs, liberalizációt nem akarunk, így aztán húsz (harminc, negyven) százalékkal csökkenteni muszáj a kórház- és nyugdíjbüdzsét, a szociális támogatásokat?

Papp László Tamás