Kedves Feri!

Ne haragudj, hogy még közjogilag létező miniszterelnökként tegező formában írok, de rövid közös munkálkodásunk, és akkori beszélgetetéseink során erre Te Magad hatalmaztál fel. Olvasva és fogyasztva most a híreket, a Veled való személyes emlékek idéződnek fel. Viszonylag kevés embernek adatik meg az, hogy egy későbbi miniszterelnök mentse fel tisztségéből. E sorok írójával, tudod, ez történt 2003 októberében, amikor – persze ennek felelősségét nem vállalva – menesztettél a kábítószerügyi koordinációért felelős helyettes államtitkár posztjából.

Ma már ennek nincs igazán jelentősége, a sok többi politikai túlterjeszkedés egyikeként szürkül bele az egyre színesebb politikai botránysorozatba, még akkor sem, ha Te Magad emelted köznyilvánossági szintre, amikor Debreczeni József híres-hírhedt könyvében oldalakon keresztül sajnálkozol a közigazgatási államtitkárodnak tulajdonított érthetetlen személyi döntés felett, mintha ahhoz semmi közöd nem lenne.

Topolánszky Ákos

Talán azt is elmondhatom, hogy az egyetlen - de legalábbis a kevesek között – lehettem, akinek felmentésekor a döntésért felelősek fogadást adtak a felmentettnek. Furcsa, kicsit aberrált játék ez. Igazán olyan ember fejében fogannak meg az ilyen játszmák, akik döntéseikért nem akarnak felelősséget vállalni, azt valamiféle balesetként próbálják átfesteni.

A fogadás alkalmával (szokásos felvágós, gazdag büféasztalos kínálat, a minisztériumi felsővezetés kötelező jelenlétében) valójában két beszéd hangzott el. Egyik a Tied, még gyermek, ifjúsági és sportminiszterként, amikor számos házasságodat (sic!) felemlegetve képes beszédben, metafórikus képiséggel méltattad elválásunkat, hiszen „egy házasságot is a válás tisztessége minősít.”, Úgy láttad, a miénk ilyen.

A másik beszédet én tartottam, és egyrészt abbéli örömömnek adtam hangot, hogy ha ezt házasságnak nevezzük, milyen jó, hogy azt nem háltuk el. Az érdemi mondanivaló azonban az a gondolat volt, mi szerint kettőnk, illetve a minisztérium teljes vezérkara és köztem nem sok hasonlóság adatik, hiszen nagyon eltér szocializációnk, de értékeink és a céljaink is. Egy hasonlóság azonban biztosan van. Az ugyanis, hogy a demokrácia szükségszerűségei szerint egyszer mindannyiunkat felmentenek. Engem most, Titeket majd egy másik időpontban. Kívánom Nektek, – jeleztem -, hogy esetleges felmentésetekkor szolidaritásban, és a döntéssel szembeni tiltakozásban lehessen részetek, mint történt ez az én esetemben. Mert ha így történik, tudhatjátok, és csak akkor tudhatjátok, hogy az országot, s - ha ez nem túl konzervatív megfogalmazás - a nemzetet hűségesen, eskütökhöz méltóan szolgáltátok. Válasz akkor nem érkezett. Talán csak most, áttételesen.

Két szempontból ugyanis ma is jelentőséggel bír az akkori beszélgetés. Azóta eltelt több mint öt év, és megannyi politikai kataklizma, sunyi játszma, katasztrofális döntéssorozat, mélyrepülés, kontrollvesztett, szenvedélybeteg hatalomgyakorlás. Ennek végeredménye (vagy csak állomása?) a szombati nap, a megyei vezetők által felkötött útilapu. Az erodálódott, már Medgyessy alkalmával megfigyelhetett lavinaszerű támogatásfogyás, kihátrálás, a lelepleződött hatalomgyakorlási visszaélések sora, a politika „hűtlen kezelése”, ami egyébként egy demokrácia legnagyobb bűne. És maradt egy-két idős asszony, imádó, rajongó, egy-két támogató blogbejegyzés, és Dessewffy Tibor.

Vagy már ők sem.

Lehet, hogy az öt évvel ezelőtti mondatok és beszédek nem véletlenül idéződnek most fel. Mert ha akkor helyesen beszéltél, ez a „házasság” most ismét válással végződött, ezúttal azonban nem egy harmadik feleségtől, és nem is egy munkatárstól, hanem a magyar nemzettől, a magyar demokratikus államberendezkedéstől, a politikacsinálás demokratikusan elfogadható kereteitől, mégpedig nem méltó, hanem ellenkezően, részben szánalmas, részben botrányos módon. Ez a kohabitáció olyan váláshoz vezetett, amely nem közös döntéssel jött létre, viszont – érdekes módon - az elkövetett károkért sem a károkozónak kell fizetnie a tartásdíjat. Viszont nem jár utána díszes fogadás sem, és nem lehet hallani tapsot, az ünneplők menetelését és a diadalívet javasolók zsinatolását sem. Még a saját oldaladról, még a saját hinterlandodból sem. Talán egy-két dogmatikus hívő, néhány szürkehályogos értelmiségi, és néhány kapaszkodó inda-ember még biztosít támogatásáról, és politikai teljesítményed nagyságát dicséri (még nem jártak le szerződéseik és megbízásaik), de nincs visszatapsolás, nincs szolidarítási nyilatkozat, nem látni a belülről vezérelt felháborodás tiltakozó akcióit. Elengedtek. Sajnos, a kisebb kár, és nem a nagyobb érdek mentén.

Két okból történhet most ez. Az egyik, hogy a „házasságot” nem a nemzettel, nem a közösség egészével, hanem velük, egy hatalmi- és érdekcsoporttal kötötted, akik most ugyanilyen minőségükben raknak ki miniszterelnöki dolgozóból és pártszékházból egyaránt. Következtetés annyi lehet, hogy államférfi – bármely támogatásból érkezve is – csak a nemzet egészével szerződést kötő, külső és belső elhívást egyaránt teljesítő, nem voluntarista politikát folytató, hanem – s most itt nincs tovább, mert bár patriótát kellene mondani, de ezt a szót is sikerült inflálnod.

A társas kapcsolatok kríziséért köztudottan mindkét fél felelős. Most még a válási krízisesemények zajlanak viharos módon, ahol – mint oly sokszor – a gyermekek, az érintettek, a kiszolgáltatottak járnak legrosszabbul. A demokrácia intézményrendszere, valamint a történelem ítéletalkotása végezetül dönteni fog ebben a krízisben is, az azonban már látszik, a demokrácia szakmai közvéleménye, a nép nem tapsban, szolidaritásban tört ki, nem visszáz, hanem csendes szomorúságban szemléli az önmagadnak tulajdonított szerep szétesését, a homokra épített szerkezet összedőlését. És azzal van elfoglalva, hogy túlélje az egyetlen megvalósított eredményeteket, a válságot.

Sajnálom! Nem így kellett volna lennie! Annyiban azonban mindenképpen a történelemkönyvekbe illik majd a példád, hogy világossá tegye: a szolgálók vezetőjének, a miniszterek elnökének emelkedett, de egyben elvehetetlen feladata magának, a szolgálat ethoszának kötelezettsége. Persze felelősséget kell hordoznia mindenkinek, szavazónak (már teszi pénztárcájával, közügyek iránti depressziójával), értelmiségi holdudvarnak (vajon teszik-e majd?), és pártpolitikusnak (első helyen) egyaránt az országos statikum, stabilitás összerogyásáért. Tudod, Feri, hosszú időn keresztül a hídépítő mesterek ősibb korokban a terhelési próba alkalmával aláálltak az általuk tervezett szerkezetnek, életesen (vagy halálosan) vállalva a felelősség rájuk eső, nem kis részét.

De talán arra is jó most ez a történet, ez a dráma, hogy felmutassa: nem a szimbolikus, hanem csak a tény alapú politikai hatalomgyakorlás igazolható egy demokráciában. Persze, a tények nehezen desifrírozható dolgok, mégis, az eredmények együttállása és halmozódása egy idő után magától (és Magadtól is) értetődő eredményekre és következtetésekre kell, hogy vezessenek. Ez a Te esetedben (mely a mi esetünk is, sajnos), a szakpolitikai értékelések fényében meglehetősen egyértelműnek nevezhető. Hiszen mindenhol, az államrezon minden területén egyaránt az összeesés, az eredménytelenség, a szervezeti és igazgatási lehangoltság, az indokolatlan és drámai forrásmegvonás mutatkozik. A rendszerproblémák rendszerszerű következményekkel járnak. Bár lenne a tények sokaságából legalább ötven, vagy ha annyi nem, legalább harminc, vagy húsz, vagy tíz, mely bármely döntésedet indokolhatná, s menthetné, mint Szodoma alatt egykor, a menthetetlent. Azokon a szakterületeken, amelyekre nekem rálátásom lehet, ilyet nemigen találunk.

Bár én magam ezt a „házasságot” nem választottam, a tanulság most mindannyiunkké: az országvezetést, különösen is válságos időszakban, csak a szolgálat ethoszával felruházott politikus vállalhatja. Aki alááll, ha kell, a szerkezetnek, amelyet épít. És nem ellép alóla, az építőkre mutogatva a konstrukciós hibák megjelenésekor. És aki ugyanakkor nagyon komolyan veszi a tényeket, és nem hamisítja azokat. Olvassa és érti, és, ha kell, azonnal hajlandó változtatni. Akár azzal is, hogy méltóképpen, tehát ruháit megtépve, port szórva fejére, bocsánatot képes kérni, és alkalmatlanságát belátva feláll, ha erre van szükség. Békével, mint aki bölcs döntése által megnyugvást nyer.

Akkor, öt évvel ezelőtt egy mondatunk kölcsönös lehetett, és most Téged is megillet: minden jót!

Topolánszky Ákos