Válságlélektani tippek kezdő politikusoknak

Sártekénk boldogabb felén a kríziskezelést régóta tudományként jegyzik. Nemcsak a túszejtés, elemi csapás, ipari baleset idején zajló, kárenyhítő jellegű beavatkozást sorolják oda, hanem a népszerűtlen intézkedések szülte közegellenállás leküzdését is. Az utóbbi pár év elfuserált reformkezdeményei bizonyítják: elitünknek lenne mit tanulni a nyugati demokráciáktól. A kényszerű átalakítás persze mindenképp fáj. De nem mindegy, mennyire. A pancserkodás pedig növeli a fájdalmat. 

A gazdaság- és társadalomfejlődés szükségszerű velejárója az áldozathozatal. Amellett törvényszerű jelenség az is, hogy a prosperitási csúcsokat a visszaesés hullámvölgyei követik, ilyenkor a közkiadásokat is muszáj szűkíteni. Nyilvánvalóan lehetetlen, hogy az emberek önként és dalolva fogadják juttatásaik megvonását. Ilyesmi függetlenül attól felháborodást vált ki, hogy a támogatás, a kedvezmény vagy előjog tényleg társadalmilag hasznos- és méltányos-e, és arányban áll-e a támogatott csoport rászorultságával. 

Tehát valaminek az elvétele alapjáraton nyugtalanságot, ellenszenvet, tüntetés- és sztrájkhullámot, rosszabb esetben zavargásokat szül. De ha a polgárok nem is szeretik az ilyesmit, van olyan, hogy zsémbelve-morogva belenyugszanak. Ennek alapfeltétele, hogy a keserű pirulát lenyelető politikus megértesse a tömegekkel: a kezelés elmaradása sokkal durvább hatásokkal jár. Ehhez pedig hasznos némi karizma és hitelesség, illetve hogy értsünk a közönség nyelvén. 

Vezetési és humánpolitikai alapelv: a negatív kihatású döntéseket (leépítés, bércsökkentés, kedvezménymegvonás) csak határozottan szabad tudatni. Ha az érintettek látják, mindez bevégzett, megfordíthatatlan a dolog, akkor inkább hajlamosak az elfogadásra, és inkább megpróbálják magukat rugalmasan elhelyezni a változó (szigorodó) feltételek közé. 

Ám ha „leveszik”, hogy a rossz hír közlője is bizonytalan, fél a közönség reakciótól, azonnal nyomást gyakorolnak rá, hogy csináljon mindent vissza. Innentől pedig már ők diktálnak. A rettegő vezetőség előbb-utóbb felülvizsgálja önnön határozatát. 

Az volt a baj a Gyurcsány-kormány költségvetési és pénzügyi válságkezelésével, hogy a sikeres krízismenedzsment egyik alapfeltétele sem teremtődött meg. Képtelenek voltak a gondok ütközéseit a hitelesség lökhárítójával csillapítani. Tetejébe, ha már a jó zsarut nem tudták ügyesen alakítani, legalább a zord restriktív csendőr szerepébe belerázódhattak volna, de nem. Mikor egyik nap hoztak egy kellemetlen, de szükséges lépést, biztosra vehettük, másnapra az MSZP-frakció (és az ellenérdekelt lobbik) megfúrják az egészet. 

A kormány azt sem tudta elérni, hogy legalább a változások potenciális nyerteseit oldalára állítsa, és politikája melletti kiállásra ösztönözze. Amikor létezik egy heterogén tömeg, a válságelhárítás alapszabálya: meggátolni, hogy a sokaság velünk szemben egyesüljön. Mindegyik „reformsújtott” szegmensben akadtak olyanok, akiket reformpártivá lehetett volna tenni. Például az egészségügyi dolgozók, az orvostársadalom soraiban alapvetően hierarchia csúcsán álló a rangidős főorvosok, intézményvezetők (és szakmai klientúrájuk) és a háttérbürokrácia érdele a status quo befagyasztása. A fiatal titánok, trónkövetelők, az új fehérköpenyes generáció rétegéből azonban rengetegen megnyerhetők lettek volna a szerkezetátalakításhoz. Ugyanígy az idősek között is lehetett volna differenciálni. Tudomásukra juttatni: a nélkülöző kisnyugdíjasokat – rászorultsági alapon – nem kívánjuk bántani. Közalkalmazottaknál jól működne a minőségelvű szelekció. Töméntelen becsületesen dolgozó közszolga van, akit dühít, hogy   tengersok olyan felesleges munkaerő lézeng a hivatalban, akit rokoni-haveri alapon helyeztek oda. 

A kormány azonban nem próbálta, legalábbis nem tudta szétválasztani az ellenérdekű csoportokat. Engedte, hogy teljes szakmákat, ágazatokat állítson csatasorba és hadrendbe ellene a szociális demagógiára építő paternalista fideszes pártpopulizmus. 

A Bajnai-kormány most, zivatar közben húzza magára a válságálló esőköpönyeget. 

Papp László Tamás