Az SZDSZ ugyanis, amely parlamenti szavazataival a koalíciószakadás után is garantálta a Gyurcsány- és Bajnai-kormány többségét, de facto kormánypárti. Ellenzékinek a politológiai kánon olyan frakciókat tart, amelyek leszavazzák a végrehajtó hatalom stratégiai törvény- és büdzséjavaslatait, céljuk az országházi majoritás gyengítése. Viszont közjogilag gyökeresen más a helyzet. Minden olyan párt, mely nem írt alá koalíciós szerződést (vagy felbontotta azt), tehát nincsenek miniszteri rangú „politikai delegáltjai” a kormányban, ellenzékinek tekintendő. Nem vitás persze: az ellenzékiség belpolitikai és alkotmánytani definíciójának ütközése folyamatosan okoz médiajogi hézagokat. Mint az elmúlt húsz év csonka kuratóriumai is bizonyítják.

 1989 őszén az utolsó pártállami kormányzat állította fel a legelső, közmédia-felügyeleti hatáskörrel felruházott testületet. Csakhogy ezen „őskuratóriumba” az utódpárti MSZP delegált tagokat, illetve a jobboldali pártok, konkrétan az MDF, a KDNP, az FKGP és olyan, időközben súlytalanná vált törpeszervezetek, mint a Magyar Néppárt és a Bajcsy-Zsilinszky Társaság. A liberálisok, így a Fidesz, az SZDSZ és a hozzájuk közel álló Liga, valamint a Független Jogász Fórum azonban nem. A rendszerváltás belpolitikai fennforgásának ismeretében könnyű belátni, miért is. Akkoriban a legfontosabb pártközi törésvonalat az elnökválasztás képezte. Az MSZP Pozsgay Imre „nép általi” államfőségét szorgalmazta, a szamizdatos ellenzék pártja és fegyvertársai azonban ezt elutasították. Ők demokratikusan legitimált törvényhozásban, „közvetetten” megválasztott elnököt szerettek volna, ragaszkodva a parlamentáris modellhez. A konzervatív, népi-nemzeti oldal azonban megengedőbben viszonyult Pozsgayhoz, legalábbis jóindulatú semlegességgel reagálva a törekvéseire. A posztkommunista baloldal a jobbos szervezetek delegáltjaival együtt többséget szerezhetett volna az „négyigenes referendum” idején kulcsszerepet betöltő (akkor még tévépiaci egyeduralmat gyakorló) MTV felügyeletében.

Hasonló szituáció állt elő tíz évvel később. A Horn-kormány alatt lett joghatályos a gumiparagrafus-bajnokság örökös csúcstartójának tekinthető médiatörvény. Ennek hála, Orbánék 1998-99-ben játszva uralmuk alá hajtották a közszolgálati csatornákat. Az intézményfelügyeleti (és kinevezési) jogokkal felruházott kuratóriumokban (és az MTI tulajdonosi grémiumában) a választáson parlamenten kívülivé degradálódott jobboldali törpepártok (KDNP és MDNP) delegáltjait trükkösen ellenzékinek könyvelték el. Így emelhették a papíron is kormánypárti tagok létszámát. (Holott a kereszténydemokraták nem sorolták magukat az ellenzékhez, az MDNP pedig három államtitkárral és két miniszteri kabinetfőnökkel vett részt a Fidesz-kormányban. Ugyanez a jogszabály tette lehetővé a „csonka kuratóriumok” működését, amelyben csak kormánypárti tagok voltak. (A részleteket lásd: Révész Sándor A múlt köde című összeállításában.) A papíron ellenzéki MIÉP külső támogatásával a Fidesz-kormány pártjai gyorsan megtisztogatták és jobboldali klienscsatornává degradálták a közszolgálatot. Ugyanis a MIÉP két főt akart delegálni a tévékuratóriumi elnökségbe. Így azonban a kormánypártok és Csurkáék kétharmados többségre tettek volna szert.

Ismétlődött a fenti helyzet 2003-ban, amikor az MSZP-SZDSZ tandem alkalmazta ugyanezt a korábbi „tettes” Fidesz kárára. Az MDF játszotta el ugyanazt a szerepet, mint korában a szélsőjobb. Ugyanannyi tagot kívántak jelölni a testületbe, mint a náluk sokszor nagyobb Fidesz-képviselőcsoport. Ami a hatalom (és a médiaügyben nekik besegítő MDF) döntésképes számbeli fölényét garantálná. Így Orbánék bojkottáltak, az újabb csonka kuratórium pedig MTV-elnökké választotta Ragáts Imrét. Amit a Nyilvánosság Klub is elítélt, mondván, „addig egyetlen fillér támogatást se szavazzon meg az MTV számára, ameddig a közszolgálati működés és a törvényes és ésszerű gazdálkodás minimális garanciái sincsenek biztosítva az intézményben”. (Élet és Irodalom, 2003. június 20.) 

Jól látható a történelmi visszatekintésből, hogy a médiatörvény nemhogy a közmédia pártsemleges vezetését-ellenőrzését nem tudta biztosítani, de még azt sem, hogy a pártalapú gondnokság arányos és sportszerű legyen. Szinte biztosra vehető, hogy ezúttal sem a közérdeket néző méltányosság, inkább a hideg polgárháborús szekértábor-logika fog győzedelmeskedni. Gyakorlatilag kudarcot vallott a modell, amiben pártkecskék őrzik a médiakáposzta pártatlanságát. 

Olyan konstrukció lehetne működőképes, ahol a tévé- és rádiófelügyelet (és tulajdonosi grémium) delegáltjait kétharmados (vagy akár háromnegyedes) többséggel választanák. Szigorú feltételrendszerrel zárnák ki a jelölésből a pártok - mostani és korábbi - tagjait, képviselőjelöltjeit, fizetett vagy önkéntes szakértőit, azokat, akik bármikor (rendezvényen, nyilatkozatban) állást foglaltak valamelyik belpolitikai tényező mellett. A minősített többségnek köszönhetően az összes párt vétójoggal bírna, így „viszonossági alapon” kilőhetnék egymás pártkatonáit. Ilyenre azonban pont a zsákmányelvű médiaklientúra farkastörvényei miatt aligha van esély. 

S immár nem is annyira élet-halál kérdés a dolog. A ’90-es években, az épp csak összeomlott diktatúra romjainak árnyékában a monopolhelyzetű közcsatornák fölötti dominanciáért véres pártcsaták zajlottak. De a kereskedelmi tévé- és rádióadók piaci győzelmével, a világháló elterjedésével (a digitális, sőt online televíziózás, a webrádiózás perspektíváival) a hajdanán oly értékes trófeának számító közmédia harmadrangú apróvaddá degradálódott. Ha az említett tíz- és húszéves médiabotrányok tűzerejét összevetjük a pillanatnyi szituációval, akkor levehető belőle: a politikának ugyanúgy csekélyebb szexepillel bír jelen időben az állami médiaholding, ahogyan a lakosságnak. Számtalan helyről lehet már tájékozódni, szórakozni, ismereteket gyűjteni. Tematikus csatornák garmadája kínálja műsorait. Ráadásul mindegyik holdudvarnak van saját, magántulajdonú zsebtévéje, udvari rádiója és vazallus portálja. Az MTV a jelenlegi pozíciója mellett nem is volna alkalmas hatékony politikai befolyásolásra. Birtoklása perdöntő stratégiai haszonnal nem jár. Valószínű, hogy a költségvetési megszorítások is tovább csökkentik pénzügyi lehetőségeit. Nem csoda, hogy jelenlegi (és potenciális jövőbeni) „gazdái” is csak félgőzzel marakodnak érte. Gond „csupán” annyi, hogy változatlanul a mi pénzünkből.