szerző:
hvg.hu

Nem csupán az írástudó, de bármely médiafogyasztó diagnosztizálhatja a zsinórban sokadik panamabotrány után: ezeknek (s az általuk beindított folyamatoknak, reakcióknak) sajátos koreográfiája és dramaturgiája van. Ha elveszünk a konkrétumoknak látszó tényféleségek rengetegében, akkor nem látjuk a résztől az egészet, a fától az erdőt, kivételtől a szabályt. Pedig általános tanulságok, azok aztán vannak rendesen.

Tagadhatatlanul van annak némi perverzül ironikus bája, hogy a BKV korrupciógyanús szerződéseit épp a hatósági álláspont szerint vesztegetési szituációban tetten ért Sziebert György jogi igazgató vizsgálta eddig. A korrupció állatorvosi lovának tekintett BKV mellett immáron vendégművészként a Budapest Airport is részévé vált a kenőpénz-és panama-szappanoperának. Utóbbi koreográfiájának boncolgatása előtt nem árt pár hamis közhelyet cáfolni. Először rögtön azt, hogy a botrányok ténye és megléte önmagában valami iszonyú végromlást jelentene. Alulmúlhatatlan mélypontot, mely a demokrácia pusztulásának előszele.

Valójában a botrány jó. Pontosabban addig jó (addig nem kell emigráción gondolkodva csomagolni) míg vannak nyílt skandalumok. Hézag akkor lesz, amikor ilyenek nincsenek, mert a bűnözőkkel cinkos közhatalomnak van ereje preventíven eltussolni azokat. Pártállami vagy tekintélyuralmi rezsimekben például nincsenek botrányok. Ott is vannak persze nyilvánosságra jutott korrupciós ügyek, de azokat minőségi faktorok különböztetik meg a demokratikus panamaverziótól. Totalitárius, illetve autoritárius rendszereknél a korrupciós látványpereket a hatalom csinálja. Az ilyen eljárás feszültség-levezető szelep, valamint lehetőség a kormányzatnak, hogy megszabaduljon esetlegesen tehertétellé vált funkcionáriusaitól (netán olyan ellenzékiektől, akiket politikai ítélet helyett koholt gazdasági bűncselekmény révén akar semlegesíteni.) A bírósági tárgyalás forgatókönyvét a monolitikus politikai uralom központjában írják. S ott is rendezik.

Fentiekkel szemben az akárcsak részleges, felemás vagy gyerekcipős demokráciának nevezhető szisztémában a politikai csúcsvezetés ugyan „segíti a lebukottakat”, burkoltan igyekszik nyomást gyakorolni, de az eljárást (főleg annak publicitását) informális ügygazdaként totálisan kontrollálni már nem képes. Ugyanígy lehetetlen számára csírájában elfojtani a botrány és a vizsgálat lehetőségét is. A botrány tehát áldásos dolog, akár egy betegségnél a tüntet. Mert nem veszélyesebb (és pusztítóbb) a némán rejtve lappangó kór?

Ugyanígy téves kiindulópont, mely a „terjed korrupció, ergo nincs jogállam, igazság(szolgáltatás), bűnüldözés” diagnózissal summázza a helyzetet. Való igaz: terjed a korrupció, és/vagy a hatalmi manipuláció, mert a közigazgatás, a társadalmi mentalitás potenciazavarai, anomáliái miatt az ország honpolgári közössége nem tudja „egészségügyi határérték” alatti szinten tartva minimalizálni. Mondhatjuk azt is, hogy a jogállam rosszul, csapnivaló hatásfokkal működik. Azt viszont nem, hogy egyáltalán nem üzemel. Zuschlag János, Hunvald György, Benedek Fülöp, Szilvásy György büntetőügye, illetve a különböző végkielégítésekkel, a sukorói beruházással, a Centrum parkoló-társasággal összefüggésben elindult vizsgálatok példázzák: valamilyen következmény mindenképp lesz. Nem vagyunk következmények nélküli ország. Lehet mondani (s valószínűleg jogosan), hogy a következmények enyhék, gyengék, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. De szerencsére már (még?) nem tartunk ott, hogy ilyen ügyeket az érintettek jogi (továbbá politikai és morális) védekezés nélkül, „csak úgy” megússzák.

Amennyiben tényszerűek a reptéri nyomozószerv sajtófőnökének mondatai,  úgy régóta látókörükben volt a célszemély. Vagyis hosszas – nyilván operatív módszereket is bevető – zsarumunka áll a rajtaütés hátterében. Tehát igenis vannak becsületes rendőrök, ügyészek és bírák. Mert demokráciában – s addig demokrácia, míg ezt elmondhatjuk róla – nem mindenki szem ama bizonyos láncban. Szintén ideológiai hallucináció, miszerint úgymond csak az egyik (nyilvánvalóan gonosz, a nemzet szenvedéstörténetéért felelős) oldal sajátja a korrupció, míg a másik térfélen focizó (puritán, a nemzet üdvtörténetének folytatásos sorozatán munkálkodó) oldalé pedig annak leleplezése. Valójában demokráciában mindkét váltópárti oldal korrumpálódik és leleplez. Önmagát hagyja korrumpálni és másikat leplezi le.

A konfliktusos, konfrontatív (csúnyábban: veszekedő-pártoskodó) demokráciatípus helyett a konszenzusos („a nemzet javáért egyetértésben dolgozó” népuralom-modellt preferálók figyelmébe érdemes ajánlani: a pártközi konszenzus alapja a lopás is lehet. Hogy kölcsönösen fedezzük egymás disznóságait. Tehát korrupciós járványveszélynek kitett országban a mély belpolitikai törésvonal kisebb veszély, mint az árokbetemetés.

Egy csontvázraktáros vallomásai (Oldaltörés)

„Bűnszociológiai” kutatóknak aranybánya lehetne mélyinterjút készíteni olyan, jogerősen elítélt, a börtönből (vagy a feltételes időhatálya alól) rég szabadult, a közélettől visszavonult, de egykoron politikus foglalkozású emberekkel, akik „minden mindegy” alapon őszintén beszélnének az általuk befutott korrupciókarrierről. Az ilyen ügyek felszíni, színpadi koreográfiáját jól ismerjük. A hatóság titkos adatszerzés (vagy egy, a bűntettben részes, de társait feldobó sértett figura) révén nyomozásba kezd. Valószínű, hogy a politika – érdekhierarchiájának megfelelően – tudatos kiszivárogtatásokkal próbálja az eljárási cselekményeket (vagy azok időpontját) befolyásolni. Ilyenkor jön az ügy elmaradhatatlan, gyanúsítás (és nemegyszer letartóztatás) képében testet öltő „személyesítése.” Bizonyos értelemben a „gyenge láncszemként” rabosított illető lesz az ügy fókuszponti kulcsembere.

A rács mögé került személy többnyire nem a korrupciós tápláléklánc csúcsa. Hanem a ragadozóknak az elejtett zsákmány árulkodó nyomainak eltüntetésében segítő dögevő. Nála van a csontvázakat rejtő szekrény kulcsa. Nem csoda, hogy bonyolult, párhuzamos nyomozás- és védelemtaktikai játszma zajlik körülötte. Rendőrtisztek, ügyészségi nyomozók próbálják egyfelől rávenni: kössön vádalkut, adja át nekik „felsőbb kapcsolatát.” Ama bizonyos csúcsragadozó pedig védőügyvédjén át üzenget: vigye el a balhét, cserébe olyanok, akiknek pénz nem számít, hogy ne üljenek, kifizetik helyette a sztárjogászt és még az okozott kárt (vagy legalábbis egy részét) is megtérítik. Emberünk pedig őrlődik a hatósági kalapács és bűntársi üllő kettős nyomása alatt. Ilyenkor a külvilági látszat nem sokat árul el a bennfentes sakklépésekből.

Hogy pártja (cége) a nyilvánosság előtt „levette a kezét” az illetőről, nem garancia rá, hogy informális csatornákon nem konspirálnak, és fordítva. Ahogy azt sem vehetjük biztosra, hogy a felsőbb kapcsolódást elvileg hivatalból kutató igazságszolgáltatás konkrét ügyekben illetékes tagjai néha nem törnek meg az eltussoló brigádok nyomásgyakorlásától. Jó lenne, ha a bebukottak egyszer majd gátlások (és kockázatok) nélkül vallanának erről. De sajnos a legtöbben még nyugalomba vonulván, megbűnhődve is önigazoló-kimosakodó memoárok írása és összeesküvés-elméletek gyártása révén próbálják megdumálni a nagyérdeműt. Hogy őket csőbe húzták, pedig nem csináltak semmit. Várni kell, hátha valaki megtöri a trendet.
 
Miként arra is, hogy egy korrupt politikust, közcég-igazgatót ne a túloldali párt vagy a rendőrség, hanem sajátjai dobjanak fel. Nem úgy persze – hisz arra mindig van és volt precedens – hogy a párton belüli ellenlábas sunyin, titokban kompromittáló dokumentumokat juttat célba riválisáról. Hanem úgy, hogy a párt tagsága – preventíven elébe menve a botránynak – kizárja soraiból a védhetetlen ügyekbe gabalyodottakat.

Józanésszel nem gondolható, hogy bármely demokratikus párt többsége fehérgalléros bűnözőkből (vagy azok cinkosaiból) állna. Bizton állítható: nem veszítene, hanem nyerne a vokspiacon bármelyik párt, ha tagjainak egy csoportja önként, megelőző jelleggel tárná föl a vezetők egyikének-másikának piszkos ügyeit. Ehhez viszont azt kéne, hogy túllépjenek az „oltalmazzuk a mieinket” akolmentalitásán. S az, hogy a szekértáborok és holdudvarok tömegei is felfogják: a korrupció nem akkor indul csökkenő tendenciának, ha a Mi pártunk legyőzi az Övéket. Hanem akkor, ha a miénket (és vele a teljes politikai rendszert is) közpénzügyi revízió alá vonjuk. Piszkos ügyek a mostani hatalomgyakorlók előtt is voltak. Elég a Székely Zoltán, Szabadi Béla és Várhegyi Attila ügyében született ítéletekre gondolni. Nem vállal senki jelentós rizikót annak kijelentésével, hogy ügyei valószínűleg a második Fidesz-kormánynak is lesznek. Kétségtelen persze, hogy két ciklus alatt minimum kétszer annyit lehet lopni. Arról nem is beszélve, hogy a mennyiség e téren is át szokott csapni minőségbe.                                         

 

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Karácsony esélytelen – hirdeti még mindig a Századvég honlapja

Karácsony esélytelen – hirdeti még mindig a Századvég honlapja

Marad a napos, száraz idő

Marad a napos, száraz idő

Nemzetközi autótolvaj-bandát kapcsoltak le a rendőrök

Nemzetközi autótolvaj-bandát kapcsoltak le a rendőrök

A legmocskosabb kampány után sportszerűen búcsúznak a fideszes polgármesterek

A legmocskosabb kampány után sportszerűen búcsúznak a fideszes polgármesterek

Jobbra és balra is vezetett a Kádár-kori ellenzéki művészek útja

Jobbra és balra is vezetett a Kádár-kori ellenzéki művészek útja

Hitközségi megbízottnak adta ki magát, milliókkal károsított meg egy idős nőt

Hitközségi megbízottnak adta ki magát, milliókkal károsított meg egy idős nőt