Jobb- és baloldalnak egyaránt leszámolnia illene ordas múltjával, kártékony nosztalgiáival. Ugyanis az nem megy, hogy csak a másik szélsőségese, kompromittált múltú politikusa, példaképe véreskezű. (Vagy jobb esetben „csak” véresszájú.) Mivel a konzervatív jobboldal a fasizmusnak/nácizmusnak, a demokratikus baloldal pedig a kommunistáknak tett időnkénti retorikai engedményeket, mindkettőnek először saját portáján kell söpörnie. Elismerve, hogy egy demokrata nemcsak antifasiszta vagy antikommunista hanem antifundamentalista is.

Mérvadó elemzések is beismerik: a szoclib gyökerű, baloldali dominanciájú, Charta-típusú antifasizmus kifulladt. A jobboldali antifasizmus azonban még várat magára, embrionális fázisban leledzik. Ugyan a Fidesz és holdudvari sajtója – részben választástaktikai okból, részben a Jobbik demokrácia-ellenes megnyilvánulásait felismerve – zsinórban határolódik k el Vona Gábor pártjától, de ezt aligha lehet teoretikusan megalapozott elvi-eszmei tisztázásnak gondolni. A jobboldali antifasizmus ugyanolyan fehér hollónak minősülő jelzős szerkezet nálunk, mint a baloldali antikommunizmus. A jobbos törzsszavazó ugyanúgy mentegeti, kritikátlanul fényezi a Horthy-korszak egészét, mint a balosok a Kádár-korszakot. Pedig nem kéne, hogy így legyen. Ahogy voltak antikommunista baloldaliak (mint Kéthly Anna vagy Peyer Károly), úgy léteztek antifasiszta konzervatívok is.

Tisza Kálmán

wikimedia

Tisza Kálmán, a nemzeti szabadelvűség egyik reprezentánsa, aki mai szemmel jobboldalinak minősülne, a dualizmus egyik leghíresebb miniszterelnökeként 1882-83-ban élesen bírálta Istóczy Győzőt és a tiszaeszlári peren keresni akaró magyar antiszemitákat. Magyarország akkor élen volt a XX. századi fasiszta-náci rendszerek előfutárának tekinthető jobboldali szélsőség téveszméi elleni harcban, ugyanis míg az alaptalanul vádolt eszlári zsidókat felmentették, addig a francia Dreyfust antiszemita ízű kémperben ártatlanul elítélték.

A Horthy-rezsim vezető politikusai között is akadtak, nem is kevesen, akik nem volt hajlandóak Mussolini vagy Hitler koreszméinek jegyében átgyúrni a társadalmat. Bethlen István konzervatív úriemberként ragaszkodott 1921-31 közötti miniszterelnökségének alapjaihoz. Nem támogatta Gömbös és Imrédy kísérleteit a korlátozott parlamentarizmus felszámolására, ahogy – Horthyval szemben – a zsidótörvényeket sem fogadta el. A II. világháború előtt és alatt ő volt az angolszász orientáció háttérbeli vezéregyénisége.

Ennek a Monarchiából átmentett, régi vágású szabadelvű, értékkonzervatív felfogásnak gyenge pontjai, hátulütői is voltak. A fasizmussal, mint totális eszmevilággal szemben a bethleni modell például ugyancsak antidemokratikus eszközökkel harcolt. A nyílt szavazást (és a többi választójogi diszkriminációt), a cenzúrát, a csendőrterrort, az ellenzéki politikusok hatósági zaklatását nemcsak a szocdem, liberális és kisgazda szereplőkkel, de Gömbös fajvédőivel, majd Szálasi nyilasaival szemben is alkalmazta a bethleni-horthysta rendszer. Ráadásul Bethlen a fasiszta, nemzetiszocialista államot nemcsak diktatórikus jellege miatt ítélte el, hanem – a XIX század embereként – mint modern jelenséget is. Bethlen kétfrontos harcot vívott. Támadta, elutasította a totalitarizmust – de az általános-titkos szavazójogon, politikai váltógazdálkodáson, a kormány-és rendszerbírálat teljes szabadságán alapuló nyugati tömegdemokráciákat is.

Bethlen a szélsőségkezelés paternalista-rendpárti gondolatát képviselte. Az ultrakonzervatív gondolatkörhöz állt közel, azokhoz, akik valláserkölcsi alapon, a keresztény emberkép nevében ütköztek a szélsőjobbal. Mindszenty József vagy Slachta Margit is tiszteletet érdemlő bátorsággal mondtak nemet az ordas eszmékre. Ám világképük – ellenezték az egyház és állam szétválasztását, a hitoktatás kötelezőből fakultatívvá tételét, ragaszkodtak bizonyos feudális-klerikális előjogokhoz  – a polgári demokrácia nézőpontjából anakronisztikus volt.  Sajnos kevés olyan ultrakonzervatív, mélyen vallásos ember akadt, aki rájuk emlékeztető kurázsival dobott kesztyűt a fasizmusnak. A jobboldali hívők oroszlánrésze úgy állt a nácibarát kormányokhoz, mint az a német hivatalnok, akit oly mesterien írt le John Lukacs az Évek ’45-ös fejezetében. Nacionalista, lutheránus úr, aki nem volt náci, de – mint konformista, tekintélyelvű személyiség – habozás nélkül végrehajtotta a rendszer utasításait. Ugyanakkor voltak olyan, az idők szavát meghalló, a modern népuralom pártrendszerébe beilleszkedni képes jobboldali személyiségek is, mint Sulyok Dezső vagy Barankovics István. Akik a toll és a szó erejével, politikai tettekkel harcoltak az embertelen faji utópia ellen.

Paradox módon – vagyis tulajdonképp nagyon is logikusan - a kommunista diktatúra volt az, amely a jobboldali antifasizmus létalapjait időlegesen megsemmisítette. Azzal, hogy a Rákosi-, és részben a Kádár-rendszer a mérsékelt jobbos politikusokat (pl. Sulyokot, Barankovicsot) is lefasiztázta, hamis tudatot generált és ideológiai káoszt okozott. Mivel rengeteg olyan embert fasisztának neveztek, akik nem voltak azok, a szocializmusból kiábránduló, az ellen lázadó társadalom sokszor olyanokat sem volt hajlandó fasisztának, nyilasnak tartani, akik tényleg azok voltak. Így aztán 1989-90 után az MDF népi-nemzeti szárnyának militánsai gyakran háborús bűnösöket, fasisztoid politikusokat, emigráns nyilasokat, csendőröket is morálisan rehabilitálni akartak, hősként ünnepeltek. Baljós üzenet volt, hogy a jobbos kurzusmédia politikai körítést adott Horthy Miklós újratemetéséhez.

Antall József persze soha nem volt rasszista vagy antiszemita. De az MDF, mint legnagyobb kormánypárt egysége érdekében ideig-óráig megtűrte a szélsőjobboldalt a pártban. Tegyük hozzá,  az MDF-en belül voltak olyan politikusok, az ún. nemzeti liberálisok, akik a halogatós-taktikázós antalli centrumnál sokkal következetesebben bírálták a csurkai víziót. Elek Istvánt, Furmann Imrét, Balázsi Tibort, Debreceni Józsefet azért is zárták ki, illetve szorították margóra, mivel nem voltak hajlandók pragmatikus engedményt tenni. Elek már akkor igyekezett kielemezni a jobbos fundamentalistákat.  „A jobboldali radikálisok egyszerre szeretettel és szenvedélyes gyűlölettel nézik a mérsékelt konzervatívokat. Szeretik bennünk, ami rájuk emlékezteti őket, a nemzeti retorikájukat, és gyűlölik, ami ellenségeikre, a liberalizmusukat. Szeretetüknek azért adnak oly ritkán hangot, mert lelkileg képtelenek megemészteni, hogy ezek hogyan flörtölhetnek gyűlöletük tárgyával.” – írja az Advent, és aminek el kellett c. művében.

Orbán Viktor most ugyanarra kényszerült, amire ’93-ban Antall József: szakított a radikáljobb kompromisszumképtelen, fundamentalista részével. Ugyanakkor, miként ’93-ban az MDF-ben is maradtak „reálcsurkisták”, úgy a Fideszen belül is akadnak még – igaz, csökkenő számban  - „puha fundamentalisták.” De ha a Fidesz őszintén gondolja a centrumpártiságot, akkor döntése nem lehet kizárólag pragmatikus-taktikai jellegű. Mérsékelt jobboldali teoretikusokra, eszmetörténészekre vár a feladat, hogy meghatározzák a jobboldali antifasiszta minimumot. Levezetve, hogy a szélsőjobb giccses, barbár nemzeti mitológiája és az européer-univerzalista konzervatív eszmekör kizárja egymást. (Hozzátéve, a demokratikus baloldalon is elkelne néminemű antikommunista minimum.)

Így érhetne véget a pártrendszer demokratikus centrumában is a rövid, de véres XX. század. Nem lesz könnyű. A szélsőségeseket egy demokráciában,  addig, míg nem sértenek jogot, nem lehet csendőrpofonokkal hazazavarni. Ehelyett tisztességes politikai harcban kell győzni felettük. Amiben kiemelt szerep vár a demokratikus jobboldalra. Ahogy egy kommunista tévelygőt könnyebben győz meg egy szocdem, úgy egy szélsőséges jobbost is ügyesebben vezetnek le a tévútról a konzervatívok.