Valaki meglepetten azt kérdezte tőlem, hogy „hiszek-e még a demokráciában?”. Én persze reflex-szerűen azt válaszoltam rá, hogy persze és hangot adtam megrökönyödésemnek. Később visszaidéztem, hogy az elmúlt nyolc év kormányzása kapcsán oly sokan írtak és írnak a harmadik Magyar Köztársaság (többnyire morális) válságáról, valamint egyes patologikus vonásairól. Arra gondoltam, hogy a demokrácia nem lehet azonos sem a köztársasággal (hiszen más államforma is lehet demokrácia), sem pedig egy kormány teljesítményével (hiszen a demokrácia prosperitása nem múlhat csupán egyetlen tényezőn) – megnyugodtam: valószínűleg helyesen válaszoltam a feltett kérdésre. Mindazonáltal igen furcsa, hogy hazánkban a demokrácia (bármit is jelentsen ez a kifejezés) állapotát döntően a kormányok és kormányzati ciklusok „teljesítménye” alapján ítélik meg – még akkor is, hogy a mindenkori kormánynak valóban döntő befolyása van az ország ügyire.

Mindannyian érezzük, hogy az áprilisi választások új korszakot hoznak mind a kormányzás, mind pedig a pártrendszer szempontjából: ha tetszik „hivatalossá” teszik azokat a – jelenleg még csak sejthető – változásokat, amelyeket a kormányra készülődő erő(k) és a közvélemény-kutatások (olykor ellentmondó) adatai láttatni engednek. A választás tehát egy korszak nyitánya, de egyben az előző korszak (már, ha tehetünk ilyen nagyvonalú kijelentést két –egymást követő kormányzati ciklusról) rekviemje is egyben. Ez az időszak alkalmat ad arra, hogy „értékeljük” az előző ciklusok politikáját: nálunk ez többnyire éles kritikát, ritkábban védelmezést/igazolást jelent, illetve e kettőt finom vegyítését. Szinte mindegyik esetre találunk példát az elmúlt hetek Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-korszakot (nem árt tisztázni már itt, hogy az elmúlt nyolc év szociál-liberális kormányzása nem tekinthető homogénnek, így nem állja meg helyét a „Gyurcsány-korszak” frázis sem) értékelő írásaiból.

Bauer Tamás kormányzásértékelője egy vegyes példánynak tűnik: a szerző a két ciklus szakpolitikai eredményeit „egymásra lapátolva” próbálta érzékeltetni a kormányzás teljesítményét – utalva arra is, hogy „a kiábrándult minősítéseknek szintén van alapjuk”. Gyurcsány Ferenc és Medgyessy Péter, mint a korszak (nem független) szereplői szólaltak meg – előbbi (érthető módon) több empátiával, utóbbi (szintén érthető módon) élesebb kritikával. Egy másik típusú értékelést jelentett a Századvég elemzése és kormányzásértékelő kötete (mind a kettő Hazárdjáték címmel jelent meg). Ezekben a szerzők a posztkommunista elit nyolc éves tevékenységét a kormányzás imitálásának tekintik, állításuk szerint a menedzser demokráciában a kormány tulajdonképpen azért kormányozott, hogy ne kelljen kormányoznia (mindezt a kötetben szakpolitikai elemzésekkel is igyekeznek megtámogatni).

A fenti értékelésekből kirajzolódik az, hogy a kormány tevékenységét döntően négy szempont alapján „illik” értékelni: gazdasági (a különféle makrogazdasági mutatók alakulása/alakítása); társadalmi-szociális (a gazdasági eredmények „közvetítése” a társadalom felé); szakpolitikai (az egyes szakpolitikák területein való helytállás); végül pedig morális (a kormány és döntően a miniszterelnök hitele) szempontok alapján. Az elmúlt nyolc év – ha mást nem is – azt mindenképp bebizonyította, hogy ha egy kormány azt akarja, hogy „jó szívvel” emlékezzenek rá vagy, ha (egy divatos kifejezéssel kívánunk élni) „jól akar kormányozni” ahhoz az kell, hogy hellyel-közzel mind a négy területen eredményt érjen el – legalábbis ne mutatkozzék túlzott aszinkronitás.

Anélkül, hogy részletesen elemeznénk az említett négy szempont alapján az elmúlt két kormányzati ciklust, megállapíthatjuk, hogy makrogazdasági szempontból a kormányok a saját maguk és a világgazdasági folyamatok által állított csapdákban bukdácsoltak. Társadalmi-szociális szempontból nem történt meg (egyébként nem is történhetett meg) a „jóléti rendszerváltás”. Az elmúlt nyolc év szakpolitikai teljesítménye (finoman szólva is) ingadozó (félig elkezdett és félig befejezett reformok sorozata jellemzi az időszakot). A morális hiteltelenedéről (Gyurcsány Ferenc legújabb kifejezésével éve: „a szenvedélyes túlzásaival drámai őszödi beszéd”) pedig jobb nem is beszélni. Összességében tehát, igen vegyes az elmúlt nyolc év megítélése: a szocialisták döntően az önmaguk által támasztott és a tőlük független válságokat kezelték, menedzselték – ebben vitathatatlan a teljesítményük.

Mindezek alapján kényelmes lenne azt mondani, hogy ezek a tényezők a demokrácia válságát okozták. Lehet ebben is igazság. 20 év meglehetősen rövid idő egy demokrácia életében: lehet, hogy a rendszerváltáskor kialakított, elképzelt demokrácia-felfogásunk valóban válságban van. Ha ez azt jelenti, hogy a magyar társadalom nem akar egyik pillanatról a másikra (minden alap és fedezet nélkül) nyugati életszínvonalat; ha megtanuljuk (kissé populistán fogalmazva), hogy nincs „ingyen ebéd”; ha nem csak balról és jobbról szemléljük a világot – azt mondom nem volt kár!

Az új demokráciák tanulóidőszakát éljük, amelyben lesznek (és kellenek is) sikertelenségek és hibák, amelyekből tanulnunk lehet és érdemes. A rendszerváltás utáni rövid váltógazdaságban úgy jött ki a lépés, hogy a szocialisták példájából tanulhattunk. Ez nem azt jelenti, hogy bármelyik kormány szándékosan rossz kormányzást folytathat és minden hibája felett szemet kell hunyni (valószínű ez a képlet azért a szocialisták kormányzására sem igaz), de mindenképp jelenti azt, hogy nyolc év relatív sikereiből és sikertelenségeiből nem lehet túlzottan messzemenő következetést levonni. Az tény, hogy a magyar demokrácia jelenleg „rosszkedvű”, de koránt sincs válságban – sőt kis túlzással ez a jelenlegi természetes állapota. A demokrácia sikerességének egyik (hangsúlyozom: csupán egyik) fokmérője a kormányzati teljesítmény, a teljes képhez azonban számos politikai szereplő (ellenzék, köztársasági elnök, helyi önkormányzatok, civil szféra), sőt,  magának a pártrendszernek a „teljesítményét” is meg kell vizsgálnunk. Utóbbi egyébként épp most alakul át – lehet, hogy ez az elmúlt nyolc év „öröksége”, rosszkedvű demokráciánkban?