Az egykori terrortámadás egy pillanatra megszüntette a globalizációt – írta Elie Cohen francia gondolkodó. Ez áll a mostani helyzetre is, azzal a nem csekély különbséggel, hogy a terrorizmus „emberi” eredete akkor sokak számára gyors politikai és katonai megoldást kínált, a vulkánnal szemben azonban nincs ilyen megoldás, még az illúziók szintjén sem. Sőt, a múlt heti, néhány földön töltött nap bebizonyította mindenkinek, amit a szakemberek persze eddig is tudtak: a repülésnek és légi szállításoknak már ma sincs igazi alternatívája életünkben, és a hozzájuk kapcsolódó érdekek egyre jelentősebbek. Ugyan a légi teherszállítás az áruknak még csak mintegy 5 százalékát érinti, de értékben mégis a világkereskedelem 40 százalékát bonyolítja.

AP/Brynjar Gauti

Az efféle természeti katasztrófák ugyanakkor közel sem olyan ritkák, mint gondolnánk. Alig pár hónapja tették a földdel szinte egyelővé Haitit, majd Chile északi részét az évszázad legnagyobb földrengései, s ha mindennapi életünkbe ezek nem is okoztak az izlandi vulkánkitöréshez fogható változásokat, az aligha tagadható, hogy a szokásosnál mélyebben érintettek legtöbbünket.

Nem hiszem, hogy csak az egyre tökéletesebb és életszerűbb modern kommunikáció következménye lenne mindez, elvégre már 1755-ben, a lisszaboni földrengés és szökőár pusztítása Voltaire-ben is hasonló érzéseket keltett, mint bennünk a jávai cunami vagy haiti pusztulásának látványa. Inkább arról lehet szó, hogy ma nem kellenek voltaire-i képességek ahhoz, hogy egyetemes képünk legyen a világról, és hasonlóképp egyetemes legyen félelmünk, szánalmunk, illetve személyes érdekeink tudata is.

Közvetlen részesei vagyunk a folyamatoknak. A Közel-Kelet számos országa a turizmusból él, akárcsak Dél-kelet-Ázsia, és bár légterüket nem érintette az izlandi por és hamufelhő, európaiak ezrei rekedtek az ottani repülőtereken, illetve szintén ezrek nem tudtak oda megérezni. Közhelyszámba megy a megállapítás, hogy sokkal direktebb módon kapcsolódunk egymáshoz, mint korábban bármikor, ám abba csak ritkán gondolunk bele, hogy a török kertész, akinek hajnalban leszedett virágait délután már Párizs piacain árulják, inkább átlátja e folyamatot, mint mi magunk. Sőt a kenyai paraszt is, akinek gyümölcsei és zöldségei hasonló pontossággal érkeznek meg a kontinensre. Nem is beszélve kormányaikról, melyek már most milliárdos veszteségről beszélnek, pedig alig hat napig tartott a légi vesztegzár, ráadásul a mediterrán térségben az nem is volt teljes.

AP/Emilio Morenatti

Nem csak Európa van ráutalva e beszállítókra, hanem ők is Európára – és az ottani emberek ezt igen jól tudják. A dolog kiválóan működik, egész addig, amíg a gépek felszállnak. És most, hogy pár napig nem szálltak fel, az összefüggést immáron mi is sejteni véljük, sokkal inkább, mint eddig bármikor.

2001. szeptember 11-én a katonapolitikai válaszlépések – még ha rövid időre is – feledtették a teljes kiszolgáltatottság érzését a világgal, nem úgy, mint a mostani válság. Sőt, a földre leparancsolt járatok okozta kiesés miatt ma komoly konfliktus alakult ki a gazdasági szereplők és a politikai szféra között. Sokan eltúlzott óvatossággal vádolják a kormányzatokat, melyek úgymond könnyen bedőltek az előrejelzéseikben bizonytalan tudósoknak, s hagyták megvezetni magukat. Hogy mi lett volna, ha a repülőgépek felszállnak mégis, azt ma senki sem tudja megmondani, ám az ennek nyomán bekövetkező esetleges tragédiákért nem a gazdasági szereplőket és nem a légitársaságokat okolta volna a világ, hanem a tétlenkedő politikát.

A terrorizmus veszélyének állandósulása Amerikában és Európában, majd az arra adott, nem minden tekintetben adekvát válaszok, végül a 2008 őszén kibontakozó gazdasági válság főként a politikai elit hitelét tépázta meg világszerte. E kétségeket és kifogásokat erősítik most fel a vulkánkitörést túlzott óvatossággal kezelő kormányokkal kapcsolatos vádak, feledve a „biztonság mindenekelőtt” 2001-es imperatívuszát.

Persze, léteznek más imperatívuszok is. A „navigare necesse est” (hajózni szükségszerű) antik szállóigét ma sokkal könnyebben mondja ki bárki, mint valaha – nagyvonalúan eltekintve az egykori folytatástól: „vivere non est necesse” (élni nem szükségszerű). Különösen, hogy annak a bizonyos idei hat napnak nem voltak halottai. Ugyanakkor az is igaz: nem csak emberéletekben mérhetők a veszteségek. A 9/11-es tragédia összveszteségét az OECD 30 milliárd dollárban állapította meg, és egyesek ma úgy vélik: a vulkánkitörésnek a számlája meghaladhatja ennek az összegnek akár a kétszeresét is.

Nem kétséges, a világ gazdaságának jelenlegi állapota nem feltétlenül bír ki több, egymást időben szorosan követő válságot, legyen az klimatikus, biztonsági, politikai vagy egyéb; a jóléti államok fennmaradása és a világ társadalmainak jólléti átalakulása könnyen megakadhat, ha e folyamatok ekként halmozódnak. A felelősségben mindezért egyként osztozik a politikai és a gazdasági elit, valamint a közember is, aki képtelen eldönteni: örüljön-e vagy féljen a globalizációtól, vállalja-e az egyetemesség felkínálta lehetőségek kockázatát vagy érje be a konzervatív fapados minimummal.

Az európai légtér csendje hirtelen a 19. századba repítette vissza az emberiség egy jelentős részét, távlati hatásait tekintve pedig gyakorlatilag az egész bolygót. Ez nem csak – és nem elsősorban – azoknak szóló tanulságos üzenet, akik megbékéltek a globalizációval, sőt a maguk javára tudják fordítani lehetőségeit, hanem elsősorban azok számára, akik hadakoznak ellene, átkozva a pillanatot, amikor az ember feltérképezte a messzi tengereket, fölfedezte Amerikát, megtörte a kínai, a japán birodalom elzárkózását a külvilágtól. És amikor a Writht-fivérek repülőnek tűnő alkalmatossága 1903. december 17-én pár centire a levegőbe emelkedett.