A grúzok által 2008-ban, meggondolatlanul kiprovokált háború ellenhatása egyelőre talpon tartja Miheil Szaakasavili elnököt, de, a Kremlt készséggel kiszolgáló, győzelemre esélyes ellenzéke épp úgy elsöpörheti rendszerét a következő választásokon, mint néhány hónapja elsöpörte Viktor Juscsenko ukrán elnököt és „narancsos forradalmát”. És ha Szaakasavilinek mégis sikerül a voksok többségét valahogy elhódítania, van más megoldás is; az, ami a szemünk előtt bontakozott ki alig két héttel ezelőtt Kirgizisztánban, ahol az elnököt „szabályos” puccsal távolították el.

Medvedev és Janukovics Harkovban

AP

Míg Amerika új geopolitikai megoldásokkal kísérletezik és egyelőre még nem döntötte el, magára hagyja-e ismét a harmadik világot, valamint a posztszovjet térséget – Afrikától Kubán át a Közel-Keletig és Közép-Ázsiáig, addig Oroszország gyakorlott hidegháborús megoldásokkal igyekszik visszaszerezni egykori befolyását. Más kérdés, hogy a színes forradalmak nyomán Moszkva által elindított „szürke ellenforradalmi” hullám – a pillanatnyi sikerek dacára – bizonyára ismét próbára teszi majd az oroszok nagyhatalmi képességeit.

Alig száradt meg a tinta az új ukrán elnök kinevezési okmányán, Moszkva és Kijev olyan hosszú távú megállapodást írt alá Harkovban, amit csak a felszínes szemlélő tekinthet gazdasági jellegűnek. Orosz részről belementek abba, hogy jelentősen – mintegy egyharmadával – csökkentsék az Ukrajnának szállítandó földgáz árát, ugyanakkor a szerződés egyáltalán nem adja meg Kijevnek azt a szabadságot, hogy amennyiben Nyugat-Európa gázfogyasztása csökken, lemondhasson arról a gázmennyiségről, amelyet a tranzitmegállapodás értelmében átvenni köteles. Pedig ha a gáz, ugyanúgy, mint az elmúlt két évben, a nyakán marad, az komoly zavarokat és pénzügyi káoszt idézhet elő, ahogy történt korábban.

Az urán ellenzék ugyanakkor felháborodva veti az új vezetés szemére: még csak meg se próbálta elérni, hogy a megállapodásért cserébe Moszkva mondjon le a Déli Áramlat megépítésének tervéről, mely kiválthatja a nyugatra irányuló tranzitvezetékek által biztosított ukrán energetikai – és végső soron politikai – előnyöket és biztonságot.

Mit kapott Moszkva az árcsökkentésért cserébe? Az orosz Fekete-tengeri flotta szevasztopoli bázisbérletének meghosszabbítását újabb 25 évvel. Oroszország és Ukrajna 1994-ben állapodott meg az ottani bázis használatáról. Az aláírt szerződés, mely bérlői jogokkal ruházza fel az orosz hadsereget, 2017-ben jár le, és ezt hosszabbították most meg 25 évvel, vagyis a jogok 2042-ig kitolódtak. Szevasztopol jószerével az egyetlen olyan, orosz kézben lévő melegvízi kikötő, mely egész éven át zavartalanul működhet, igaz a flotta globális manőverezési lehetőségeit meglehetősen korlátozzák a Boszporusz és a Dardanellák; ezeket ugyanis a NATO-tag Törökország ellenőrzi, nem is beszélve a Kréta-szigeti, amerikaiak által működtetett megfigyelőállomásról. Ám a posztszovjet térségbeni – elsősorban kaukázusi – orosz befolyás egyik fő eszköze az itt tartózkodó flotta, ami garantálni képes, hogy a Fekete-tengert Moszkva afféle orosz beltengerként kezelje. Jól bizonyítják ezt a flotta háborús manőverei 2008-ban a grúz partok mentén.

Persze Moszkvának akkor sem kellene feladnia pozícióit, ha tényleg távoznia kellene a Krímből – ezzel egyébként komolyan számolt is, amikor Kijev, a „narancsos forradalmat” követően azonnal bejelentette, igényt tartana a NATO tagságra –, elvégre a Fekete-tengeri orosz partszakaszon könnyen kiépíthető egy újabb, a szevasztopolinál korszerűbb flottabázis. Csakhogy az csillagászati összegekbe kerülne, sokkal, de sokkal többe, mint amennyit Kijev ma haszonként elkönyvelhet Moszkva nagylelkű gázár-csökkentése következtében.

Hogy Viktor Janukovicsnak mi ebben az üzlet, azt nem nehéz kitalálni, még akkor sem, ha politikai elfogadottságát igencsak megtépázta a megállapodás és az ellenzék számára komoly esélyt adott, hogy legitimitását, sőt elkötelezettségét az ukrán érdekek mellett megkérdőjelezze. A párt, a Régiók Pártja ugyanis, mely a választásokon az új elnököt hatalomra segítette, azoknak az összegeknek köszönheti szinte összes sikerét, melyek orosz forrásokból kerültek a kampánykasszába. Mindenki nyílt titokként kezeli, melyik orosz oligarcha mennyit adott, persze azok az oligarchák, akik még szabadlábon vannak, akik idejekorán felismerték: érjék be annyival, amennyit Vlagyimir Putyin számukra juttatni kíván, hisz az sem kevés.

Ukrajna előző, az ország szuverenitását és euroatlanti tájékozódását prioritásként kezelő vezetése az évek során elveszítette nemcsak mozgásterét, de hitelét is, ám Moszkva árnyéka, mely a térségre rávetül, már most, néhány hónappal a vesztes választást követően ismét képes egyfajta egységbe kovácsolni az ellenzéket. Márpedig ők és potenciális támogatóik vannak többen, a feltétlenül Oroszországhoz húzó keleti területek polgárai számban mindig is csekélyebb erőt képviseltek. Ha a demokrácia minimális feltételei fennmaradnak, Janukovics esélyei a következő választásokig elenyésznek, és a hatalmat az előző öt évben birtoklók összes ostobasága és balfogása feledésbe merülhet.

Ám Janukovicsot  ma sokkal inkább aggasztják azok az oroszországi erős emberek, akiknek hatalmát köszönheti, és akik nem hagytak kétséget afelől, mit akarnak leginkább a közeljövőben tenni: bevásárolni magukat az ukrán repülőgépiparba, az Ukrán Nemzeti Vasúttársaságba (UZ) és nem utolsósorban, a földgáztovábbító infrastruktúra tulajdonosai közzé.

Ara-Kovács Attila