Van olyan, hogy „jó” és „rossz” populizmus?  A kérdés képtelenségnek tűnik. Hiszen közkeletű nézet szerint a populizmus egyetlen tömbből faragott, megfellebbezhetetlen erkölcsi ítélkezésre jogot formáló, alapjában elitellenes, tehát rossz ideológia. Vele kapcsolatban fel sem merülhet a „jóság” gondolata. A balliberális térfélen sokan már a 90-es évek közepén - „árulása” idején - ilyen kártékony populista pártként azonosították a Fideszt, pedig akkor milyen messze voltunk 2010 tavaszától.

A 2000-es évek közepén aztán megjelent a szélsőségesen populista Jobbik, s ettől kezdődően általános népszerűségre tett szert a „mérsékelt” és a „szélsőséges” populisták általában rejtett, de olykor nyílt együttműködésének teóriája. Populizmus-ügyben tehát nem sok új van a nap alatt. Holott lenne mit átgondolnunk a „nép” fogalmára olykor valóban teljesen egyoldalúan építő populista politika ügyében.

Kétségtelen például, hogy a mai Fidesz érdeklődésének homlokterében szinte kizárólag a „nép” boldogítása áll. Ha „jónak” az alkotmányosság védelmét tekintjük (s ebben nincs okunk engedményt tenni), akkor a „nép nevében” az utóbbi időben megtett lépések és törvényjavaslatok csakis „rossznak” tekinthetők, ergo nem lehetséges „jó” populizmus. Lázár János Fidesz-frakcióvezető a Népszabadságnak november 18-án adott interjújában a népigények kielégítését végig a létező intézmények átalakításának kontextusában tudja csak elképzelni, megerősítvén azt a balliberális vélekedést, hogy a Fidesz által fémjelzett populizmus nincs tekintettel a liberális jogállamra, látványosan és tudatosan szembemegy a legkülönfélébb hatalmi ágakkal és szereplőkkel, az Alkotmánybírósággal, a Költségvetési Tanáccsal és nyilván a közeljövőben még más intézményekkel is. És valóban, a Fidesz ilyen kérdésekben nem ismer tréfát, tényleg elszánta magát az egész rendszerváltás utáni politikai és alkotmányos szerkezet lebontására. Lázár János interpretációjában: „Az 1989-90-es berendezkedés kudarchoz vezetett, és alapvető változtatásokra van szükség”.

Ilyen, az alkotmányos rendszer alapjait feszegető kormánypolitika láttán egyáltalán fölmerülhet-e bennünk olyan kérdés, hogy a populizmus lehet „jó” is?

Idézzünk meg egy európai példát, mégpedig a holland David Van Reybrouck nemrégiben nálunk is megjelent könyvét: A populizmus védelmében. A szerző a legkevésbé sem nevezhető jobboldalinak, mégis valamiféle differenciálást szorgalmaz a fogalmat illetően, kísérletet téve „jó” és „rossz” populizmus elkülönítésre. A „rossz” populizmust alantasnak is nevezi, s igazából nem is foglalkozik vele, amivel arra utal, hogy a populizmusnak ezt a válfaját Hollandiában kevesen művelik. Sokkal lényegesebb a másik típus, amely a „népet” nemhogy kiiktatni nem akarja a politikából, de egyenesen rá akarja építeni politikáját.

A holland politikai elitek nagy hibájának tartja az általuk létrehozott és működtetett „diploma-demokráciát”, az elituralomnak ezt a sajátos formáját, amely aláveti, és nem engedi politikailag érvényesülni a társadalmi hierarchia alacsonyabb fokán álló rétegeket. Bármily furcsa – mondja a szerző – az elitek vaksága és önmagába fordulása miatt csakis a populista pártok kínálnak kézzelfogható és követhető mintákat az alacsonyabb néprétegek számára. Nem részletezem, mit ír arról, hogy a hollandiai baloldal hogyan számolta fel saját baloldaliságát, s engedte át a „nép” képviseletét ennek a populista tábornak – még valaki a hazai helyzetre asszociálna. Egyik meghökkentő következtetése mindenesetre, „hogy a demokrácia a legjobban működjön, nem kevesebb, hanem épp hogy több populizmusra van szükség”.

Itthon legalábbis zavarba ejtő gondolat, különösen, ha hozzávesszük, hogy Reybrouck azzal sem ért egyet, hogy a mai populista pártokat a 30-as évekbeli elődökhöz hasonlítják olykor. Ő viszont a mai jobboldali populizmus gyökereit nem a 30-as, hanem az 1880-as években találja meg, abban az időszakban, amikor a kapitalista rendszerrel szemben megszerveződött a szocialista tömegmozgalom. A hosszú történelmi tapasztalatanyag feldolgozása juttatja a szerzőt annak kimondásához, hogy valami hasonlót kellene tenni ma is, azaz a korai szocialista pártokhoz hasonlóan meg kéne próbálkozni a „jó” populista pártok politikai integrálásával is, még ha szélsőségesek is.

Egy másik holland tudós, Paul Scheffer még tovább megy, amikor nem pusztán általános integrálást szorgalmaz, hanem - a szélsőséges holland Szabadságpárt kapcsán - így ír: „Én határozottan ellenzem a karanténba zárást. Hadd kapjanak a protesztpártok is kormányzati felelősséget!”

Elképzelhetőek lennének ilyen gondolatmenetek Magyarországon, amikor itthon a Fidesz is sok, nemhogy a Jobbik?

Mondhatjuk persze, hogy Hollandia nem Magyarország, s ott egészen más egy szélsőséges populista párt is, mint nálunk. Ám Geert Wilders holland Szabadságpártját és a Jobbikot az egyébként szociáldemokrata elkötelezettségű tudós, Scheffer veszi egy kalap alá fent már idézett interjújában, miközben ellene szól legalábbis Wilders karanténba zárásnak.

A fentiek tanulsága talán annyi, hogy lassan üdvös lenne az árnyaltabb populizmus-, demokrácia-, alkotmány-, liberalizmus- és rendszerváltás-értelmezés itthon is. Ehhez persze mindenekelőtt az kellene, hogy a magyar jobboldal is megfogalmazza szellemi programját, s fontosnak tekintse a „nép” fogalmáról folytatott intellektuális vitát. Nem csupán kormányozni kell a „nép nevében”, de gondolkodni és érvelni is az ilyen típusú kormányzás mellett.