Végre elszánták magukat. A franciák és a britek átvették a kezdeményezést, az amerikaiak hosszú hetek hallgatása után elkötelezték magukat, megszületett az ENSZ BT várva várt határozata, úgyhogy egy múlt szombati párizsi csúcstalálkozó után megkezdődtek a légicsapások.

MTI/EPA

Épp ideje volt, akárcsak annak, hogy Amerika végre ne egyedül harcoljon másokért (és persze önmagáért), hanem az olaszoktól a kanadaiakig terjedő nemzetközi koalíció támogassa Líbia felszabadítását. De várjunk csak: tényleg ez a cél?

Gondolom nemcsak én lélegeztem fel a támadás hírére, hanem mindenki más is,  akit elkeserített, hogy tehetetlenül kell végignéznie, amint egy nyilvánvalóan klinikai esetnek számító cinikus diktátor hidegvérrel gyilkolja a saját népét. A brit Cameron és a francia Sarkozy jó helyzetfelismerő és időzítési képességét dicséri, hogy napokkal Kadhafi várható végső győzelme előtt lecsaptak az ezredes bázisaira. Egyértelműen humanitárius akcióról van szó, a civil lakosság megsegítése a misszió hivatalos célja, ám ki mondja meg, mikor ér véget a küldetés? Lesz-e olyan optimista nyugati vezető, aki úgy mer beszédet mondani, mint George W. Bush annak idején, háta mögött a „Mission Accomplished” transzparenssel? Hiszen az igazi véres harcok csak azután kezdődtek Irakban.

Ahogy múlnak a napok, úgy szaporodnak a teljesen legitim kérdések, mind a katonai fellépés támogatói, mind kivitelezői, mind szkeptikusai részéről. „Oké, bombázzuk Líbiát. De most mi lesz?” - kérdezi sokak helyett egy konzervatív blogger, röviden összefoglalva, mennyi alapkérdést hagytak teljes homályban az Odüsszeia hadművelet kitervelői. Itt van például rögtön az a nem elhanyagolható apróság, hogy most akkor ki is szabadítja fel éppen Líbiát? Az ENSZ? Nem, az ENSZ csak elfogadta a légtérzárlatot és a légicsapásokat biztosító 1973-as számú határozatot, amely „feljogosítja az ENSZ tagállamait, hogy tegyenek meg minden szükséges intézkedést a polgári lakosság és a Líbiai Arab Dzsamáhiríja [Népi Állam] támadás által fenyegetett lakott területeinek, közöttük Bengázinak a védelme érdekében.” Szárazföldi csapatokat, katonai megszállást ez a határozat nem engedélyez.

EU-akcióról lenne szó? Nem, a britek és a franciák nem uniós keretben tárgyaltak Párizsban (a magyar EU-elnökséget meg sem hívták a találkozóra, a németek meg előtte kínos módon tartózkodtak a katonai részvételtől a BT ülésén). Ott volt viszont az Arab Liga, és Obama sem egy uniós akcióhoz csatlakozott hosszú hezitálása után. A NATO csak most, az első napok után fogja talán koordinálni a harci cselekményeket, a nyugati színfalak mögött azonban áll a bál, a humanitárius segítséget nyújtó államok kínos és bonyolult veszekedésbe bonyolódtak a hogyan tovább-ról.

Az amerikai elnök ódzkodik attól, hogy átvegye az irányítást az akció fölött, túl közel még az iraki „mocsár”, s egyre többen emlegetik, hogy az iraki háborút élesen támadó, a muszlimokkal folyton békülni akaró Obama Amerikája immár a harmadik iszlám országban folytat háborút. A franciák is óvatos duhajok, nem akarnak (újra) az arab világ kolonialistáinak szerepében tündökölni. A törökök vérig vannak sértve, hiszen ahhoz képest, hogy folyamatosan regionális vezető szerepre törekednek, a nyugat nem tartott igényt a részvételükre, Erdogan kormányfő már elő is vette a jól ismert „csak az olaj kell nekik” érvet. Logikusnak tűnik, hogy mindez így alakult, hiszen az Odüsszeia nem egy hosszú távú politikai rendezési terv, hanem katonai hadművelet, hogy aztán  Líbiát végre átadhassák – kinek is?

A helyzet ugyanis az, hogy bár Kadhafi egy patetikus hazudozó, így az sem volt igaz, amikor közölte, hogy a kelet-líbiai ellenzék valójában nem más, mint az al-Kaida, azért a kelet-líbiai ellenzék egy része valóban fundamentalista eszmék hatása alatt áll, és még nagyon kínossá válhat a nyugat számára. Amerikai diplomáciai jelentések már korábban felhívták a figyelmet arra, hogy a kelet-líbiai térségből aránytalanul nagy számban vesznek részt dzsihádisták az iraki harcokban, a terroristák oldalán. A nyugatnak ugyanakkor máig nincs tárgyalópartnere a líbiai demokratikus ellenzék köreiben, úgyhogy fokozott figyelemmel kell lennie arra, kinek is adja át a hatalmat.

A nyugati koalíció legfőbb dilemmája az: hogyan vessen véget a líbiai harcoknak, ha nem akarja, hogy más köntösben, de újratermelődjenek a problémák? A Bush-féle külpolitikától folyamatosan elhatárolódó, ugyanakkor lényeges pontokon azt továbbvivő Obama lényegében két napon belül bonyolódott bele eddigi legnagyobb ellentmondásába: egyrészt a harcok februári kirobbanása után közölte, „Kadhafinak mennie kell”, másrészt folyamatosan hangsúlyozza, hogy nem küld csapatokat, a fellépés csak egy konkrét feladatra vonatkozik. A szó, amit az elnök keres: a „rendszerváltás”, sőt a „nemzetépítés”, de ezt nem mondhatja ki, mert akkor ő is átkos neokonná válna. David Cameron őszintébb volt, ő azzal vágta át a gordiuszi csomót, hogy közölte: ha Kadhafi eltávolítása szükséges a civil életek megmentéséhez, akkor azt meg kell lépni. Igen ám, de ez a levegőből nem biztos, hogy menni fog…

Téved az a német szakértő, aki azt állítja, hogy „Líbia ügyét nem ajánlanám egy lapon emlegetni Irakéval. Ez utóbbi esetében az amerikaiak sem saját szövetségeseik egy részétől, sem az ENSZ-től nem kaptak felhatalmazást a beavatkozásra”. A 1441-es határozat „komoly következményeket” helyezett kilátásba a világszervezet másfél tucat határozatát ignoráló Szaddámnak, ha nem számol el vegyi és biológiai arzenáljával (akkor még nemcsak Bush és Blair, de az ENSZ is úgy hitte, van neki ilyen), ez akkor sokak szerint még nem jelentett háborús fenyegetést. De amikor Bush rögtön ezután azt üzente Szaddám Huszeinnek, hogy „haladéktalanul és feltételek nélkül együtt kell működnie, vagy a legkomolyabb következményekkel kell szembenéznie”, azt már a Reuters-szel együtt a fél világ háborús fenyegetésként dekódolta.

A közvélekedéssel ellentétben Irak ügyében 2003-ban valójában már nem kellett újabb ENSZ-határozat, most viszont nagyon is sürgős lenne. Olyan új ENSZ-felhatalmazásra van szükség, amely lehetővé teszi a nyugati hadseregek szárazföldi jelenlétet Líbiában, ameddig csak szükséges – remélhetőleg csak az első szabad választásokig. Az elmúlt hetekben hihetetlen bátorságot tanúsító líbiai polgároknak   szabadságra és demokráciára van szükségük, nagyfokú cinizmus lenne rögtön a felszabadításuk után magukra hagyni őket.