Úgy vélem, a biztos csőd ellen lép fel a kormányzat azzal, hogy egyrészt elvon bizonyos adókat, például az idegenforgalmi, a gépjármű- és az iparűzési adót az önkormányzatoktól, és kontroll alá helyezi az eddig zabolátlan hitelfelvételt, másrészt viszont magára vállalja az oktatási és az egészségügyi intézmények fenntartását.

De hogyan lehetne másképp szanálni az önkormányzatokat, melyek a maguk részéről derekasan hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarország államadóssága napjainkra meghaladja az éves GDP 82, 2 százalékát, és 19,4 ezer milliárd forintot tegyen ki?   

Lengyel László az „Önkormányzati autonómia – élt 20 évet” című, cikkében egy újabb demokratikus intézmény felszámolása okán sajnálkozik.  Azt állítja, hogy az önkormányzatok eladósodása elleni fellépés csak ürügy a kormányzat számára, hogy „lerombolja az önkormányzatiság és az önkormányzati autonómia helyi ellensúlyait.” Holott maga is elismeri írásában, hogy az 1000 milliárdos önkormányzati adósságtömeg 2006-2007 óta megduplázódott. 

Érdemes kicsit visszakanyarodni az időben, hogyan is tettek szert az önkormányzatok a korábbi hatalomra?  Az 1989-90-es rendszerváltást vagy egy évtizeden át páratlan sikerként, példaszerű politikai és gazdasági átalakulásként tartottuk számon, s ekként értékelte a nyugati közvélemény is. Nehéz kétségbe vonni, hogy a huszadik század folyamán Magyarországon végbement nagyszabású változások között az államszocializmust felváltó piacgazdaság és a polgári demokrácia megteremtése volt a legsikeresebb. Egyrészt azért, mert nem zárta el hermetikusan a további fejlődés útját, vagyis a választópolgárok akaratából nyitott, az általánosan elterjedt európai modellhez illeszkedő rendszert hozott létre. Másrészt pedig azért, mert 1989-90-ben végre nem folyt vér, békésen meg tudtunk szabadulni a pártállamtól, annak minden ideológiai és szervezeti hordalékával együtt. Erre addig nem volt példa a magyar történelemben és már csak ezért is nagyra becsültük a mi „dicsőséges forradalmunkat”.   

De miért gondolja bárki, hogy az 1989-90-ben a kerekasztal-tárgyalásokon kialkudott új intézményrendszer, s az azt két évtizedre bebetonozó alkotmány, melyet néhány hónap alatt, szinte a nyilvánosság kizárásával hoztak létre, és csak formailag viselte a 1949 évi XX. tv. nevet, olyan ideális rendszert hozott létre, melyet nem lehet meghaladni, és tökéletesíteni? Nekem már két évtizeddel ezelőtt az volt véleményem, hogy a végnapjait élő MSZMP és az akkor is különböző álláspontot képviselő, már at 1990. májusi választásokra készülő ellenzéki pártok közötti alkudozás során kialakult alkotmányos berendezkedésről, hogy tömérdek „időzített aknát” tartalmaz, diszfunkcionális mechanizmusokat hoz létre, zavarokat okoz majd a mindennapi életben. 

Itt van például a negyvenévi központosított tanácsrendszert felváltó önkormányzati autonómia, melyet akkor lelkesen üdvözölt a közvélemény. Úgy tekintettünk rá, mint nélkülözhetetlen, garanciális elemre, mely adott esetben megvédi a társadalmat a kormányzat későbbi összpontosító törekvéseivel szemben. Annyi évi diktatúra után érthető, ha minél több „féket és egyensúlyt” akartunk látni az államgépezetben, ezért nemcsak az önkormányzatok anyagi önállóságát üdvözöltük. 1990-ben jött létre az Alkotmánybíróság is, melynek jogköre példátlanul széles volt, és az idők folyamán, a „láthatatlan alkotmányozással” csak tovább szélesedett.

Ám ellensúlyból, fékekből még mindig nem volt elég. Megújult és tovább élt a társadalombiztosítási önkormányzat, később létrejött Országos Rádió és Televízió testület, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács és színre lépett a négy ombudsman is, hivatalukkal együtt. Utóbbiak arra ügyeltek, hogy a demokratikusan megválasztott kormányok demokratikusan kormányozzanak. Mintha egy futballmeccsen nem csak a bíró, de a partjelzők, sőt, az edzők is fújhatnák a sípot.  

Úgy tűnt, hogy az egykori állampártból létrejött MSZP újabb és újabb demokratikus intézmények létrehozásával akarná kompenzálni elődpártjainak diktatórikus hajlandóságát. Mindebben partnerre talált az SZDSZ-ben, mely doktriner vonzalmainak engedve (meg persze azért is, hogy a tagokat delegálhasson a gomba módra szaporodó testületekbe) asszisztált a fékek és ellensúlyok „elburjánzásához”, a bénultságot okozó hatalommegosztás kiépítéséhez. Mindennek az eredménye az a tehetetlen sodródás, és gazdasági csődhelyzet lett, melyet, bár bizonyos jelei már az első Orbán-kormány utolsó két évében is jelentkeztek, igazán 2002 és 2010 között, a szocialisták és a szabaddemokraták közös kormányzása idején tapasztalt meg Magyarország. 

A 2010 áprilisi választások után már sokan siratták az Alkotmánybíróságot, védelmezték a négy ombudsmant, és az első Orbán-kormány által 1998-ban megszüntetett társadalombiztosítási önkormányzatokat felváltó hárompilléres nyugdíjpénztári rendszert, sőt, még az ORTT-t  is. 

A minden területen érvényesülő önkormányzati autonómia vitathatatlanul demokratikus elv, ugyanúgy, mint a minden korlát nélküli sajtó- és tanszabadság. A gyakorlatban azonban elképzelhető olyan demokrácia, és Európában számos helyen működik is, ahol az állam meglehetősen aprólékosan szabályozza például az önkormányzatiságot, különös tekintettel annak anyagi vonzataira, szigorú feltételekhez köti a különböző szintű iskolák alapítását és működtetését, korlátozásokat tart fenn a médiában stb.

Demokráciákban minden korlátozás nélkül lehet siratni a demokráciát, és mindig lehet hiányolni, hogy a választók akarata nem érvényesül hiánytalanul. Lehet új intézményekkel, szervezeti megoldásokkal kísérletezni, vagy épp ellenkezőleg, széttagolni a végrehajtó hatalmat, legalábbis addig, míg a gazdaság elfogadhatóan teljesít, nem növekszik drámaian a munkanélküliség, és az életszínvonal nem esik vissza. 

A politika részéről a hatalom ilyen, és hasonló intézkedésekben megnyilvánuló koncentrációja csak akkor elfogadható, ha ez a hatalom legitim, egyezik választópolgárok akaratával, s előre meghatározott ciklusra szól. Ennek leteltével (ami Magyarországon, mint a legtöbb európai országban, négy év) a választópolgárok leválthatják a hatalmat, s addig is, a szabad sajtó révén ellenőrizhetik a működését. Ez ugyanis Európában a demokratikus és legitim hatalomgyakorlás legfőbb ismérve, nem pedig az, hogy mennyi „fékje és ellensúlya” van a mindenkori kormánynak.