Minden kültelki bölcselő s helyi hírharsona-szerkesztő pályafutása során – ha a közügyekre terelődik a szó – legalább egyszer ellövi az idióta kifejezés etimológiáját. Tudniillik azt, hogy a görög „ἰδιώτης” eredetileg a közélettől visszahúzódó magánembert jelentette. Változnak az idők, változnak a görögök: az Akropoliszt ostromlókat vagy a saját hazáját kis híján bedöntő miniszterelnököt figyelve érik a gyanú: nem biztos, hogy az az idióta, aki távol tartja magát a politikától. De ez legyen az ő bajuk.

Nálunk viszont mintha ismét eredeti értelmében kezdenék használni a szót. A II. kerületben vasárnap tartott időközi választást követően a vesztesek kudarcukért a választói passzivitást okolták. „Sajnálom, hogy alacsony volt a részvétel, a kerületben lakók nagy része nem érezte át, mi ennek a választásnak az igazi tétje” – nyilatkozta Karácsony Gergely (LMP). „Az apátiát és a politikától való elfordulást tükrözi a főváros II. kerületében tartott időközi országgyűlési képviselőválasztás” – mondta Bodor Zoltán, a Jobbik jelöltje. A legkacifántosabb magyarázat a Jer Egyet Szexelni – Dilettáns Köcsögség (rövidítve: Jesz) aspiránsától származik: „a rendszerváltás politikai nemzedékében csalódott polgárok otthon maradásukkal voksoltak a hazai közállapotok ellen”.

Élesebben fogalmaztak a közvetlenül nem érintett ellenzéki szimpatizánsok, akik az eredményért és az általuk egyre vehemensebben utált kormány tevékenységéért polgártársaik közönyét, beletörődését, ha úgy tetszik: birkatermészetét tették felelőssé. „Nagyon kevesen vettek részt”, „a béka segge alatt van a részvétel”, „a fideszes hülyék elmentek, a többi pedig otthon maradt” – szemezgethetünk a közösségi oldalak jellemző hozzászólásaiból.

Nincs igaza sem a hivatásosoknak, sem az egyszerű szurkolóknak.

*

Nem volt alacsony a részvétel. Sőt.

A rendszerváltás óta tizennyolc esetben kellett időközi országgyűlési választást tartani, ami ennél jóval több választási fordulót jelent. Volt olyan (1992-ben, a kisbéri körzetben), hogy hetedik (!) nekifutásra sikerült képviselőt választani. Az összes alkalomból csupán háromszor volt magasabb a megjelentek aránya ötven százaléknál, és ezeken kívül csak egyszer kúszott negyven százalék fölé a részvétel. Ráadásul e négyből kétszer is az országos helyhatósági választás idejére esett a voksolás, ami alapvetően befolyásolja, hogy hányan mennek el választani. Mindezek ismeretében a most vasárnapi 39,01 százalékos részvétel kifejezetten magasnak számít.

A képet azonban árnyalja, hogy a második kerületi választók határozottan aktívnak nevezhetők. A legutóbbi két országgyűlési választáson itt jelentek meg a legtöbben az urnáknál a budapesti kerületek lakói közül (82,51 és 77,97%, míg az országos átlag 67,81 és 64,38% volt), persze lehet, hogy korábban is, de annak most nem volt kedvem utánanézni. Elég annyit említeni, hogy 2002-ben egészen extrémnek számító 84,92% volt a részvételi arány.

Összegezve: az időközi választásokhoz viszonyítva sokan mentek el, de erre – még ha nem is ennyire – a korábbi tapasztalatok alapján számítani is lehetett.

*

És mire lehetett volna még?

Arra, hogy a Fidesz nyerni fog. A főváros kettes számú egyéni országgyűlési választókörzetében mindig a jobboldal győzött. Itt még az MDF sem tudott megbukni 1994-ben. Az is tudható, hogy az itt élők (egyelőre) nem tartoznak a matolcsyzmus egyértelmű vesztesei közé. Ráadásul az önkormányzatot és vele a helyi médiát 2006 óta szilárdan tartja kezében a Fidesz, amelyről hamar kiderült az is, hogy a legutóbb (valóságos) kétharmaddal újraválasztott helyi polgármestert állítja csatasorba.

Mi tett az ellenzék ebben a helyzetben? Csökkenteni próbálta a választás jelentőségét? Enyhíteni a vereségből származó politikai veszteséget? Ugyan. Emelték a tétet. Elhitték, vagy, ha nem hitték, elhitették, vagy, ha azt sem, hát hagyták elhitetni, hogy van esély. Rózsadombi kormányváltásról (mely tájegység egyébként csak érintőlegesen része a körzetnek), a fideszes bástya ostromáról szólt a fáma, s az amúgy is ingatag helyzetben lévő LMP beküldte a darálóba kevés országosan ismert figuráinak egyikét.

Ezzel a jelöltválasztással akad más probléma is. Az amúgy is egyenlőtlen erők küzdelmében így a fideszes jelölt gyenge pontját sem lehetett kihasználni, nevezetesen azt, hogy Láng Zsolt már amúgy is parlamenti képviselő. Ilyen esetben akkor is nehéz a megválasztás mellett érvelni, ha a helyi erős emberről van szó, ám a kérdés érdektelenné válik, ha az egyik fő riválissal is ugyanez – márpedig Karácsony Gergellyel ugyanez – a helyzet.

Mindezek fényében a Fidesz jelöltjének 52,5-40%-os arányú diadala a baloldali ellenzék fölött még magyarázható is volna: a pesti munkáskerületekben, az ország lakótelepi vidékein, a Jobbik által még meg nem fertőzött iparvárosokban akár fordított is lehet az állás. Ám azért van nekünk ellenzékünk, hogy segítse a kormányt, és megakadályozza, hogy az utóbbi számára kellemetlenebb témák és interpretációk kerüljenek a felszínre.

*

A szavazóurnák lezárásának pillanatában már kirobbant az egyre szánalmasabb perpatvar, amelynek az a tétje, hogy ki lehet a hitelesebb ezüstérmes a Nemzeti Együttműködés mindenkori képviselője mögött.

Nos, ha a hétvégi eredményeket vesszük alapul, és a jelenlegi szereplőkben gondolkodunk, akkor ez a kérdés eldőlt.  A folyamatosan megújulásról papoló szocialisták ugyan a Medgyessy-kormány egykori miniszterét, az Európai Parlamentből kihulló Lévai Katalint indították, aki az utolsó percig nem volt képes eldönteni, hogy akkor ő most szoci, avagy független jelölt-e – de ezzel minden rosszat el is mondtunk róluk ezúttal. Sajnos. (Mármint nekem sajnos, mert jólesett volna még hosszabban sorolni.)

A Fidesz mellett, ha van nyertese a mostani választásnak, akkor az a Magyar Szocialista Párt. Nemcsak azért, mert Lévai majd tíz százalékot rávert az ökoszoci vetélytársra, és nemcsak azért, mert javított a legutóbbi eredményükön (sőt, hogy az MSZP számára nem teljesen reménytelen a helyzet, abból is kitűnik, hogy 1998-ban is szerényebb eredményt értek el itt), hanem azért is, mert az MSZP egy másik küzdelemben is helytállt.

Semmi meglepő nem lett volna abban, ha az szocialista párt visszaesik, ugyanis ha van olyan ellenzéki csoport, amelynek demonstratív távolmaradására lett volna oka, az a volt pártjukra dühös gyurcsányisták köre. Így viszont a volt kormányfő egyre kevésbé tudja saját nélkülözhetetlenségét hangoztatni.

Az MSZP relatív sikere persze nem feltétlenül öröm az Orbán-kurzust elutasítóknak. Közhely, de attól még tény: akadnak szép számmal olyanok, akik semmilyen körülmények között nem szavaznának rájuk, bármennyire is utálják a kormányt. Egy megerősödő MSZP a jelen felállásban a kormányt is stabilizálja. A jelek szerint azonban ezzel a szocialisták is tisztában vannak, mert eredményükkel nem kezdtek el emberkedni.

*

Nem úgy az LMP.

Karácsony Gergely ekként kommentálta a történéseket: „örülök, hogy az indulók közül egyedül én tudtam érdemben javítani az egy évvel ezelőtti eredményhez képest”. Azon túl, hogy mint láttuk, ez nem igaz, még egy további kérdés is felmerül ezzel kapcsolatban: és ki nem szarja le?

A Lehet Más a Politika az ellenzéki lét és a magyar közélet tétjét illetően permanens félreértésben leledzik. Mert miközben a jogállam leépítéséről, roppant szellemesen narancsuralomról szónokolnak, különállásukkal, belső körülményeikre való összpontosításukkal úgy viselkednek, mintha Magyarország egy megállapodott demokrácia volna, ahol a választás tétje csak az, hogy a konszolidált rendszerben ki kerül az élre, egyébként meg virágozzék minden virág.

Még meg sem száradt a tinta a szavazóköri jegyzőkönyveken, amikor elempés ismerőseim boldogan posztolták ki a facebookra, hogy az Európai Zöld Párt teljes jogú tagja lett az LMP. Tényleg ez hiányzott a magyar politikából. Kellett már egy olyan szervezet, amelynek képviselői nemzetközi fórumokon illegetik magukat a többi répaléivó között. Gratulálunk, ott legalább nem kell magyar választópolgárokkal találkozni.

*

Fölösleges tehát az ellenzéki balfékeskedés miatt a népet idiótázni, nagyon is érthető, ha valaki elégedetlen, és ennek ellenére otthon marad. Ami nem teljesen érthető – és erről is emlékezzünk meg –, hogy vannak, akik tömött sorokban voksolnak a kormánypártokra. Mert mindaz igaz, amit a második kerületről elmondtam, és az is, hogy Láng Zsolt közvetlen, rokonszenves fiú – van szerencsém ismerni, nem tudom cáfolni az erről szóló híreket –, ám eddig semmi olyat nem árult el, hogy különb lenne a fideszes derékhadnál, a Parlamentben szépen megszavazott a többiekkel mindent.

Márpedig elevenítsük csak föl: milyen időpontban került sor a választásra? Az euró 300, a benzin 400 forint fölött van. Az egyetlen sikeresnek tekinthető adónemről a választás pillanatában annyit lehetett tudni, hogy a kormány kivezeti vagy kivérezteti, míg a közélet iránt érdeklődök szűk körét áttörő módon egy ország kacarászik Kerényi Imre képein. És ezt követően a derék második kerületi polgár fölölti ünneplőjét, fölkerekedik, és szavaz arra, aki már amúgy is benn van a Parlamentben!

Nemhogy nem az az idióta, aki távol marad, hanem ennek az állításnak a fordítottját további részletszabályokkal kéne kiegészíteni. Magyarországon attól, aki két egymást követő országgyűlési választáson ugyanarra a pártra szavaz, mint kóros hiszékenytől vagy elvakult fanatikustól azonnal vonják meg a választójogot.