"Akik tudták, nem beszéltek; akik nem tudták, nem tettek fel kérdéseket; akik mégis kérdeztek, azok nem kaptak választ." (Primo Levi)


"Rágalomhadjárat folyik Magyarország ellen" – ezt tudjuk. De hogy ez már 2009-ben elkezdődött, amikor Magyarországon még az őszödi kommunisták uralkodtak? A megdöbbentő közlésre Balog Zoltán ragadtatta magát, aki az Országgyűlés emberi jogi bizottságának akkori fideszes elnökeként kiakadt azon, hogy a hazánkba látogató Elie Wiesel az illendőnél jobban aggódott a magyarországi antiszemitizmus miatt.

Mindez az után volt, hogy Balog egy, a magyar-zsidó együttélésről szóló parlamenti konferencián a következőkkel kápráztatta el a Nobel-díjas írót: "Nem tűrjük, hogy ártatlan zsidó emberek szenvedéseit felhasználva, az országunk többi súlyos bajának megvitatása helyett bennünket arra kényszerítsenek, hogy hamis vádak elleni védekezésre vesztegessük erőnket!" Az állam szerinte meg fogja fékezni a nácizmust, ugyanakkor (mert mindig van egy ugyanakkor) azt is leszögezte: "Nem engedjük, hogy velünk, vagy bárkivel szemben az antiszemitizmus vádját politikai kommunikációs csodafegyverként használhassák!"

Balog hetekig nem tudta Wieselnek megbocsátani, hogy megsértette. Az emberi jogi és roma ügyekben elkötelezett lelkész, aki 2008-ban a "kozmopolita parazitákról" deliráló Lezsák Sándorral együtt felavatta a mélyen zsidóellenes Prohászka Ottokár szobrát, "felkent bértollnokokról" beszélt, és odáig ment, hogy Wiesel "megrendelésre sértődött meg", mert ha antiszemitizmustól tart, akkor "szerintem rossz helyeken jár, és rossz embereket kérdez meg".

Ebben mondjuk igaza volt. Wiesel tényleg rossz helyen járt: Magyarországon. Abban az országban, amely semmit nem tanult, semmit nem dolgozott fel, ellenben nagyon sokat felejtett, és amelyik szélsőpolgári dühvel és daccal reagál, ha minderre emlékeztetik. Nehogy már a külföld szóljon be. Nem szép nyilván az antiszemitizmus, de a zsidó se kapassa el magát.

Elie Wiesel azért adta vissza a nagykeresztjét, mert úgy látta: ez az utcaszéli mentalitás azóta kormányzati rangra emelkedett az EU közepén.

*

"...Magyarország irányítói támogatják a magyar múlt tragikus és bűnös időszakainak – nevezetesen a háború alatti Magyarország vezetői több százezer magyar zsidó deportálásában és meggyilkolásában játszott szerepének – tisztára mosását. Nem szeretném, hogy bármiféle közöm lehessen efféle törekvésekhez" – írja Wiesel Kövér Lászlónak, de megnyugtathatjuk az idős holokauszt-túlélőt: Önnek, Elie, és mindannak, ami Önnel és a családjával történt, az égvilágon semmi köze az efféle törekvésekhez. Sosem volt. A magyar kormányzati politika az ilyesmit folyamatosan leszarja. Ők a sorstalanok, nem Ön.

Téved, aki kizárólag a Fidesz szavazatszerző hadműveleteinek tudja be a széljobbos kulturális témák, szimbólumok iránti permanens érdeklődését, nyitottságát. Egy magára valamit is adó Jobbik-szavazót egyáltalán nem hat meg a Fidesz ilyen irányú igyekezete. A probléma ennél lényegesen mélyebb: a volt fiatal és volt demokraták önmagukat, önnön politikai legitimitásukat szeretnék elhelyezni abban a szelektív és felületes kulturális katyvaszban, amit ők történelemnek neveznek. Kontinuitás. Magyarság-megmaradás. Simplicity.

Az a párt, amelynek európai értelemben vett Pokorni Zoltánjának köszönhetjük a holokauszt-emléknapot, régóta küzd a Horthy-rendszerrel. Mondjuk ha a cáfolhatatlan történelmi tények érnének valamit, rövidre is lehetne zárni a történetet azzal, hogy Horthy egy kis képességű, de maximum erősen középszerű félfasiszta seggfej volt, gyáva náci kollaboráns, akinek az öröksége leginkább a Don-kanyarba rendelt kétszázezer magyar állampolgár hullájával plusz a bevagonírozott és halálba küldött félmillió magyar állampolgár hullájával számszerűsíthető.

Magyarország azonban a többi második világháborús tettesállamtól eltérően alapvetően még mindig a nagyhatalmak, ill. a náci megszállás áldozatának tekinti magát, ami épp attól rémisztő önbecsapás, hogy van benne féligazság. Ám az 1944. március 19-i német megszállás ellenére "a fegyveres és adminisztratív hatalom évtizedes folytonossága megmaradt. Sőt, a rendeletalkotás és -alkalmazás során manifesztálódott, hogy a náci célokat az apparátus magévá teszi, saját eszközeivel elősegíti, legalizálja. (...) a hagyományos magyar államapparátus szaktudásával a nácik, majd a nyilasok rendelkezésére állt" (Ságvári Ágnes: "Parancsra tették?" In: The Holocaust in Hungary Fifty Years Later. 1997, Columbia University Press.)

A denial állapota, a szembenézés képességének teljes hiánya utcaszinten még magyarázható vagy menthető, kormányzati szinten semmiképpen. Nincs náciveszély, persze. De a hatalom és a társadalom egy része a tagadástól a sértett önmentegetésen át a dacos "szabadságharcig" minden jelét felmutatja egy lehetséges az előtti állapotnak.

*

Szentesi Zöldi László főszerkesztő-helyettes például egyenesen unja a holokausztot, ami teljesen érthető.

Én is kurvára unom, hogy a közönyös magyar közigazgatás anno gettóba kényszerítette, ill. marhavagonba zárta és a gázba küldte felvidéki és budapesti rokonságom jó részét, unom, hogy úgy kétszázezer magyar csendőr és köztisztviselő készségesen kiszolgálta a náci megszállók "végső megoldását", unom, hogy az 1920-tól meghozott zsidótörvények rendszerszerű és közérzületszerű előkészítését szolgáltatták annak, amit 1944 tavaszán már csak végre kellett hajtani, de mit csináljunk, neki meg nekem együtt kell élnünk ezzel a sok dögunalommal.

"Itt van nekünk Wiesel úr a maga dögunalmas, a múlt század közepén megesett történeteivel" – régen volt, tán igaz se volt, de ha mégis, mi közünk hozzá? És mit írna ez a faszi, ha Wiesel azzal kérkedne, mi köze neki Trianonhoz, a kádári terrorhoz vagy a magyarok egyéb fájdalmaihoz? Belegondolni is dögunalom.

"Nem értjük, nem értékeljük, és szomorúan mondom, alapvetően rettenetesen unjuk ezeket az egy kaptafás történeteket" – írja Szentesi őszintén, nyilván egész generációja nevében. Az őszinteség becsülendő érték, mondjuk a) jobb lett volna, ha tudja, hogy Wiesel nem irodalmi Nobel-díjat kapott, hanem Nobel-békedíjat, b) legalább utal arra, mit is tart a legunalmasabbnak Wiesel történetéből. Azt, hogy 15 éves korában deportálták? Azt, hogy megjárt három koncentrációs lágert, és Auschwitzban az A-7713-at tetoválták a bal karjára? Hogy kiirtották a családját? Jó, mondjuk egy jól sikerült Széles-interjú tényleg izgalmasabb.

Enyhén szólva nem állt éppen a morális helyzet magaslatán a kitűnő Véleményvezér sem, amelynek szerzője szerint "ez most nem a kormány sara", Wiesel maga felel az akciójáért. A poszt a VV egyéb írásaitól eltérően nettó kormánymentegetésre használja a botrányt, szerinte a Fidesz semmilyen szélsőjobbos tendenciát nem tűr és nem támogat, úgyhogy szegény Wiesel alaposan "félreérti a magyar politikai helyzetet". Amikor "a Fidesz-kormányt sok mindennel lehet vádolni, de ezzel biztosan nem".

A VV-poszt legkínosabb része a Horthy-rezsim időszakának kormányhű reviziója: a nácizmus térnyerése ellenére a mérleg pozitív serpenyőjében szerepel "a megvert és megcsonkított ország gazdasági és társadalmi talpraállása, büszkeségének részleges helyreállítása, illetve a két totalitárius diktatúra közötti, nagyon sokáig sikeresnek tűnő egyensúlyozás". A mérleg sajnos így sem stimmel, a kettő nincs arányban egymással, mindez nem alapozhat meg új Horthy-kultuszt. Pláne nem áll meg az, hogy a kormány nem tűri-támogatja a széljobbos tendenciákat.

"Ezek a döntések kizárólag a helyi közösségekre tartoznak. Ha egy magyar település ilyen emlékművet akar állítani, az az ő saját felelőssége. Ez nem a kormány dolga. (...) Magyarország demokrácia. Nem a miniszterelnök óhaja bizonyos viták megnyitása vagy leállítása. Ha az emberek valamiről vitázni akarnak, vitázzanak" – közölte a mindig demokratikus és visszafogott Orbán Viktor a konzervatív Die Presse megdöbbent újságíróival.

Sehol a világon nem a szuverén helyhatóság magánügye, belbotránya lenne egy Horthy-szobor, de még egy Tormay Cécile-emléktábla felavatása sem. A kormány megszólalna, és igen keményen helyrerakná a helyi erőket, épp a demokrácia jegyében. Sehol a világon nem Sara J. Bloomfield, a washingtoni Holokauszt Múzeum igazgatója, hanem a miniszterelnök jelentené ki egy tévés dörgedelmében, hogy nem fogunk fasiszta ideológusokat és második világháborús vezetőket rehabilitálni, ez ugyanis "súlyos megsértése azok emlékének, akik elpusztultak a Horthy- és a Szálasi-rezsim alatt, és mélységesen zavaró jelzés a zsidóknak és más kisebbségeknek Magyarországon".

Nem Csókakő magánügye, hanem enyhén szólva közügy, hogy egy Fidesz-KDNP-s polgármester a betiltott Magyar Gárda utódjával és egy hungarista ifjúsági mozgalommal együtt rehabilitálja Horthyt és szólítja fel a magyar nőket a Kárpát-medence "teleszülésére". "A kezdeményezés helyi fiataloké, a Vértesalja Gyermekei Mozgalom nem bejegyzett szervezett, hanem inkább baráti társaság" – közölte már tavaly Fűrész György polgármester. Akkor jó. Ha helyi fiatalok, az jó. Mert nyilván ők is unják az egy kaptafás történeteket.

*

Nem, Magyarországon nincs náciveszély, a jövő elkezdődött, és minden jel ellenére nem a diktatúra felé tart.

A múlt azonban még újraírható, hiszen vannak dolgok, amik ebben az országban nem változnak. Akik tudják, nem beszélnek, legalábbis nem elég hangosan. Akik nem tudják, nem tesznek fel kérdéseket, ők nagy valószínűséggel hülyén is halnak meg. Akik mégis kérdeznek, azok nem kapnak választ.