Szent István csatlakozott Európához – így hangzik a szokott közhely, ami egyébként igaz is, viszont az állítás kicsit gyenge: Szent István szó szerint tűzzel-vassal irtott ki mindent, ami nem illeszkedett az új rendszerhez, a régi hitvilágtól a hagyományos vezetőkön és berendezkedésen át mindent. Azért, hogy Magyarország visszafordíthatatlanul a nyugati világ része legyen. Ezért ma nagyon helyesen ünnepeljük. Hasonló trivialitás, de nem árt leszögezni: Magyarországon a fellendülés mindig szoros összefüggésben állt a Nyugathoz való kulturális, szellemi, gazdasági felzárkózás szándékával, beszéljünk akár Szent Istvánról, akár Mátyás királyról, akár Széchenyiről, akár a kiegyezésről és Deákról.

Ezek fényében érdemes megvizsgálni, mi is ma az Európa-projekt, hogy válságban van-e, hogy érdemes-e csatlakozni, és hogy van-e más lehetőség egyáltalán. Hogy Európa mint közös politikai terv ma mit jelent, arra azért borzasztóan nehéz válaszolni, mert hívei és ellenfelei egyaránt sokat tesznek a ködösítésért. A támogatók leginkább a szociális, jóléti Európát hirdetik, és ennek az értelmetlenül terjengős körülírása zajlik számos szerződésben, az ellenzők pedig a nemzetállam tragikus szétveréséről delirálnak, amiből szerintük egyenesen következik a közelebbről meg nem határozott tragédia.

Holott ez mind tévedés. A helyzet az, hogy a ma ismert nemzetállam fogalma nagyjából a XIX. században alakult ki. Az ezeréves államiságról szóló felvonulási transzparensek senkit ne tévesszenek meg, Szent István, de még Zrínyi korában is mást jelentett a „nemzet” fogalma. Mára viszont odáig jutott a világ, hogy nincs olyan hagyományos nemzetállam, amelyik önállóan, minden részletet beleértve képes volna előállítani olyan mindennapi eszközöket, mint egy fejlettebb mobiltelefon. A gatyamadzag még megy, a számítógép, autó, repülő, űrhajó viszont nem. Azoknak az előállításához az emberek, az áruk, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása szükséges, illetve az ehhez nélkülözhetetlen politikai keretrendszer, a nyugati politikai kultúra évszázadok alatt kialakult normái. Erről szól az Európa-projekt, nem másról, persze ennek észrevételéhez érdemes a fontosabb európai szervek működését, határozatait, stb. nyomon követni.

A második kérdés, hogy válságban van-e Európa. Ennek megválaszolásához szerencsére nem kell borzasztó mély elemzéseket végezni, elég körülnézni, és konstatálni, mióta van béke Európában, és mennyit is növekedett eközben a jólét, és hogy Európa a világ legnagyobb, egységes belső piacú gazdasága lett. Vagy csak egyszerűen át kell sétálni egy határon, ahol senki nem állít meg, és belegondolni, hogy nagyapáinkat ugyanezért a helyszínen agyonlőtték volna. A kommunizmus bukásával pedig Kelet-Európa is lehetőséget kapott részt venni ebben a kísérletben.

Ezekhez a sikerekhez képest Európa problémái, egészen pontosan a fegyelmezetlen nemzetállamok némelyikének problémái, sőt esetleges kilépésük sem számítanak túl nagynak. Nem jelentéktelenek, de nem is kezelhetetlenek. Nem túl valószínű, hogy Európa szétesik, káoszba süllyed, de még az sem, hogy módosulnak az államhatárok. Kontinensünk a világ legbékésebb régiói között van, és belátható időn belül ez rendkívül kis eséllyel változik meg. És bár sokan hangoztatják, hogy a történelem nem ért véget, nem jutottunk el minden világok lehetséges legjobbikához, ez igaz is, mégis, a cinizmus és az ostobaság csúcsa az arab tavaszra, Szíriára és hasonlókra hivatkozva azzal érvelni, hogy az uniónak már vége, vagy nemsokára vége lehet.

Az előzőekből következik az is, hogy érdemes csatlakozni, érdemes benn maradni, de nincs is más lehetőség. Erre pont az elmúlt két év a bizonyíték. Az Orbán-kormány minden lehetséges Európán kívüli szövetségest megkörnyékezett, de sehonnét sem kapott használható támogatást. Oroszországgal rögtön az Orbán-kormány hatalomra kerülése után lett hűvös a viszony. Kína eleinte nagy befektetéseket ígért, de ebből nem valósult meg semmi, a citromsavgyártól a légitársaságig minden megbukott, Fellegi Tamás valószínűleg hasznos kínai kapcsolatai pedig elértéktelenedtek. Orbán tanácsadói és bizalmasai bejárták a Közel-Keletet is, de onnan is üres kézzel jöttek vissza, és hát a kazahsztáni kapcsolatból sem ígérkezik semmi nagyon, leszámítva a közép-ázsiai posztszovjet kormányzási módszerek iránti vonzalom növekedését a magyar politikai elitben. Ez persze nem meglepő, pénzt csak akkor kapunk, ha olyan kiszámítható gazdaságpolitikát valósítunk meg, amire az unió is adna hitelt. (A magyar állampapírok kelendősége senkit ne tévesszen meg, a hozamok továbbra is magasak, a befektetők a nagy kockázat, nagy haszon ígéretének reményében vásárolnak.) Politikai hasznunk pedig csak európai befolyásunk mértékéig van akár Kína, akár Oroszország, akár a Közel-Kelet számára. Az Európában meg nem becsült, az európai politikát tiszteletben nem tartó, épp ezért különösebb befolyással nem rendelkező Magyarország nem vonzó partner senkinek sem. Ennek függvényében kell eldönteni, hogyan is viselkedünk Európában, ha már európainak tartjuk magunkat, legalábbis szóban.