Kis türelmet kérek az olvasótól, némi kerülővel fogok elérni a címben jelzett témához, amely végül is csak napi szenzáció, bár lehet, hogy súlyosak lesznek a következményei.

A komplex tömegtársadalmakban – ahol nem a személyes kapcsolatok uralkodnak, ahol a pénz és az intézményesség közvetíti az emberi viszonyokat – az esendő emberekről való gondoskodás az állam dolga.

Az állam lehetővé teszi, hogy ha baj van, egyetlen telefonhívással segítséget kérhessünk a mentőtől, tűzoltóságtól, rendőrségtől, amely díjtalanul oltalmaz meg bennünket bűnözéstől, balesettől, rosszulléttől, szerencsétlenségtől.

Az állam közutakat, vasutakat tart fönn, városi és helységközi tömegközlekedést üzemeltet, hogy eljuthassunk egyik helyről a másikra, postát tart üzemben, hogy leveleket írhassunk a távollévőknek, magáncégek közbejöttével ugyan, de tesz róla, hogy telefonálhassunk, internetünk lehessen.

Az állam gondoskodik róla, hogy mérsékelt díjszabás ellenében fűthessünk és világíthassunk, hogy legyen a lakásunkban tiszta víz, hogy elhordják a szemetet.

Az állam gondoskodik azokról, akik nem gondoskodhatnak saját magukról: nyugdíjat folyósít, segélyt oszt, segít a munkanélkülieknek az elhelyezkedésben. Oktatja a gyerekeket (díjtalanul), gyógyítja a betegeket, segít rehabilitálni a megtévedteket; tiltja, korlátozza az egészségre és közerkölcsre ártalmas gyakorlatokat (dohányzás, kábítószer, alkoholizmus, prostitúció, szerencsejáték). Fegyveres testületeivel védi az ország területét, konzuli szolgálatával segíti a külföldön tartózkodó honpolgárokat.

Az állam versenyhivatala és kereskedelmi, pénzügyi fölügyelete, árhivatala védi a gazdaságban a gyöngébbeket, nehogy visszaélés áldozataivá váljanak.

Az állam éjjelente kivilágítja az utcákat, kijavítja a járdákat, nehogy akár a kapatos polgártársaink megbotoljanak és megüssék magukat.

Az állam védi a környezetet, parkokat ültet, hogy jobb legyen a levegő. Kulturális intézményeket és kögyűjteményeket tart fönn, nehogy megbutuljunk, nehogy elvesszen kollektív emlékezetünk.

Az állam szerződéses viszonyra lép érdekképviseletekkel, a civil társadalom szervezeteivel, nonprofit szervezetekkel, alapítványokkal, egyházakkal, mert elismeri, hogy gondoskodó funkcióját nem teljesítheti pusztán a közigazgatási-hivatali eljárás alá-fölérendeltségi viszonyainak és jogi szabályozottságának a keretében. A gondoskodásra szorulóknak is van szavuk – más szóval: vannak jogaik.

Az állam (önmagának az ellenőrzése céljából) maga segít fönntartani a politikai ellenzéket és a kritikai nyilvánosságot (médiaszabadság, panasztételi jog, pörindítási jog közügyekben), és aláveti magát a jognak (ezért nincs a törvényhozás és az igazságszolgáltatás a végrehajtó hatalom – a kormány – alá rendelve).

Természetesen az államnak ez a képe hiányos: számos követelmény csak fölöttébb tökéletlenül teljesül. Ennek ellenére nagyjából mindannyian elismerjük, hogy a nagy terjedelmű területi államokban, a munkamegosztás és a termelés regionális aránytalanságai miatt az ún. öngondoskodás illuzórikus – hogy a társadalmi egyenlőtlenségről, a szegénységről itt ne is tegyünk említést – , ezért a humanista, gondoskodó államra múlhatatlanul szükség van, akkor is, ha sokakat aggaszt az élet minden területére befolyást gyakorló állam óriási hatalma.

Ez a csakugyan megdöbbentően nagy hatalom maga is humanizálásra szorul. Akármilyen is legyen a politikai fölfogásunk, elismerjük azt is – a legelvetemültebb szadisták kivételével – , hogy a közigazgatásnak, különösen az irányításnak nemeslelkűnek és belátónak kell lennie. Szükséges, hogy a közigazgatás (különös tekintettel a magasrangú hivatalnokokra) a társadalom- és jogtudomány széleskörű, alapos ismeretére támaszkodjék – a társadalom- és bölcsészettudományok függetlensége és bőkezű finanszírozása ezért is nélkülözhetetlen – , mert az élet pusztán intuitív-empirikus („gyakorlati”) megközelítése a modern társadalom hihetetlen bonyolultsága miatt reménytelen illúzió. A reformkor óta – megszakításokkal: a sajnos túlságosan elhúzódó diktatúrás epizódok és háborúk okozta összeomlásokkal „tarkítva” – a jogtudó és közéleti, humanista elitek arra törekedtek, hogy csökkentsék a kegyetlenséget, hogy kiiktassák a megtorlásra és büntetésre, fegyelmezésre, represszióra, konformizmusra támaszkodó eljárásokat, rutinokat és mentalitásokat.

Széchenyi, Wesselényi, Bölöni Farkas Sándor korában nagyjaink a börtönügy reformját tanulmányozták Napnyugaton. A testi fenyítés és mindenfajta, államilag szentesített megaláztatás, a halálbüntetés eltörlése együtt járt a társadalmi patológiákat okozó viszonyok megreformálására irányuló törekvésekkel – a földbirtokreformtól a nőoktatásig, az óvodától a tudományos ismeretterjesztésig, az ingyenes népoktatástól az általános, egyenlő és titkos szavazati jogig, a származási kiváltságok eltörléséig – , igaz, nagyon viszonylagos sikerrel. A kudarcok és visszaesések ellenére a kényszer megszelídítése, a hierarchia helyett az egyenlőség, a parancs helyett a megegyezés, a bántalmazás helyett a gyógyítás, a tekintélytisztelet helyett az egyenlő méltóság kivívásának szándéka így vagy úgy, de ott szerepelt az ország – és az emberiség – legjobbjainak alapvető szándékai között.

Ebben az elkerülhetetlen és szép küzdelemben ismételten fölmerült a végrehajtó hatalmat és a közigazgatást irányító, nagy hatalmú személyek és csoportok emberi (morális és intellektuális) minőségének a kényes kérdése. Nem hinném, hogy az állam humánus (gondoskodó, oltalmazó) funkcióinak visszanyesése – pl. az ingyenes, mindenkinek egyformán járó egészség- és oktatásügy megszüntetése, a közszolgáltatások értékcsökkenése, a szociális és egyéb segélyek elleni eredményes, antihumanista és antiegalitárius (nagyon sikeres) támadások – a végrehajtó hatalom és a közigazgatás vezetőinek az erkölcstelensége és hiányos tudása miatt következett be, az okok itt mélyebbek, általánosabbak és személytelenebbek. Ugyanakkor látható volt az is, hogy az antihumanista fordulat az államéletben megtalálta a maga képmutató vagy brutális képviselőit, akiket aligha illet meg a választott vezetőknek amúgy valamennyire kijáró tisztelet (amely nem a személynek, hanem az „officium”-nak, esetünkben a nép képviseletének szól).

Az azeri gyilkos szabadon engedése és az örmény—magyar diplomáciai kapcsolatok megszakítása riasztó fényt vet a magyar állam egyik fő problémájára.

Arra ugyanis, hogy az álmélkodásra méltóan gigászi hatalmú állam élén felelőtlen és tudatlan emberek állnak.

Félreértés ne essék: én nem csodálom az örmény nacionalistákat azért, mert mindenáron börtönben akarnak tartani egy elítéltet, a bosszú és a megtorlás eszméje távol áll attól a gondolatkörtől, amelyet szeretni tudok. Arról se fogok itt moralizálni, hogy Magyarország kormánya olyan diktátorokkal tart fönn intim kapcsolatokat, mint Ilham Alijev, Azerbajdzsán ura – ezt más ún. demokráciák is megtették és megteszik, élükön az Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával és Franciaországgal. (És valamennyien rosszul teszik.)

Ugyanakkor az egyszerű újságolvasó számára is nyilvánvaló kellett hogy legyen: ha kiadják a nacionalista azeri gyilkost hazájának, amelyben jelentős erők – beleértve Azerbajdzsán állam némely vezetőit – ünneplik ezt a pasast, aki álmában megölte baltával az egyik felebarátját mindössze azért, mert az illető örmény, akkor lehetséges, hogy elnöki kegyelemmel szélnek eresztik. Aki ezt a döntést Pesten meghozta, nincs eszénél.

Az a tény, hogy a magyar állam élén a nagyvilág ügyeiben eligazodni képtelen, agresszív és felelőtlen, vénülő kamaszok állnak – emlékezzünk a saját megyéjében is rosszul tájékozódó debreceni és hódmezővásárhelyi polgármester világpolitikai matinéföllépéseire – , egyszerűen rémületes. (Bevallom, engem az is megriasztott, amikor a volt miniszterelnök, Gyurcsány blogot indított a rá jellemző óvatlansággal, s kiderült, mit tud a világról. Semmit.)

A magyar állam vezető személyzete – s az ellenzéket, beleértve sajnos az ellenzéki sajtó nagy részét, sem véve ki – egyáltalán nem látszik érdeklődést mutatni a külvilág, így a külföld iránt, ez kiviláglik szószólóinak az ilyesmit érintő fölületes, tudatlan, bizarr utalásaiból, történelmi érzéketlenségéből. Az is jellemző, hogy a legközhelyesebb nyugati „elemzésekből” indulnak ki akár közvetlen szomszédaink megítélésekor. Magyarországon történelmi monográfiákat lehet írni (és publikálni!) erdélyi kérdésekről román nyelvtudás nélkül. Magyarország majd fél évszázadot töltött el a szovjet érdekszférában, mégis: ellentmondás, vita nélkül lehet bármilyen légből kapott ostobaságot és kitalációt világgá kiáltani a Szovjetunióról és a szovjet rendszerről, az orosz kultúráról. Magyarország négyszáz évet töltött el a Habsburg-birodalomban, de az osztrák-cseh történelem épp oly ismeretlen itt, mint a kaukázusi.

Megint csak a félreértések elkerülése végett: én nem tekintem a világban való helyes tájékozódás ismérvének a nagyhatalmakkal szembeni szolgalelkűséget, és éppen ezen a helyen magyaráztam el, miért tartom demokratikus értéknek a nemzeti függetlenséget, a nemzeti önrendelkezést.

Egyszerűen csak azt látom, hogy államunk lelkiismeretlen vezetői minden érdemlegesebb ok nélkül veszélyeztetik Magyarország presztízsét és érdekeit. Hozzáértés nélkül, magánügyükként kezelik a külkapcsolatokat, mint az apró reneszánsz fejedelemségek uralkodói – tönkre is mentek ebbe – , holott az állam, amelyet irányítanak, nem az övék, mi több: erre az államra szükségük lenne az állam polgárainak. Minden tisztességes hivatalnok (s a legtöbb hivatalnok persze alkatilag konzervatív, ha nézeteiben olyik talán nem annyira) megmondhatja, hogy az állam ide-oda rángatása dilettáns politikai ötletek alapján nem helyi, hanem rendszerszerű károkat okoz, mert az állam intézményei összefüggenek egymással. Válság idején pedig ez katasztrofális.

Föltűnő, hogy a nemzeti retorikával kakaskodó magyarországi államvezetés mennyire nem érti a nacionalizmust. Ki gondolhatta azt, hogy a sovén okokból orgyilkosságra vetemedő azeri katonatiszt sovén okokból történt szabadon engedése nem váltja ki az Azerbajdzsánnal nemrég még háborút vívott, nacionalista lázban égő, sokat szenvedett Örményország hangos fölháborodását? Ki gondolhatta azt, hogy az amúgy is bajkeverő hírében álló magyar kormány ezt megúszhatja?

S gondoljunk bele: ezek az emberek irányítják a kórházainkat, az energiaellátásunkat, az úthálózatunkat, a hulladéktemetőinket, az atomerőművünket, a múzeumainkat, az operánkat, a hadseregünket. Örülhetünk, hogy – hála néhány becsületes tisztviselőnek – még állnak a hidak, söprik az utcát, kiviszi a postás a nyugdíjat. Annyit, amennyit.

Addig, ameddig.

S végül meggondolandó: milyen rendszer az, amely így válogatja ki a vezetőit? Milyen társadalom az, amely hagyja magát így vezetni?

Mi lesz itt, ha jön az árvíz vagy a földrengés?

Mert azt, hogy mi történik, ha menetelnek a terrorista hajlamú náci rohamosztagok, már tudjuk.