-          Jó estét!

-          Jó estét, no, lássuk, 1 kóla, 1 csipsz, 3 doboz sör, meg egy Cabernet Sauvignon. Készpénzzel, kártyával?

A delikvens készpénzzel fizetett, így az arra jogosult cselekvőképes személyek között, a legális, forgalomból ki nem vont termékekre vonatkozó adásvételi szerződés a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével létrejött, majd a dolgok tulajdonjogának átruházásával, illetve a vételár kiegyenlítésével teljesedésbe is ment.

Innentől senkinek semmi köze hozzá – kivéve, ha az ügyletet éjjel bonyolították le valamelyik eszét vesztett vezetőségű településen, mert akkor az alkoholtartalmú árukra való tekintettel az egész tranzakció semmis, és az eladó még jókora bírságra is számíthat; és amennyiben mindez néhány hónap múlva játszódik le úgy, hogy egy csomag cigaretta is szerepet kap, nos, abban az esetben a boltos eleve már csak ebül szerzett portékát értékesíthet, s nemcsak az eladáskor, de a beszerzéskor is súlyosan megsérti a fönnálló törvényeket, nem kevésbé a vevő, aki káros szenvedélyének tárgyához nem az arra kijelölt – valószínűleg zárva lévő – helyen óhajtott hozzájutni. Bűnös dolgok ezek.

Igaz ugyan, hogy nem kevesen éppen azért költöznek a városokba, azoknak is a közepébe, mert ezek a helyek – sok kellemetlenség mellett – olyasmit is nyújtanak, hogy ha mondjuk, vendégek vannak, és elfogyott a sör, akkor le lehet ugrani a pár percre található éjjel-nappaliba. Amit természetesen máshogy is meg lehet oldani, az ember átszaladhat a pincébe a hordókhoz vagy demizsonokhoz, csak akkor nem árt azzal is kalkulálni, hogy nem helyi tömegközlekedéssel megy munkába, hanem távolsági járattal vagy traktorral.

Különben pedig senki ne rohangáljon sehova. Először is, ha az állampolgárok folyton izegnek-mozognak, akkor nem lehet őket megszámolni, másodszor meg este mindenki aludjon, legföljebb a Kerényi-féle Nemzeti Könyvtár legújabb kötetét lapozgassa csöndben. A bölcs törvényalkotó éppen a nemkívánatos duhajkodásnak kívánta elejét venni.

Azonban arról mintha elfelejtkeztek volna a tek. országos és városi elöljárók, hogy estefelé még elég sokan igyekeznek haza a munkából, és szeretnének bevásárolni. Most már nem először figyeltem meg azt a jelenséget, hogy 10 óra tájékán kétségbeesetten furakodik előre a pénztárnál valaki, akinek telipakolt kocsija étkezési rumot vagy egy üveg vörösbort is rejt, hogy még a tilalom beállta előtt megvehesse azokat, és meg tudja főzni otthon a másnapi ebédet. A többiek többnyire előreengedik, és mormolnak az orruk alatt az elmebeteg szabályokról, noha a törvény- és rendeletalkotóknak megvan a maguk mentsége, gondolom, hiszen némi előrelátással, gondosabb tervezéssel mindennek elejét lehetne venni: korábban határozni a menüről, és még reggel megvenni a hozzávalókat, vagy ott a hétvége, legalábbis a fele, ha a KDNP mégiscsak elintézné a vasárnapi zárva tartást. Csak nehogy az előrelátás odáig terjedjen, hogy a fél ország a schengeni határokon átkelve, amilyen hosszú időre csak lehet, föltölti készleteit; az akkurátusan tervezgető, szigorú, ámde igazságtalan nevelőszülőt játszó állam pedig kefélheti az előrelátást, a szabályokat és a bevételeit.

De a tervhivatal, a Nőtanács, a járási pártbizottság, a városi tanács illetékes osztályának mb. előadója, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ meg a Családtudományi Társaság jobban tudja, hogy miként kell élniük az embereknek, mint maguk az emberek. Ennek köszönhető, hogy az amúgy be nem tiltott termékeket nem vehetjük meg ott és akkor, ahol és amikor szeretnénk, és még a legegyszerűbb fájdalomcsillapítókhoz is csak receptre lehet hozzájutni, mert ugyebár ahogy a szabadon kapható hipóval is történni szokott: beleöntik otthon a levesbe, vagy azzal mosnak fogat. Eladni aztán meg pláne nem lehet csak úgy, fokozottan ügyelnek arra, nehogy baj legyen, így a mozgó főttkukorica-árusításhoz nem kevesebb, mint hét (7) engedély szükségeltetik, és úgy általában gazdasági tevékenység csak legextrémebb feltételek teljesítése árán folytatható. Ám az állam nemcsak egészségünkre, kereskedelmi kapcsolatainkra vigyáz, hanem az illendő társadalmi érintkezésre is, mondjuk a becsületsértés tényállásával, vagy a személyiségi jogvédelem kiterjesztésével próbálja elejét venni, hogy gorombaságokat vágjunk egymáshoz, mert a végén még a faji alapon kirekesztő pártot következmények nélkül lehet majd lenácizni. (Megjegyzem, egy szabad országban a bántó, tudottan igaztalan sértéseknek is megvan a maga funkciója, amennyiben a sértések folyamatosak és alaptalanok, úgy a sértegető elszigeteli magát, viszont, ha minősítésekben a környezet fölfedezi, hogy a közlő mit szeretne érzékeltetni, érti az erkölcsi motivációt, úgy a minősített kerül magyarázkodó szerepbe – de azt hiszem, hogy ezt fölösleges ott fejtegetnem, ahol a sajtószabadságról tüzes publicisztikákat rittyentő szerző egyből a bíróságra rohan, ha egy másik publicista dominához hasonlítja, vagy egy borász képes perelni azért, mert boráról valaki azt írta, hogy szar.)

Ez a mánia nem új keletű; az elkülönült, világi hivatalnokréteg megjelenésével fölütötte fejét az a nézet is, hogy adminisztratív eszközökkel, tudományosan megszervezhető az élet; és nem minden esetben ártalmas (legalábbis jóval károsabb babonákat szorított ki) mindaddig, amíg öncélú és önjáró rögeszmévé nem terebélyesedik. Ez utóbbinak aggasztó jeleit láthatjuk például az Európai Unióban, amelyben a fölvilágosult, modernizáló, egalitárius bürokrácia minimális népi kontrollal ontja magából előírásait. Csakhogy a dán paraszt és a katalán hentes néha odacsördít, az egyenlősítő célból a pornónézési szokásokba belekotnyeleskedni próbáló képviselőnőt pedig elhárító jelleggel körberöhögik – szóval az, hogy a szabályoknak meddig van létjogosultságuk és értelmük, azért napirenden van.

Nem úgy nálunk. Itt legfeljebb akkor tódul a lakosság tekintélyes része az utcára, ha az unió akar beavatkozni az ország szuverenitásába. Az államilag gerjesztett fölháborodás természetszerűleg odáig nem terjed, hogy akkor is tömeges és kitartó tiltakozások legyenek, ha hazánk hatalmasságai akarnak beavatkozni a személyes szuverenitásunkba. Mifelénk egészen érdekes ritmusa alakult ki a szabályalkotásnak és -követésnek. A nép gyermeke a legőrültebb rendelkezés hallatán sem magára gondol, hanem a szomszédjára vagy arra a fazonra, akit az imént látott a sarkon, és már a szeme sem állt jól, biztosan fölforgató, alkoholista vagy feketéző, rá is fér, hogy megrendszabályozzák. Hasonló észjárás vezeti akkor is, ha bármin elszörnyülködik, megbotránkozik, vagy más módon hat rá zavarólag valami, ilyenkor követeli, hogy hozzanak már egy intézkedést, amely megoldja a problémát, mindegy, hogy hogyan, és nem érdekli, hogy ezzel kiknek és mire ad fölhatalmazást. Ugyanis, ha kiderül, hogy az intézkedés rá is vonatkozik, és nem olyan könnyű együtt élni vele, úgy alkalmazkodik hozzá, ahogy azt évtizedek alatt megszokta: nem tartja be. Az állam pedig nagyszámú normasértés esetén nem módosítja szabályait, hanem félrenéz, legföljebb megkéri ennek árát, és cserébe félrenézést vár el, ha szervei vagy képviselő szintén kivonják magukat saját ukázaik alól. Vezetők és vezetettek kölcsönösen száműzik egymást a szürke zónába, félig a föld alá. Haza a szuterénban.

Ez a mentalitás ugyanakkor fantasztikus lehetőségeket kínál a civilizatórikus, meliorista, tervező-előíró, egyben cinikus és mohó kormányzatnak (melyet csak a Fidelitas valamelyik szabadegyetemén vagy a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége összejövetelein képesek vihogás nélkül konzervatívként jellemezni), amelyik különösebb kockázat nélkül hajthatja át újabb agyrémeit vagy alig leplezett érdekeit. A hagyományban, a spontaneitásban, a természetes emberi kapcsolatokban és érzelmekben egy csöppet sem hisz, inkább beleírja az alkotmányba a szülőtartás kötelezettségét, viszont ebből következően a legátlátszóbb magánhasznú törekvéseket is társadalomjobbító szándékkal indokolja.

Attól nem kell tartania, hogy túlfeszíti a húrt, maximum némi berzenkedést vált ki, ha nagyon kilóg a lóláb a trafiktörvényből. A kádári szocializáció akadálytalanná teszi a klientúra hatalmi, illetve gazdasági kulcspozícióba juttatását, de meggátolja a hétköznapi életbe való túlzott beavatkozást: az életidegen regulák ellen nem protestálunk, hanem idomulunk hozzájuk, és magunkhoz idomítjuk őket. Nem adunk, és nem kérünk számlát, átíratjuk az unokahúg nevére, amit lehet, csak a legvégső esetben vesszük figyelembe a tiltásokat, és valahogy csak kidumálunk mindent: a patikus gyötört arcunkat látva úgysem küld el az orvoshoz, hanem kiadja a gyógyszert, az ismerős boltostól úgyis veszünk alkoholt, aki kerít majd a pult alól cigarettát is, és rágyújtunk a szórakozóhelyen, lévén azok köré már sátortáborok épültek előtetőkből, napernyőkből, pergolákból, és mindre megkapták az engedély, mert a hivatalok is tudják a törvény ebben a formájában: baromság. A kiskapukon túl nyíló utak azonban nem vezetnek el egy normálisabb világba.

Intézményeink torzak, viszonyaink zavarosak, polgári létünk értelmezhetetlen.

Célszerűbb lenne egyszer végigvinni az egészet. A gyakorlatilag bezárásra ítélt városrészek és rendezvények tényleg bezárnának bérleti díjastul, jövedéki, iparűzési, idegenforgalmi adóstul; ha az áruházak egy ponton beintenének, és egy időre abbahagynák a kereskedést, izmozzon egyedül a CBA, ha bírja; ha csak úgy próbából hirtelen betartanánk az összes imbecillis közlekedési szabályt egészen addig, amíg leáll a forgalom; ha a jogászok a sokadik szakmájukat teljesen képlékennyé és komikussá tevő módosítás után többé nem vennék föl a talárt, mondván szolgáltasson közvetlenül igazságot Lázár János, és így tovább. Ám nyilván erre esély sincs abban az országban, ahol egy kritikus pillanatban megvesz meggyőzik a főrezidenst, a diákképviselőt, a vasúti szakszervezeti vezetőt, a vállalkozó pedig csak azt követően kezd háborogni, hogy ő is megkapta a tiltó határozatot vagy a bírságot, de akkor már nincs kivel összekapaszkodni, mert a többiek már tönkrementek, vagy megkötötték a különalkujukat.

Közös cselekvésre csak ott van mód, ahol az egyén bízik magában, és ezért bízik abban, hogy a másik is ezt teszi, tehát bízik benne is. Európa egyik legindividualistább helyén – az Egyesült Királyságban – működnek a legerősebb szakszervezetek, éppen az előbbi okból. Mi viszont a kádári kiskapuk rendszerében nem bízhatunk egymásban, mert legföljebb abban bízunk, hogy a szabályok ránk végül nem fognak vonatkozni, csak a többiekre. Dühönghetünk a trafiktörvényen, átkozódhatunk a legagyamentebb előírások felett, kesereghetünk a magánszféra megsértésekor, de mindez csak következmény.

Jó, ha tudjuk, hogy elszámolni valónk elsősorban nem a túlszabályozó és túlterjeszkedő állammal van, hanem egymással.