Magyarország annyiban a Nyugat része még mindig, hogy a magyar sajtó is hajlamos felizgulni, ha érthetetlen nyelvű mediterrán nagyvárosokban sokan kimennek a térre. Mivel ez a „sok” általában nagyvárosi fiatalokat jelent, akik „olyanok, mint mi” – főleg mert a közösségi médián lógnak, és igen sűrűn posztolnak is –, a hasonló alkatú északabbi fiatalok biztosak benne, hogy itt valami pozitív áttörés következik, de rögtön. A Facebook-generáció csak láncait veszítheti, és hamarosan övé lesz a világuralom.

A helyzet persze más volt Egyiptomban is, meg Tunéziában is, meg a mostani hét végén Törökországban is. Egy nyolcvanmilliós országban néhány tízezer tüntető – a Taksim téren legutóbbi híreink szerint már csak „néhány száz” – nem veszélyezteti a rendszer alapjait, és a legcsekélyebb mértékben sem tereli a kormányt a lemondás felé.

A kormány ellen demonstráló, azt fasisztának nevező mozgalmárok skálája a kommunistáktól a Fenerbahçe és a Galatasaray ultráin át a muszlimellenes török nacionalistákig terjed, azaz marginális csoportokról van szó. Az Igazságosság és Fejlődés (AK) nevezetű kormánypártra viszont a 2011-es választáson több mint huszonegymillió ember szavazott, egytized híján ötven százalék. Ez sorban a harmadik választás, amit az AK fölényesen megnyert, és semmi jele, hogy ezt a fölényt bármi veszélyeztetné. Amikor tehát Szanyi kapitány a Facebookon azt mondja, hogy „ez vár Orbánra is”, eléggé nyugodt jövőt jósol neki.

A híranyagot természetesen drámaivá teszik a rendőri fellépés képei. Könnygáz, vízágyú. Különböző források ezernél több sérültről és egy-négy halottról beszélnek. Hozzá kell tenni azonban, hogy hasonlóan erőszakos rendőri fellépés a nyugati demokráciák közelmúltjában is előfordult, Törökországban viszont huszonöt éve még katona-elnök volt és szükségállapot, harminc éve pedig terrorbrigádok garázdálkodtak. A katonák ma is politizálnak, nyugalmazott tábornokok például történetesen a Szocialista Internacionáléhoz tartozó, ellenzéki Köztársasági Néppártban. Nem egy békés nép, szóval.

De játsszunk el azzal a gondolattal, hogy az Occupy Istanbul valóban forradalmat tud csinálni, ahogy saját magáról állítja. Mi következik ebből ránk, magyarokra nézve?

Az, hogy gyáva, ostoba taknyok vagyunk.

A török zavargássorozatnak alapvetően két kiváltó oka van. Az egyik, hogy betiltották az alkohol árusítását este tíztől reggel hatig (kivéve a turistaövezeteket), valamint a mecsetek és iskolák közelében, továbbá a szeszreklámokat. Ezt a horrort egy olyan országban merték megcselekedni, ahol a többségi vallás szentírása elítéli az alkoholfogyasztást. A másik, hogy a kormány tervei szerint újra fel akarják építeni Isztambul egyik hajdani nevezetességét, a tüzérségi laktanyát, aminek a helyén park létesült, és plázát akarnak nyitni benne. A napokban kidöntöttek több tucat fát, valószínűleg az építkezés nyitányaként. (De egy helyi közigazgatási bíróság közben lefújta az építkezést. Ilyen kemény ott a diktatúra.)

Az éjszakai szeszárusítást a mérsékelt konzervatív kormány inkább népegészségügyi, mint vallási kérdésnek fogja föl. Magyarországon is volt hasonló a nyolcvanas években, mégse vélte senki a kommunisták diktatórikus ármányának.  Ami a mostani magyar kormány népegészségügyi szemléletét illeti, azt mondhatjuk, hogy ha tízszázalékos haszonkulcsot kell garantálni a retyerutyának, akkor a dohányosok semmilyen terrorizálása, megbélyegzése és szívatása nem elég. Ha viszont meg kell szabadítani a retyerutyát az évszázados fináncparától, akkor évi harminc liter házipálinka kifejezetten használ az egészségnek.

Etil-alkoholt fogyasztani nálunk hazafias cselekedet, kivéve éppen a jellegzetes, vendéglátásra szakosodott erzsébet- és terézvárosi turistaövezeteket, ahol – a bigott muszlim Törökországgal ellentétben – már este tízkor fájront van, nagykoalíciós egyetértéssel. Voltak ezek miatt Magyarországon zavargások, kiabálta valaki, mint most a török okkupisták, hogy „együtt a fasizmus ellen”, és hogy itt az új középkor? Frászt.

Az isztambuli balosok másik fő sérelme az, hogy egy belvárosi zöldterület helyén fölépítenék az 1909-ig sértetlenül ott álló, egyébként gyönyörű épület mását. Itt nem lehet azt mondani, hogy Budapesten nincs tiltakozás a fakivágások miatt, meg a jó ég tudja, mit terveznek ezek a Margitszigettel, de tévéostromszerű őrjöngés Fradi–Újpest összefogással ezek miatt se volt. Arról nem beszélve, hogy a fél magyar politikai elit ma olyan helyen lakik a budai hegyekben, ahol akár csak ötven évvel ezelőtt a Gezi Parknál sokkal nagyobb és természetesebb erdőkben és réteken lehetett barangolni. Lelkifurdalás? Ugyan. (Csak úgy kérdezem: a Kossuth tér közhely, de volt például látható tiltakozás a Deák/ Erzsébet tér bebódésítása – Nemzeti Pálinkabolt! – füvetlenítése és vécétlenítése miatt?)

Szóval a magyar politikai elit már bőven kitöltötte a török zavargási kvótát – ahhoz képest errefelé nincsen szinte semmi. Ha pedig azt nézzük, hogy a mi nagyjaink mivel teljesítették túl a kvótát, még a végén elszontyolodunk.

A török gazdaság a 2009-es válságévben a magyarnál kevésbé esett vissza, 2010-ben és 2011-ben is évente több mint kilenc százalékkal nőtt (az export és a beruházások hajtják), tavaly csak hárommal, de ha így megy tovább, az egy főre jutó GDP négy-öt éven belül eléri a magyarországi szintet. Merthogy a magyar gazdaság nem növekszik, az Európában is kirívó hullámvölgy utáni, első negyedévi, már-már egyszázalékos visszakapaszkodás abból ered, hogy Közgép úr, az ő barátai és üzletfelei mostanában indították meg az uniós pénzből fedezett munkálatokat.

A beruházások szakadnak a kormánypolitikai miatt, tehát a mi gazdaságunk előbb-utóbb zsugorodni fog. (Meg a szabadságharcos bóvlikötvényeket is ki kell fizetni valamikor, valamiből.) Hurrá. Van zavargás? Van tiltakozás ez ellen a nemzetrontás, nyomorítás, a magyar jövő kivégzése ellen? Nincs. Békemenet van, meg Orbán Viktor majd tesz bele, az van.

Empatikusabb szakértők meg szokták jegyezni, hogy az alapvető jogok tekintetében Törökország rosszul áll. Különös tekintettel arra, amit a mi Alkotmánybíróságunk kommunikációs jogoknak nevez: a véleménynyilvánítási és információs szabadságra, gyülekezési jogra, vallásszabadságra stb. A világon ott a legnagyobb a tízezer főre jutó bebörtönzött újságírók száma, a strasbourgi emberi jogi bíróság sűrűn foglalkozik a török hatóságok intézkedéseivel, például a gyülekezési szabadság korlátozásával, és Orhan Pamukot, még a Nobel-díja előtt, kis híján lecsukták az örményirtásról tett sajtóbeli kijelentése miatt „a törökség megsértése” címén. Ez ügyben csakugyan jobban állunk, az uniós felvételhez ugyanis teljesíteni kellett bizonyos kritériumokat, amiket most pöckölünk ki a semmibe, úgyhogy az unióban már azon tűnődnek, mit lehet csinálni egy olyan tagországgal, amit ma már nem vennének föl. Na, ezek ellen a jogi botrányok ellen minden nagyobb nemzeti ünnepen van egy békés tüntetés, mindenki jól érzi magát, aztán hazamegy.

A magyarnál ebben az egy tekintetben durvább török állapotokra jellemző, hogy Pamukkal ellentétben a mostani miniszterelnököt, Recep Erdoğant még isztambuli polgármester korában, 1998-ban ténylegesen lecsukták, mert nyilvánosan elszavalt egy verset, amely az iszlámot lelkesen egy hadsereghez hasonlította. Ez a bíróság szerint olyan mértékben szemben állt a török állam szekuláris alapjaival, hogy bűncselekménynek minősült. Ilyen alapon a magyar parlament tagjainak nyolcvan százalékát be lehetne dutyizni egyéb viselt dolgaiktól függetlenül. (Remélem, nem efelé tartunk.) De Isztambulban most nem ezekért tiltakoznak, hanem a magyarnál enyhébb sérelmek miatt.

A börtönbüntetés lejárta után három évvel Erdoğan pártja, mint láttuk, fényesen megnyerte a választást, és kétharmadhoz jutott a parlamentben. Ám ezek után nem iszlamizálta az országot, a saría bevezetését csak egy Jobbik-szerű, tizenöt százalékos szélsőség követeli. Sőt a közhangulatra meg a világnézeti következetességre jellemző, hogy az ellenzék (kb. az MSZP-hez hasonló súlyú) fő ereje, a szociálliberális Köztársasági Néppárt is megengedte női tagjainak a csador viselését.  (Viszont az AK-nak esze ágában sem volt kötelezővé tenni sem párton belül, sem azon kívül.)

És főleg: az AK nem babrál a választási rendszerrel. A törvényhozási választásokon csak területi listák vannak, ez eleve arányosabb a magyarnál, még a 2010-es változatnál is. Erdoğan a bel- és a külpolitikában is sikeres, nem szorul a fair play módszeres felrúgására, ellenben a Nyugat rászorul Erdoğanra mint a térség mániákusaival, Iránnal vagy az Asszad-rezsimmel szembeni megbízható ellensúlyra.

Hasonlót nem mondhatunk el a mi első emberünkről sem bel-, sem külpolitikai téren. De voltak Magyarországon tüntetések az ország nemzetközi szégyene miatt? Vagy zavargások a választási rendszer szélsőséges eltorzítása, a képviseleti demokrácia megszüntetése miatt?

Hol tetszik élni?

Illetve egy dolog van, amin Erdoğan változtatni akar: bevezetné az elnöki rendszert, ez ugyanis segítene többek közt a legveszélyesebb probléma, a kurd kérdés megoldásában.  De az elnököt már most is közvetlenül választják. 2010 előtt Magyarországon az idegeskedés egyik fő témája az volt liberális körökben, hogy Orbán Viktor elnöki (pontosabban félelnöki) rendszert vezet majd be.  Ez nem lett volna akkora baj, mert a mostani állapothoz képest éppen hogy megoszlott volna a törvényhozó és a végrehajtó hatalom. Orbánnak azonban esze ágában sem volt az ilyesmi, és most még kevésbé van.

A politikai hatalom példátlan mértékben koncentrálódik egyetlen ember kezében, az övében – mi a csudának kockáztatná ezt a hatalmat holmi teljesítményalapon, átlátható politikai meccsen? Még valakinek eszébe jutni az arcába mondani, hogy mennyit ér a kormányzása. Reklamálta valaki ezt az arcba mondást? Dehogy.

Ül a magyar kibic a számítógépe előtt, vagy mászkál a mobiljával, és elképzeli, hogy milyen rémes, középkorias, nemdemokratikus viszonyok vannak Törökországban. Nem úgy, mint itt. A Taksim tériekkel száguld, vív, ujjong a lelke. Közben elfelejt kinézni az ablakon.