A politika a realitások világa – a jót lehet ugyan akarni, de az néha nagyobb katasztrófákhoz vezet, mint a lehetségesnek az elfogadása. Ez különösen igaz a külpolitika világára, amely a cinikus német jogász, Carl Schmitt szerint eleve is a politika elsődleges és lényegi területe.

A több mint két éve húzódó észak-afrikai és közel-keleti válság szintén a jó akarásával kezdődött.

A térség valamennyi országában oligarchikus diktatúrák uralkodtak, amelyekkel persze a Nyugat sokszor jól elüzletelt, de amelyek a nyugati demokrácia mércéinek semmiképp sem feleltek meg.

Annál inkább a nyugati érdekeknek. Európa ugyanis elsősorban abban érdekelt, hogy közvetlen környezetében, azaz a Közel-Keleten és Észak-Afrikában valamiféle távolról békének kinéző nyugalom uralkodjék: egy olyan rezsim, amely egyrészről elüzetel Európával, biztosítja a kereskedelmi kapcsolatok folyamatosságát, másrészről lecsendesíti a belső feszültségeket , és azokat az országon belül tartja. Értsd: nem engedi, hogy hatalmas menekültáramlat induljon Európa felé. Az európai politikusoknak ugyanis nyugodtabb a lelkiismeretük, ha az észak-afrikai és közel-keleti államok – amint azt Kaddhafi Líbiája explicite is megígérte – még saját területükön lövik le, tartják és fordítják vissza a menekülni, elvándorolni készülő tömegeket. Főleg az észak-afrikai diktatúrák szolgáltak Európa számára egyfajta falként, amely feltartja az Afrikából Európába tartó tömegeket.

Európa a határain mindig is konfrontálodik értékeivel és érdekeivel. Melyiket kövesse, melyiket kényszerítse inkább ki? Akarja a jót, vagy elégedjen meg a lehetségessel?

Amikor 2011 elején elindultak az észak-afrikai forradalmak, Európa politikusai először egyértelműen az érdekeiket választottak. A francia kormány tagjai például továbbra is élvezték a tunéziai diktátorral fenntartott hagyományos barátságukat. A tunéziai vagy a líbiai szekuláris diktatúrák megfelelő partnerekké váltak gazdasági és migrációs kérdésekben az európai országok számára. Az európai külpolitika kezdetben egyértelműen a lehetségest, s nem a jót akarta.

Csak aztán beindult a francia balliberális értelmiség emberbaráti kórusa. Az idegesítően üres Bernard Henry-Lévy filozófus cikkekben vázolta fel, hogy az arab országok most élik át a maguk felvilágosodását, s Európának oda kell állnia a tüntetők mellé. Úgy tettek, mintha a szekuláris, korrupt diktatúrák alternatívája a felvilágosult, liberális demokráciák lennének.

Európa a líbiai konfliktusba már katonai erőkkel is beavatkozott: egyedül a németek maradtak távol. Guido Westerwelle pártja, a jobboldali liberálisok (FDP) hagyományosan ismertek külpolitikai realitásérzékükről. Westerwelle talán megérezhette, hogy a megbuktatott oligarchikus diktatúrákat – Líbiától Szíriáig – nem demokratikus, liberális béke, hanem a radikális iszlamiszta csoportok megjelenése és belső polgárháború követheti.

Így is lett. Ugyan az iszlamista erők mindenütt csak később csatlakoztak az arab tavaszhoz – azaz a tüntetéseket megkezdő liberálisokhoz –, de aztán mindenütt meghatározó pozícióhoz jutottak, nem utolsó sorban azért, mert Szaudi-Arábia vagy Katar is beszállt a pártoskodásba, az ő érdekeiknek ugyanis nagyon megfelelt a korábbi rezsimek bukása.

Tunéziában és Egyiptomban, ahol az arab tavasz végül tényleg szabad, demokratikus választásokhoz vezetett, az iszlamista erők győztek. Mind a tunéziai Ennahda, mind az egyiptomi Muszlim Testvériség alapította Szabadság és Igazságosság Párt kapcsán sokan abban bíztak, hogy egyfajta – a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok mintájára szerveződött – “iszlámdemokratákká” válnak. Azaz társadalompolitikájukban ugyan támaszkodnak az iszlám vallásra – ahogy a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok is támaszkodnak a kereszténységre –, de beletörődnek a liberális demokrácia és a piacgazdaság szabályaiba. A török AKP volt a példa erre – bár mára e példáról is kiderült, hogy inkább autoriter, mint demokrata.

A tunéziai és az egyiptomi iszlamisták kormányra kerülve azonban egyre inkább arra törekedtek, hogy egy iszlám államot teremtsenek: nem a demokrácia liberális, hanem többségi elvét vallva. A kisebbségek, a nem rájuk szavazó tömegek, a másként gondolkodók háttérbe szorítása indult meg. Tunéziában mindez állandósult politikai válsághoz, Egyiptomban pedig immáron nyílt polgárháborúhoz vezetett. A liberális és szekuláris erőknek még annyi erejük sincs, mint az atatürkistáknak Törökországban, pedig a többséget, a politikai vezetést már ők is rég elvesztették.

Tunéziában a hadsereg sohasem volt tényező, annál inkább Egyiptomban. Nyár közepén a hadsereg megelégelte Morsi elnök iszlamista és dilettáns politikáját. A Muszlim Testvériség az elmúlt egy évben nem csak intoleranciáját, de hozzá nem értését is bizonyította. A párt hiába volt mindig is, minden diktatúra alatt Egyiptom legnagyobb tömegszervezete, politikai hatalomra sohasem tett szert, így valódi politikusokkal, akik tudnának egy országot vezetni, nem rendelkezik. A párt kormányzását ad hoc iszlamizmusként lehetne leírni, mert az iszlamista fordulat teljes végrehajtására sem volt erejük. Nem véletlenül ellenezték őket nem csak a liberális, szekuláris erők, de az ultraradikális iszlamisták, a szalafisták is. A szalafisták gyakorlatilag Egyiptom tálibjai, az ő megerősödésük sokkal veszélyesebb: pártjuk már a tavalyi választásokon húsz százalék felett szerzett.

Mursi elnök leginkább saját tehetetlenségébe bukott bele. Azt lehetne hinni, hogy a hadsereg most majd visszaállítja a régi rendet. Európa semmiben nem lehet ma jobban érdekelt, mint ebben. A jó helyett végre a lehetségest kéne akarnia. Egészen egyértelműen Európa érdekeit a térségben jobban szolgálja egy szigorú, szekuláris katonai diktatúra, amely elnyomja az iszlamista tendenciákat (értsd: a demokratikus többséget), biztosítja az európai kereskedelmi érdekeket, s visszafogja az Európába tartó menekültáramlatot. A francia, kedvesen naív humanista-baloldali hetilap, a Marianne egyik szerzője már Napoleon színrelépéséhez hasonlította Sissi tábornok diktatúráját, mondván: lehet, hogy a felvilágosodás eszméit amint Franciaországban, úgy Egyiptomban is egy „bonapartista“ rezsim tudja biztosítani.

Ez azonban egy nagyon veszélyes érvelés, ugyanis egy szekuláris tömeggyilkosságot az iszlamista tömeggyilkosság fölé helyezi. Hasonló okokból pillog csendesen a nyugati közvélemény a szír elnök vegyi fegyveres támadásai láttán – ami persze nem egyedülálló, mert a Nyugat Szaddam Husszeinnel sem szakított, amikor az vetetett be vegyi fegyvert a kurdok ellen vagy az iráni-iraki háborúban –, ugyanis (akár nem is ok nélkül) attól fél, hogy Asszadot iszlamista uralom vagy iszlamista polgárháború követheti csak. Az eddigi példák ugyanis erre utalnak.

Ezért bízik Egyiptomban is sok eliberális, katolikus, baloldali, szekuláris egyaránt a katonai diktatúrában, noha az brutalitását kívül még semmit sem bizonyított. Mégis: valamennyi szekuláris erő kritikátlanul sorakozik fel Sissi tábornok rendszere mellett, és a liberális, szekuláris értelmiség többsége a brutális katonai fellépéseket, gyilkosságokat is legitimálni próbálja. Az egyiptomi állami és szekuláris tévékben totális kormánypropaganda megy. A Muszlim Testvériség békés tüntetőit, akiket brutális kegyetlenséggel számolt le a hadsereg, mind terroristáknak nevezik. A televíziókban rendszeresen látható a felirat, hogy Egyiptom éppen a terrorizmus ellen harcol. Igen jól átvették ezt a neokonzervatív érvelést – ahogy Robert Fisk, az Independent újságírója megjegyezte: talán az egyetlen, amivel a nyugati kultúra hozzájárult a közel-keletihez.

Közben a koptok főpapjai is a hadseregre tekintenek megmentőként, elnézve ártatlan muzulmán egyiptomaiak módszeres lemészárlását. Az ok: a Muszlim Testvériség hívei állítólag a koptok elleni bosszúhadjáratba kezdtek, s ettől csak a katonai diktatúra mentheti meg az Egyiptom lakosságának mai napig tíz százalékát adó keresztényeket. Tény: egy szekuláris diktatúrában mindig jobb a keresztények sorsa, mint egy iszlamista demokráciában. Tariq Ramadan, ismert iszlám-szakértő azonban még ezt is kétségbe vonja. Szerinte a kopt templomok elleni támadás tudatos provokáció: a katonai diktatúra emberei így akarják saját brutalitásukat a nyugati világ előtt legitimálni. Ha nem mi, jönnek a terroristák – szűkítik le a kínálatot

Tehát nem olyan biztos, hogy a most formálódó egyiptomi katonai diktatúra valóban az iszlamizmus ellen harcol. Így megszilárdulása sem feltétlenül Európa érdekeit szolgálja.

A katonai diktatúra mellett nem csak liberálisok vagy kopt keresztények álltak ki, de – most tessék megkapaszkodni! – az überiszlamista, extrém radikális szalafisták is. Ö mögöttük szaud-arábiai pénzek állnak. A Muszlim Testvériséget inkább Katarból nézték jó szemmel, a szaudiaknak egy szalafista hatalom jobban tetszene. Ö ellenük pedig ma senki nem harcol.

A katonai diktatúra tehát nem szekuláris célokból mozdította el a Muszlim Testvériséget, mert akkor nem kötött volna koalíciót az egyiptomi tálibokkal, a szalafistákkal. Ezért elsietett “iszlámfasizmus” elleni harcként bemutatni az egyiptomi puccsot, bár Michael Fleischhacker, osztrák újságíró is elismere, hogy az “iszlámfasizmusnak” a zsarnokság ma az alternatívája. A liberálisok és a keresztények így megint két szék közé eshetnek.

Mit kell ilyenkor tennie Európának? Elöször is tudnia kell az érdekeit megfogalmazni. Ma azonban nem tudni, hogy Egyiptomban, meg pláne Szíriában melyik csoporttal lehet ezeket megvalósítani. Szíriában egy szekuláris diktatúra omlik éppen össze, a vele szemben álló erők többsége pedig különféle iszlamista csoportosulást képvisel, így Asszad bukása mindenképp egy iszlamista polgárháborút vagy egy iszlamista egyeduralmat jelentene.

Egyiptomban a hadsereg céljai egyelőre ismeretlenek, de sok jót nem ígérnek eddigi tetteik. Hiába ünnepli őket Egyiptom szekuláris és keresztény része megmentőként. Igaz, az állami tévékben, amelyekben néha már a müsorvezetők is katonai ruhában lépnek fel, folyamatosan szekuláris, antiterrorista propagandával nyomják el a valódi Egyiptom véres képeit, véres valóságát.

Az arab tavasznak immár hivatalosan is vége van. Megint a szkeptikusoknak lett igazuk. Például Peter Scholl-Latournak: a német Közel-Kelet-szakértő kezdettől óvott attól, hogy Európa túlságosan támogassa a változásokat – a térségben azok ugyanis ritkán vezetnek jóra.

Ma Európának arra kell berendezkednie, hogy határain vagy kétes célű katonai diktatúrák, vagy állandósult polgárháborúk teszik teljesen tervezhetetlenné és átláthatatlanná a közel-keleti és észak-afrikai viszonyokat.

Kellemes tavaszt!