A hvg.hu interjút közölt G. Fodor Gáborral, a kormányhoz közismerten és vállaltan szorosan kötődő Századvég stratégiai igazgatójával, „politikai gondolkodóval” és közéleti bloggerrel. Ez akár az utóbbi idők fáradt és unalmas gondolati-nyelvi reflexekre épülő politikai közbeszédének egyik legizgalmasabb beszélgetése is lehetett volna. Kár, hogy nem így lett, amiről egyrészt épp a hazai közbeszéd energiatakarékos lövészárok-mentalitása, másrészt persze maga a politikai kinyilatkoztatásokat ezoterikus műfaji-nyelvi kísérletekkel váltogató beszélő személye az oka.

G. Fodor Gábort a magyar közvélemény egy része a hatalom erkölcsi gátat nem ismerő, cinikus és szervilis lakájaként látja, illetve láttatja. Ez a viszonyulás – függetlenül attól, hogy ki mit gondol e vádak jogosságáról – egyúttal kényelmes alapot teremt a gondolataihoz való viszonyulás számára is: az agitátor álláspontját, ugyebár, nem az elvei, hanem pillanatnyi érdekei határozzák meg. Következésképpen nem érdemes gondolkodni azon, amit mond, esetleg vitatkozni vele – elegendő, ha a kirakatba tesszük, és nevetünk rajta. Pedig a valóság ennél bonyolultabb. Írásomban nem foglalkozom a G. Fodor Gáborról vagy a Századvégről olvasható-hallható, morális természetű kritikák valóságtartalmával vagy méltányosságával. Nem azért, mert nincs véleményem erről a kérdésről, vagy mert nem érzem, hogy a megbízó-megbízotti viszony bizsergetően pikánst íz ad példának okáért a miniszterelnök politikusi férfiasságáról vagy a kormány „nagyvonalúságáról” szóló fejtegetéseknek. Hanem mert meggyőződésem szerint mind a konkrét interjú, mind a G. Fodor által képviselt gondolatok, illetve az azokra adott reakciók mélyebb és általánosabb tanulságokat rejtenek. Vagyis nem gondolom, hogy nincs létjogosultsága annak a megközelítésnek, amely a politológusok vagy értelmiségiek megszólalásait kizárólag a hatalomhoz fűződő viszonyuk vagy az úgynevezett véleményformáló értelmiségi pozíció erkölcsi követelményei felől tartja értékelhetőnek, bírálhatónak. Azt azonban igen, hogy érdemes nyitni további szempontok felé is.

G. Fodor ugyanis – függetlenül a pozíciójából adódó komikus gondolati rövidzárlatoktól – a szóban forgó interjúban és más megnyilatkozásaiban is valódi és izgalmas elméleti problémákat hoz szóba. Pozíciók és szerepek határairól, logikai dimenziók összecsúszásáról vagy össze nem csúszásáról, de ami a fő, a politika sajátos logikájáról és e logika idegenségéről beszél. Épp ezért gondolom, hogy nincs igaza annak, aki – a sokat emlegetett metaforikus nyelvet megidézve – kizárólag a szorgos nyelvcsapásokat látja-hallja G. Fodor minden megszólalásában, írásában. Értem és átérzem a hatalom akolmelegéből a hatalom lépéseit magyarázó közszereplővel szembeni ösztönös bizalmatlanságot. De aki ennyivel megelégszik, az elutasítja annak lehetőségét, hogy megérthesse, hogyan tekint önmagára a jelenlegi politikai kurzus, illetve annak értelmiségi holdudvara; mit gondol a politikáról, a demokráciáról és a jogállamiságról szóló vitákról, vélt és valós ellenfeleiről, vagy általában egy politikai közösség működéséről. Vagy hogy van-e a politikának, a demokráciának az övétől eltérő, akár vitathatóságában is legitim felfogása, amely magyarázatot adhat arra, miért olyan körülöttünk a világ, amilyen.

Intellektuális lustaság például öngyilkosságra való felszólításként értelmezni az ominózus Krasznahorkai-szöveget, vagy egyszerű homoerotikus képzelgésként a nevetségesség birodalmába száműzni a szövegként egyébként az én ízlésem szerint sem túl jól sikerült „ágaskodó” bejegyzés egészét, zárójelbe téve e szövegek esetleges gondolati tartalmát. Ami ez utóbbit illeti: G. Fodor vélhetően a szövegben tobzódó metaforák másodlagos jelentését ignoráló gúnyolódókéhoz hasonló hibát követ el, amikor nem vesz tudomást e retorika fő csapdájáról: az elsődleges jelentés kiiktathatatlan jelenlétéről, amelyet elkerülhetetlenül kidomborít a szerző vitathatatlan közelsége a jelenlegi politikai kurzushoz. Épp ezért lehet helye az – akár gúnyos – kritikának, mégis azt gondolom, hogy hiba lenne itt megállni, és nem meghallani mindazt, amiről ezek a szövegek – az adott aktuálpolitikai viszonyrendszeren túlmutatva – esetleg szólnak.

A politikai tudás és általában a valóság politikai dimenziójának sajátszerűsége, öntörvényűsége, amely vezérfonalként végighúzódik az interjúban, valóban létező elméleti probléma. Nem G. Fodor találta ki. Platón és Arisztotelész óta Machiavellin és Hobbeson át Max Weberig vagy éppen Michel Foucault-ig a politikai gondolkodás történetének legkiválóbbjai kutatták e sajátos logika, valóságérzékelés és a politika morális kereteinek mibenlétét, feltételrendszerét. „A politikai (…) saját kritériumokkal rendelkezik, melyek az emberi gondolkodás és cselekvés különböző, relatíve önálló tárgyi területeivel, kiváltképp az erkölcsivel, az esztétikaival, a gazdaságival szemben jellegzetes módon válnak hatékonnyá” – írja a téma egyik leginvenciózusabb és egyben legtöbbet vitatott szerzője, Carl Schmitt, aki a barát és ellenség megkülönböztetésében, valamint a szuverén döntés megkerülhetetlenségében vélte felfedezni a politika meghatározó lényegét. Ráadásul ez a gondolati tradíció még csak nem is a jobboldal sajátja. Egyik leginspiratívabb kortárs képviselője például a magyar baloldali gondolkodók által kínosan kevéssé ismert belga posztmarxista filozófus, Chantall Mouffe, aki Schmitthez hasonlóan tagadja, hogy a racionális, „szakértői” viták kiiktathatják az antagonizmust a közösségi döntéshozatalból (ezt a vélekedést ő a „liberális hegemónia” uralmának jeleként értelmezi), és egyenesen a pluralista demokrácia alapfeltételének tartja a politika autonómiájának helyreállítását. Mouffe is vitatja, hogy az intézmények uralma átvehetné a politikai cselekvés helyét, és a szakmai vitákban eldönthetetlen politikai konfliktusok létjogosultsága, a politikai döntések és felelősség megkerülhetetlensége mellett érvel. A legtöbb szerző megegyezik tehát abban, hogy a politikának jól elkülöníthető sajátos normái és működési keretei vannak, amelyek élesen elhatárolják az élet más dimenzióitól, sőt gyakran egyenesen összeegyeztethetetlenek azok mércéivel.

Hogy csak egy példát említsünk: a politikának megkülönböztető, kényszerítő erejű kritériuma a hatalom megragadására és megtartására való képesség. Nem (csak) azért, mert a politikusok jellemtorzulásukból adódóan hatalomra és haszonra éheznek, hanem mert a legidealistább államférfiak sem szolgálhatják politikai közösségüket a hatalomtól elszigetelve, a döntés lehetőségétől elzárva. A valódi politikus ezért a felmerülő jogi, közgazdasági, vagy kulturális problémákra is a politika szemüvegén keresztül tekint. Nem (vagy jó esetben nem kizárólag) azt nézi, hogy egy döntés gazdaságilag hatékony/fenntartható, esztétikailag szép/elegáns-e, hanem azt, hogy mennyiben növeli vagy csökkenti a hatalom birtoklásának, illetve megtartásának lehetőségét. Vagyis nemcsak a szakmai vagy morális szempontokra, hanem választói meghatározott csoportjainak elvárásaira, várható reakcióira is tekintettel kell lennie. Ha nem így tesz, attól lehet jobb szakember vagy jobb ember, de jobb politikus nem – illetve csak egy tökéletes világban lehetne az. Ez nem azt jelenti, hogy a politikusokon ne lennének számon kérhetők nem-politikai szempontok, vagy hogy a politika logikája mentén bármit el kellene néznünk nekik. Csupán annyit, hogy semmi esélyünk megérteni, miért úgy cselekednek, ahogy, így megfelelő kontrollt sem gyakorolhatunk felettük, ha nem vagyunk tekintettel a tevékenységüket meghatározó komplex, a „szakértőétől” vagy általában a napi politikán kívül elhelyezkedő polgárétól idegen feltételrendszerre.

G. Fodor egyik fő érdeme, hogy az erről szóló tudást az egyetemi vagy akadémiai falak közül a szélesebb, ha úgy tetszik, populáris közéleti beszéd világába próbálja – több-kevesebb sikerrel – becsempészni. Miközben a kormány aktuális döntéseit magyarázza, arra is rámutat, hogy a politikusok elsősorban nem jogászként vagy közgazdászként, hanem politikusként hoznak döntéseket, olyan célokat és normarendszert követve, amelyek a politikai arénán kívülről nehezen érthetők. Sőt, hogy olykor a „szakmaiság” sem több rejtett politikai stratégiánál: nemritkán ugyanis az is politikai céljait próbálja érvényesíteni, aki saját politikai értékeit és érveit a „szakmaiság” köntösébe bújtatva, azt egyedül üdvözítő megoldásként tünteti fel.

Hogy mért tartom ezeket az elméleti problémákat fontosnak a gyakorlat szempontjából? Azért, mert úgy látom, kulcsként szolgálnak a szembenálló politikai közösségek (jobboldaliak, baloldaliak, „tömbön kívüli” alternatívok) kölcsönös értetlenségének, párbeszéd-képtelenségének és ellenszenveik irracionális mélységének megértéséhez. A mai magyar politikában természetesen meghatározó az elit szembenálló klikkjeinek versengése, a rivalizáló járadékvadászat, a politikai korrupció – mindezek ismerete elengedhetetlen közelmúltunk, jelenünk és perspektíváink megértéséhez. Nem haszon nélkül való azonban megérteni azokat a gondolati, nyelvi struktúrákat, viszonyrendszereket, az esetleges kognitív disszonanciák kiiktatására szolgáló technikákat, amelyek ezt a rendszert a pártpolitika szintjén és a konkrét járadékvadászaton túl is fenntartják. Márpedig G. Fodor megnyilvánulásai ebből a szempontból is fontos, személyén és egyéni motivációin túlmutató tanulságokkal szolgálnak.

A politika autonómiáját hirdetők gyakran esnek az általuk bírált véglet ellentétes oldalára. Ahelyett, hogy felszabadítanák, egyenjogúsítanák a politika logikáját a bármifajta „szakértelem” vagy a morál elnyomása alól, abszolutizálják azt. Nem egyszerűen megértik a politikust, hanem magukévá és kizárólagossá teszik annak szempontjait. Vagyis kifordítják a „szakértői” diskurzus logikáját: a politikai döntések, cselekedetek értelmezésekor illegitimnek nyilvánítják a nem-politikai (gazdasági, jogi, morális stb.) tudást. Az egy ideje divatossá vált, sajátosan skizofrén értelmiségi öngyűlölet mellett (amely külön elemzést érdemelne) ez a magyarázata a „független értelmiségivel” mint szereppel való mélységes ellenszenvnek is. A „független értelmiséginek” mint valójában politikai szerepnek a dekonstruálásával a „független értelmiséginek” mint valójában független értelmiségi szerepnek a lehetősége, létjoga is száműzhető. Ezzel az eljárással az a probléma, hogy olyan ellensúlyoktól fosztja meg a politika szféráját, amelyek elengedhetetlenek egy társadalom egészséges működéséhez.

A politikus cselekvési lehetőségeit, normatív szempontjait „kívülről” sokszor valóban nehéz megérteni. De ez nem jelenti azt, hogy a politikai cselekvést kizárólag a politika logikája mentén lehet vagy érdemes szemlélni. Aktuális példával élve: legitim eljárás a politikai hatékonyság (a rövid távú szavazatszerzés maximalizálása, a mobilizáló erővel bíró identitáskonstruálás sikeressége, a politikai ellenfél megbénítása) szempontjából értelmezni a rezsicsökkentési hadjáratot, vagy a Magyarország elleni nemzetközi összeesküvés politikai konstrukcióját. Ennek az értelmezésnek nem szükségképpen kell számot vetnie a fenti jelenségek igazságtartalmával, logikai koherenciájával, közgazdasági fenntarthatóságával vagy a felvethető etikai problémákkal, amíg a politikai sikeresség, vagyis a szavazatszerzés vonatkoztatási pontjából kíséreljük értelmezni. Ez a politika logikája, épp ezért érthető, ha egy politikus elsősorban ezekre van tekintettel. A „független értelmiséginek” pont az lenne a felelőssége, hogy a politika keretein kívül vagy azok határán elhelyezkedve, annak ellensúlyozására jelenítse meg a nem-politikait (vagy a másként politikait) a közbeszédben. G. Fodornak igaza van: az értelmiségi alapesetben valóban nem vállal politikai felelősséget (tegyük hozzá: maga G. Fodor sem), ami párbeszédképtelenné, de legalábbis „idegen ajkúvá” teszi a politikus számára. De éppen ez adja meg számára annak lehetőségét, hogy nem-politikai szempontokat jelenítsen meg a nyilvános beszédben, és ezzel járuljon hozzá a politikai logika túlburjánzásának, minden politikai tett megmagyarázhatóvá válásának, vagyis egy végletes politikai és erkölcsi relativizmusnak a megelőzéséhez. Nem kell liberálisnak vagy baloldalinak lenni, hogy azt gondoljuk: az ilyen nyilvános kontroll elengedhetetlen a feltételezett közjó meghatározása és előmozdítása szempontjából: ezért is érthető, hogy nehéz érzelemmentesen viszonyulni ahhoz, amikor G. Fodor – laza csúsztatással azonosítva a függetlenséget az értékelvűség elutasításával – tagadja egy ilyen pozíció lehetőségét, vagy amikor – ugyancsak a politika zárt, bináris logikájával élve – a „baloldali”, illetve „liberális” címke alá terel mindenkit, aki nem ért egyet a kormány politikájával, vagy naivan hinne a függetlenség lehetőségében.

Mert hiába ismerjük el és tartjuk fontosnak a politika autonómiáját: egy politikai döntésnek igenis vannak gazdasági, társadalmi, sőt morális hatásai is, amelyeket távolról sem felesleges ezekben a dimenziókban értékelni. A létezés, a tudás, a cselekvés különböző dimenziói ideális esetben nem egymást kizáró, hanem kiegészítő, olykor dinamikus vetélkedésben álló vetületei. Nem nehéz belátni, hogy ennek a dinamikának a felszámolása, a politika abszolutizálása végső soron ugyanoda vezet, mint az egyetlen szakmai igazságot állító „szakértői” politizálás: a pluralizmus felszámolásához.

(A szerző a Magyar Progresszív Intézet politikai elemzője)