szerző:
Dr. Kadosa András
Tetszett a cikk?

Több tragikus eset ismét ráirányította a figyelmet a hivatalos személyek által elkövetett erőszakra. De hogyan viszonyul ezekhez az ügyekhez a magyar igazságszolgáltatás?

Az elmúlt hetek történései között szinte alig jutott figyelem a halált okozó kényszervallatással vádolt izsáki rendőrök ügyében hozott ítéletnek. Pedig a Szegedi Ítélőtábla másodfokú – jogerős – döntése súlyos szakmai és morális kérdéseket is felvet.

Mielőtt az ítélet okait és körülményeit vizsgálnánk, vessük össze a történteket és a magyar igazságszolgáltatás erre adott válaszát. Az ominózus napon és helyen az előállított, de le sem „adminisztrált” és le sem jelentett sértettet a két rendőr olyan brutálisan bántalmazta mintegy két órán keresztül, hogy az ennek következtében a helyszínen meghalt. Az akkori közigazgatási és igazságügyi miniszter a történteket az elmúlt évtizedek legsúlyosabb ilyen típusú bűncselekményének nevezte, és a példás felelősségre vonás igényét fogalmazta meg. Mindkét kérdésben igaza volt. Ehhez képest mit üzen az Ítélőtábla? Ejnye gyerekek, hát ilyet nem szabad ám csinálni. Persze, mi tudjuk, hogy ti nem akartatok ölni, hiszen korábban is rendszeresen vertétek az állampolgárokat, hát most egy kicsit gondatlanok voltatok, nagyobbakat ütöttetek és rúgtatok a kelleténél, de ha okosan viselkedtek, a tárgyaláson nem jártatjátok a szátokat, és nem mutogattok ide meg amoda, megúszhatjátok egy pár évvel, és ha továbbra is jól viselkedtek, azt is lehet harmadolni. Magyarország miniszterelnöke néhány hónapja vetette fel – nem kis európai kalamajkát keltve – a halálbüntetés visszaállításának kérdését – úgymond a legsúlyosabb bűncselekmények adekvát szankcionálására. Amennyiben ezzel párba állítjuk a szegedi ítéletet, úgy az csak a magyar állam kétszínűségének bizonyítékaként értékelhető.

Az ítélet és ezzel a büntetéskiszabás determináló mozzanata a bűncselekmény minősítése, vagyis annak a törvényhelynek a kiválasztása, amelyikbe beleillik az elkövetett cselekmény. Itt lép be a bűnösség kétféle alakzata közti választás szükségessége. Alapvetően más megítélés alá esik, ha egy cselekményt annak következményeit akarva, vagy legalább e következményeket elfogadva, azokba passzívan belenyugodva hajtanak végre, mintha ugyanolyan cselekményt úgy követnek el, hogy az elkövetők – egyébként nekik felróható okokból – nem számolnak a következményekkel, mert nem elég körültekintőek, megszegik foglalkozásuk szabályait, stb. De nem akarják a következményeket, még az azokba való belenyugvás formájában sem.  A világ minden jogot oktató egyetemén iskolapéldaként szolgál az az elkövető, aki fogja a konyhakést, beledöfi áldozata nyakába, vagy mellkasába, vagy hasába, majd a bíróságon ártatlan arccal kijelenti, hogy esze ágában sem volt a sértettet megölnie, még csak nem is gondolt arra, hogy az meghalhat, ő mindössze a szokásosnál nyomatékosabban akarta figyelmeztetni, hogy mi a jó modor, és az illő viselkedés. Hova jutott volna a büntetőjog, ha a bíróságok megennék ezt a világon talán naponta elhangzó védekezést.

Mutatis mutandis: Izsákon azoknak az elkövetőknek, akik a megkötözött, életéért könyörgő sértetett olyan súlyosan bántalmazták, hogy annak arca a hozzátartozók számára felismerhetetlenné vált, bal füle mögött több centiméter hosszú folytonossági hiány keletkezett, amelyen keresztül koponyájába be lehetett látni, testét összefüggő véraláfutásosra verték és rúgták, figyelmen kívül hagyták társuknak a nagy baj fennállására vonatkozó figyelmeztetését, nos, ezeknek az elkövetőknek a bűnösségi alakzatra vonatkozó nyilatkozatuk irreleváns. Azaz az elsőfokú Kecskeméti Törvényszék helyesen állapította meg a bűnösség alakzatánál az eshetőleges szándékot, vagyis azt, hogy a tettük halálos következményébe – még ha nem is kívánták – belenyugodtak. A nagy kérdés, amelyre a továbbiakban választ keresünk – és ez egyben átvezet bennünket a magyar „jogpolitika” ingoványos területére – miért vállalta a Szegedi Ítélőtábla a legújabbkori magyar ítélkezéstörténet eme botrányos döntését.

Amennyiben ismerjük a magyar állam erőszakszervezeteinek tagjai ellen folytatott büntetőeljárásokat az elmúlt évtizedekben, már nem lepődünk meg annyira. Ezeket az ügyeket a szigorúan belső ügyként kezelték, elvégre mégiscsak a mi kutyánk megtévedt kölykeiről van szó. Gondoljunk csak a vezető államvédelmi tisztek szűk csoportja ellen, 1953-ban (Péter Gábor és társai), majd 1957-ben lefolytatott büntetőeljárások meglehetősen szerény „eredményeire”. Az elkeserítő ebben az, hogy 1990 után sem történt érdemi változás. A 2006-os őszi rendőri intézkedések miatt egyedül egy kisujj eltörése ügyében született ítélet. Hol maradt az előállítottakat meztelenül tornáztatok felelősségre vonása? És hát hallott már valaki olyat, hogy a büntetőeljárási törvényt lábbal tipró ügyészt vagy bírót felelősségre vontak valaha Magyarországon? A koholt vádak alapján lefolytatott Kaiser Ede elleni koncepciós per lelepleződésekor a Fővárosi Bíróság büntetőkollégiumának akkori vezetője a bíró „tudományos tévedéséről” beszélt. De hát a bírósági munka jogalkalmazás és nem tudományos munka. Valójában az történt, hogy a hiányos bizonyítékláncolatot a tanácselnök maga egészítette ki. Ez azonban nem tudományos tévedés, hanem súlyos vétség, vagy annál is több. Az eset után nem felelősségrevonás, hanem előléptetés következett, a tanácselnök a Legfelsőbb Bíróságra került. Ő is és az Ítélőtábla érintett tanácselnöke is az ország két jogi egyetemén tovább oktatják a büntetőjogot és a büntető eljárásjogot.

Ezeknek a pereknek – ha már elkerülhetetlenek – van egy fontos funkciójuk. A felfelé és oldalirányban vezető szálak elvarrása. Az izsáki perben az elsőrendű vádlott hivatkozhatott volna arra – és ez lett volna részéről a természetes magatartás – hogy a súlyos bűncselekménye következményét látva – a rendelkezésre álló eszközökkel megpróbált segíteni. Újraélesztést alkalmazott, a hangszalagok őrzik, ahogy fokozódó kétségbeeséssel hívta az Országos Mentőszolgálatot, ahonnan a mindannyiunk által ismert flegma válaszokat kapta. A mentőautó 24 perc elteltével érkezett meg. Minthogy a Mentőszolgálat még az olimpiai bajnok kajakozó halálos rosszulléte esetén is következmények nélkül el tudta fogadtatni a maga verzióját tanúk sokasága ellenében, nincs mit csodálkozni ilyen vonatkozásban sem Izsákon. És hát ugye senki nem hiszi, hogy azért a leváltott kiskunhalasi kapitányságvezető és izsáki őrsparancsnok lenne a felelős, hogy a rendőrségen a tanúvallomást vállaló kolléga az „áruló”, akinek végül is távoznia kellett a testülettől. Miért nem védekezett ezzel a – egyébként enyhítő körülményt jelentő – magatartásával elsőrendű vádlott. Talán hallgatása volt a feltétele az enyhe minősítésnek?

Néhány szót az ítélet médiában mutatott szóbeli indokolásáról. Az az érvelés, hogy a vádlottak eddig is verték az előállítottakat, akiknek soha nem lett semmi bajuk, a vádlottak részéről – bár nem színvonalas – de teljesen érthető és elfogadható lett volna. De hogy a Szegedi Ítélőtábla eljárt tanácsának elnöke nevetve ezzel magyarázza a tragikus esemény nem kevésbé tragikus ítéletét, az példátlan, szakmailag nonszensz, morálisan elfogadhatatlan és megengedhetetlen. Az érintett személynek önként, vagy nem, de távoznia kell státuszából, különben az állam morálisan meghalt ebben az ügyben is.

Próbáljuk higgadtan végiggondolni, mi történt volna ha Bara Józsefet nem Izsákon, hanem mondjuk Szlovákia, Románia, Szerbia valamelyik rendőrőrsén verik agyon. Emlékezzünk Malina Hedvig esetére, mennyire jól forgatta a propagandakardot a magyar államgépezet, pedig hol volt az súlyosságában Izsáktól. Bara József nem tehet róla, de valahogy mégiscsak szembekerült a defíníciószerűen erős, büszke, ugyanakkor a keresztényi irgalmasság jegyeit is hordozó Állammal. Ezért neki nem lesz emléknapja, szenvedése nem lesz felidézve a médiában, haláláért a magyar állam nem kér bocsánatot, egyáltalán neki semmi sem jár abból, amit az állam oly bőszen szokott megkövetelni másoktól háborús, vagy határon túli sérelmekért. Bara Józsefnek egyetlen esélye maradt, az ami a magyar népnek : hogy egyszer talán, mégis lesz egy igazi jogállam Magyarországon. Ezt arról fogjuk megismerni, hogy akkor a névsorolvasás sorstársaival, az Állam áldozataival fog kezdődni. Nos, ekkor bízhatunk majd abban, hogy valami elkezdődött, hogy tényleg van esély igazi, komoly megújulásra.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!