2015 többszörösen nehéz centenáriumi év, hiszen az I. világháború mellett a II. világháború befejezéséről is megemlékeztünk, ugyanakkor az 1915-ös örmény népirtás évfordulója is most van. Mi a helyzet a túlélőkkel? – tehetjük fel a kérdést, hiszen ezek az évfordulós megemlékezések a jelenünkről szólnak, és szeretünk elfelejtkezni a halottak meggyászolása mellett arról, hogy az „erőszak ciklikussága” a túlélőkön keresztül folytatódik.

Ismeretlen számú fiatal oszmán örmény (beleértve csecsemőket és kisgyerekeket) élte túl 1915 halálmeneteit és mészárlásait mint muzulmán családok örökbefogadott lánya vagy fia. Kevesebb azoknak a száma, akik feleségek és, kivételes esetekben, férjek lettek és így áttértek az iszlámra. Még ritkábban előfordult, hogy egész családok élték túl a mészárlásokat áttérve az iszlámra. Miközben néhányan e túlélők közül (főleg fiatal férfiak) később újra csatlakozhattak családjaikhoz vagy rokonaikhoz, vagy misszionáriusok és segélymunkások árvaházba vitték őket, sokan élték le muzulmánként életüket török, kurd vagy arab neveket fölvéve. Az elmúlt években az örmény népirtás ezen túlélőinek történetei nyilvánosságot kaptak Törökországban emlékiratok, regények és történeti munkák révén, mint például Fethiye Çetin török író és ügyvéd az úttörő jelentőségű, 2004-es A nagyanyám című könyve. Ebben a témában az egyre bővülő szakirodalom új kérdést vetett fel, hogy az örmény túlélők e különleges csoportja miért hiányzik az 1915-ös eseményekkel foglalkozó örmény, török, kurd, illetve nemzetközi tudományos és népszerűsítő történetírásból. Egyszerűen fogalmazva, ezeknek a túlélőknek a történeteit a történészek elhallgatták azáltal, hogy vagy teljesen kitörölték, vagy nagymértékben eljelentéktelenítették. Ha mégis szóba kerültek, akkor csak a számháború rosszízű biztonságpolitikai kérdésének keretében: hányan is vannak pontosan azok a török állampolgárok, akiknek örmény ősei vannak? Nyilván pontos számadatokat nem lehet tudni, azoknak a száma, akik az iszlám hitre való átéréssel élték túl az 1915-ös népirtást, Ayse Gül Altinay számításai szerint 200 000-re tehető. Ha (igen: ha) ez a szám pontos, ebből az következik, hogy ma több millió muszlim él Törökországban örmény felmenőkkel. Ez a számháború, mely azt számolgatja, hány örmény származású nagymama is élt, azonban elfedi a lényegi kérdést: miért nem került ez a kérdés a tudományos vizsgálat homlokterébe, és ha igen, hiszen jó néhány érzékeny mű született már erről, akkor miért nem kerül be fősodorba?

Magyarországon a második világháború befejezésekor a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak áldozatainak számával kapcsolatos vita is ezt az utat járja be. Az 1989 utáni szakirodalomban mindig is “tömeges” jelző szerepelt. Magyarországon, mint Skrabski Fruzsina filmjében is 80 000 és 800 000 közötti számok repkedtek attól függően, kit kérdeznek, milyen területre vetítve becsül, és milyen források alapján. Ugyanakkor a kutatók a szovjet katonáktól született gyerekekkel eddig nem foglalkoztak közvetlenül. Ez fog most megváltozni, hiszen Mészáros Márta a nemi erőszakból szültetett gyerekekről készít filmet. A témában adott interjújában Mészáros nemes egyszerűséggel “háromszázezer félig angol, francia, amerikai, orosz, félig osztrák vagy német” gyerekről beszél, akik 1944-45-ben születtek. Eltekintve attól, hogy nem szerencsés összemosni a különböző okokból teherbe esett nőket (mint például szerelem, halasztott születés, menekülés a háború dúlta kontinensről, vagy a nemi erőszak) ezt a számot a szakirodalom eddig nem ismerte. Nem csak azért, mert éppen úgy, mint az iszlamizált örményeknél, hacsak nem volt cél a vágyott angol vagy amerikai állampolgárság megszerzése, a nők titokban tartották az apa azonosságát, ameddig csak lehetett. Magyarországon, mint más országokban az anyakönyvi iratok kutatásának személyiségjogokra hivatkozó tilalma miatt csak “önbevallásos” módszerrel lehet ezt kutatni, míg az időbeli korlátozás le nem jár. A születésmegszakítások magyarországi nagy száma azt mutatja, hogy a nők inkább ezt az utat választották. De mi történt azokkal, akik vallási vagy más okból nem abortáltak, ha teherbe estek? Jogunk van-e most kérni a szovjet katonák mai Magyarországon élő gyerekeitől, hogy “bújjanak elő” és vállalják azt a többszörösen stigmatizált identitást, amit akkor sem vállalt édesanyjuk, mikor az ország a szovjet tömb része volt. Mi a következménye, ha eddig nem létező számháborúba kezdünk találgatva, hogy vajon az 1944-1945-ben született nemzedékből kinek az apukája volt eddig titokban tartott szovjet katona? Mi a kapcsolat a családi titkok napfényre kerülése és a kollektív emlékezet változásai között? Az iszlamizált örmények esetében a feminista mikrokutatások alapján sok helyi kezdeményezés indult Törökországban, többek között az akkor még a kurdokkal való kormányzati megbékélési politika jegyében, hogy az együttélés és az emlékezetpolitika elhallgatásra épülő kereteit megváltoztassa a befogadás és sokszínűség irányába.

Mi lesz a következménye, például a most készülő Mészáros Márta-film kapcsán, ha “előjönnek” az ismeretlenségből azok a magyar nők és férfiak, akiknek édesapjuk szovjet katona volt? Az egyik orosz kereskedelmi csatornán nemrégiben nagy sikerrel futott egy reality show, melyben szovjet veteránokat az ausztriai gyerekeikkel kötötte össze 70 év után egy osztrák történésznő. Igaz az osztrák történészek és levéltárosok kapcsolatai lényegesen hatékonyabbak Oroszországban, mint a magyar kollégáiké. Vajon erősíti-e a magyar-orosz kapcsolatokat ez az új tematika, vagy eszközzé silányul egy új film marketingjében vagy etnicizált antikommunista szenvedéstörténetekben? Újabb számháború előtt állunk, és a tét nem kevés.

A szerző történész, az MTA doktora, a CEU professzora.