Tóta W. Árpád: Talán dünnyögj egy új mesét

A Saul fiát köszöntő antiszemita fröcsögésbe belevegyült a konstruktív honfibú: hogy miért nem készülnek filmek magyaroknak magyarokról, mert magyarnak magyar legyen a mozija. Miért nem lehet Oscar-jelölt a mi trianoni tragédiánk, a Don-kanyar története vagy a szabadságharcaink? A válasz röviden: majd ha nagy leszel, kisfiam.

Természetesen benne van a kívánságban a képtelen gondolat, hogy a holokauszt nem a mi dolgunk, hanem a zsidóké, akik pedig nem magyarok. De sajnos ennél a már megszokott kirekesztésnél szomorúbb mélységek tárulnak fel az éji üvöltést hallgatva. Azt kell megállapítanunk, hogy ezeknek az embereknek a vágyait ez a kegyetlen világ soha nem fogja kielégíteni.

A követelésükből eleve az derül ki ugyanis, hogy totális azonosulásra vágynak. Ez úgy általában a kultúrafogyasztás minimumának mond ellent: értelmes ember tudniillik képes észrevenni a számára releváns üzenetet akkor is, ha egy dán házaspárról vagy orosz katonákról, ne adj' isten zsidókról szóló filmet néz. Igazából nehéz ezt megúszni: az szükséges hozzá, hogy a néző úgy gondolja, ilyesmi csak dánokkal, oroszokkal és zsidókkal történhet, tehát rá nem vonatkozik. Nos, ennyi absztrakció híján célszerűbb a boldogságot a mozikon kívül keresni, mondjuk egy falatozóban.

Ám oké, legyen a téma magyar, meg a szereplők és a díszlet is: csináljunk echte magyar filmet! A történelmi mozi ma is érvényes műfaj, nemhogy kasszasikerek, de mérföldkövek születtek ebben a zsánerben az elmúlt évtizedekben is. Elég egyet-kettőt megnézni ahhoz, hogy megértsük, miért nem lesznek boldogok soha szerencsétlen sorsú és agytérfogatú honfitársaink.

A modern, világsikergyanús történelmi film ugyanis arról ismerszik meg, hogy nem a jók és a gonoszok mitikus küzdelmét ábrázolja. Hősök csak pillanatokra bukkannak fel, hogy aztán visszasoroljanak a rettegő, számító, gyarló átlagemberek közé; a kamera perspektívája pedig elsősorban arra való, hogy megmutassa az univerzálisan esendő és szenvedő embert.

És akkor képzeljünk el egy olyan Trianon-filmet, amely nemcsak magyar szívvel élvezhető, sőt egy csepp magyar vér nélkül is értelmezhető odakint. Hiszen az irigyelt cél ugyebár a nemzetközi elismerés. A többiek aligha vevők olyan mesére, amiben a magyaroknak mindenben igazuk van, mindenki más pedig kutyafejű tatár. Bármi másból viszont idehaza lenne botrány és nemzeti vérig sértődés – pedig a magyar filmeposzra vágyó tábor enélkül is vörös fejjel éli az életét.

És gondoljuk végig ugyanezt Don-kanyarral, 1956-tal, vagy akár korrupciótól és önérdektől veszett középkori csatáinkkal. Minden, amire az árpádsávos lélek áhítozik, csalódást keltene a vásznon, ha művészileg és történelmileg értelme lenne.

Amire ők vágynak, az a giccs. A jóleső, kegyes hazugság, a fantáziavilág, ahol mi fényes páncélban lovagolunk bele a naplementébe, a kutyafejűek pedig nem találnak el minket soha. Ha nagyon jóindulatúak vagyunk, akkor ezt mesének nevezzük. Felnőtteknek ma már westernt sem forgatnak önirónia nélkül.

Az igénybejelentésnek ugyanakkor súlya van – olyannyira, hogy már rég felismerte a magyar jobboldal, és rendre meg is próbálta kielégíteni. Ebből a magyar filmtörténet szégyenfoltjai lettek: a legendás közröhejjé vált Julianus baráttól a Sacra Coronán át a Hídemberig. Mindig akadt jelentkező, aki bezsebelte a százmilliókat, és aztán nekiállt bábozni, mert ide az is elég. De nem volt elég: ezeket a selejteket mindig iskolás gyerekek hadával kellett megnézetni ahhoz, hogy legalább a mutyiszerződésben kikötött nézőszám meglegyen.

A helyzet az, hogy a giccs jellemzően nem tehetséges, kreatív és okos alkotókat vonz, hanem politikaközeli imposztorokat, olcsó szeméttel házaló, kontraszelektált senkiket, akiknek Arany Glóbuszra vagy Oscar-jelölésre esélyük sincsen. Azt a filmet tehát, amire a hazafiságtól fűtött közönség vágyik, ők fogják megcsinálni, külföldön pedig annak rendje és módja szerint leszarják vagy kiröhögik. Nemzeti romantikát gyárt mindenki magának belpiacra; de még aki meg tudja fizetni a robbanásokat, az is legfeljebb Pearl Harbor babérjait nézheti ki magának, amelyek meglehetősen fonnyadtak.

Eddig filmművészetről beszéltünk, de a vágy és a vele szemben álló realitás az egész életünkre kiterjed. A nemzeti rinyálás a feltétel nélküli buksisimiért folyik – a tény pedig az, hogy olyan nincsen. A kegyes hazugság a haldoklóknak való, a mese pedig a gyerekeknek. Felnőtt, életerős nemzetek ezekről le tudnak mondani. Így jutnak el egyszer odáig, hogy retusálás nélkül is vállalni tudják a múltjukat és a jelenüket. Bizonyára jó érzés ilyen nemzethez tartozni.

TÓTA W: ÁRPÁD

a HVG munkatársa