Tóta W. Árpád
Tóta W. Árpád

Rendben, csináljunk echte magyar filmet! Ám a többiek aligha vevők olyan mesére, amiben a magyaroknak mindenben igazuk van, mindenki más pedig kutyafejű tatár.

A Saul fiát köszöntő antiszemita fröcsögésbe belevegyült a konstruktív honfibú: hogy miért nem készülnek filmek magyaroknak magyarokról, mert magyarnak magyar legyen a mozija. Miért nem lehet Oscar-jelölt a mi trianoni tragédiánk, a Don-kanyar története vagy a szabadságharcaink? A válasz röviden: majd ha nagy leszel, kisfiam.

Természetesen benne van a kívánságban a képtelen gondolat, hogy a holokauszt nem a mi dolgunk, hanem a zsidóké, akik pedig nem magyarok. De sajnos ennél a már megszokott kirekesztésnél szomorúbb mélységek tárulnak fel az éji üvöltést hallgatva. Azt kell megállapítanunk, hogy ezeknek az embereknek a vágyait ez a kegyetlen világ soha nem fogja kielégíteni.

A követelésükből eleve az derül ki ugyanis, hogy totális azonosulásra vágynak. Ez úgy általában a kultúrafogyasztás minimumának mond ellent: értelmes ember tudniillik képes észrevenni a számára releváns üzenetet akkor is, ha egy dán házaspárról vagy orosz katonákról, ne adj' isten zsidókról szóló filmet néz. Igazából nehéz ezt megúszni: az szükséges hozzá, hogy a néző úgy gondolja, ilyesmi csak dánokkal, oroszokkal és zsidókkal történhet, tehát rá nem vonatkozik. Nos, ennyi absztrakció híján célszerűbb a boldogságot a mozikon kívül keresni, mondjuk egy falatozóban.

Ám oké, legyen a téma magyar, meg a szereplők és a díszlet is: csináljunk echte magyar filmet! A történelmi mozi ma is érvényes műfaj, nemhogy kasszasikerek, de mérföldkövek születtek ebben a zsánerben az elmúlt évtizedekben is. Elég egyet-kettőt megnézni ahhoz, hogy megértsük, miért nem lesznek boldogok soha szerencsétlen sorsú és agytérfogatú honfitársaink.

A modern, világsikergyanús történelmi film ugyanis arról ismerszik meg, hogy nem a jók és a gonoszok mitikus küzdelmét ábrázolja. Hősök csak pillanatokra bukkannak fel, hogy aztán visszasoroljanak a rettegő, számító, gyarló átlagemberek közé; a kamera perspektívája pedig elsősorban arra való, hogy megmutassa az univerzálisan esendő és szenvedő embert.

És akkor képzeljünk el egy olyan Trianon-filmet, amely nemcsak magyar szívvel élvezhető, sőt egy csepp magyar vér nélkül is értelmezhető odakint. Hiszen az irigyelt cél ugyebár a nemzetközi elismerés. A többiek aligha vevők olyan mesére, amiben a magyaroknak mindenben igazuk van, mindenki más pedig kutyafejű tatár. Bármi másból viszont idehaza lenne botrány és nemzeti vérig sértődés – pedig a magyar filmeposzra vágyó tábor enélkül is vörös fejjel éli az életét.

És gondoljuk végig ugyanezt Don-kanyarral, 1956-tal, vagy akár korrupciótól és önérdektől veszett középkori csatáinkkal. Minden, amire az árpádsávos lélek áhítozik, csalódást keltene a vásznon, ha művészileg és történelmileg értelme lenne.

Amire ők vágynak, az a giccs. A jóleső, kegyes hazugság, a fantáziavilág, ahol mi fényes páncélban lovagolunk bele a naplementébe, a kutyafejűek pedig nem találnak el minket soha. Ha nagyon jóindulatúak vagyunk, akkor ezt mesének nevezzük. Felnőtteknek ma már westernt sem forgatnak önirónia nélkül.

Az igénybejelentésnek ugyanakkor súlya van – olyannyira, hogy már rég felismerte a magyar jobboldal, és rendre meg is próbálta kielégíteni. Ebből a magyar filmtörténet szégyenfoltjai lettek: a legendás közröhejjé vált Julianus baráttól a Sacra Coronán át a Hídemberig. Mindig akadt jelentkező, aki bezsebelte a százmilliókat, és aztán nekiállt bábozni, mert ide az is elég. De nem volt elég: ezeket a selejteket mindig iskolás gyerekek hadával kellett megnézetni ahhoz, hogy legalább a mutyiszerződésben kikötött nézőszám meglegyen.

A helyzet az, hogy a giccs jellemzően nem tehetséges, kreatív és okos alkotókat vonz, hanem politikaközeli imposztorokat, olcsó szeméttel házaló, kontraszelektált senkiket, akiknek Arany Glóbuszra vagy Oscar-jelölésre esélyük sincsen. Azt a filmet tehát, amire a hazafiságtól fűtött közönség vágyik, ők fogják megcsinálni, külföldön pedig annak rendje és módja szerint leszarják vagy kiröhögik. Nemzeti romantikát gyárt mindenki magának belpiacra; de még aki meg tudja fizetni a robbanásokat, az is legfeljebb Pearl Harbor babérjait nézheti ki magának, amelyek meglehetősen fonnyadtak.

Eddig filmművészetről beszéltünk, de a vágy és a vele szemben álló realitás az egész életünkre kiterjed. A nemzeti rinyálás a feltétel nélküli buksisimiért folyik – a tény pedig az, hogy olyan nincsen. A kegyes hazugság a haldoklóknak való, a mese pedig a gyerekeknek. Felnőtt, életerős nemzetek ezekről le tudnak mondani. Így jutnak el egyszer odáig, hogy retusálás nélkül is vállalni tudják a múltjukat és a jelenüket. Bizonyára jó érzés ilyen nemzethez tartozni.

TÓTA W: ÁRPÁD

a HVG munkatársa

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!