szerző:
Radnóti András

Két nappal a német választások után a megújuló EU-nak nem annyira a tartalma, mint inkább a formája a fő kérdés. Visszaüthet az eurofób retorika, ha az EU külső körébe szorulunk a reformok után. Vélemény.

Európában eluralkodott az érzés, hogy történelmi lehetőség áll előttünk. Az EU félig-meddig kilábalt a gazdasági válságból, újra dinamikusan növekszik. A migrációs nyomás részben a Törökországgal kötött megállapodásnak, részben a közel-keleti folyamatoknak köszönhetően – legalábbis pillanatnyilag – alábbhagyott. A Brexit-tárgyalások gyors elakadása sok reményre nem ad okot, de – mint Theresa May múlt heti beszédéből kiviláglott – még néhány év laufot alighanem adnak maguknak a felek. Közben pedig – és ez talán a legfontosabb: a hangulati elem – az egy évvel ezelőtt borús előrejelzések sorának talajt adó populista hullám alábbhagyott.

A zöld győzelemmel az osztrák elnökválasztáson, a liberálissal a holland választásokon, főleg pedig Emmanuel Macron májusi megválasztásával pozitív energia öntötte el az EU-t. Itt van tehát a lehetőség, szűrik le a tanulságot Nyugat-Európában, hogy huszárvágások sorával megoldják azokat a strukturális problémákat, amelyeket a válságok felszínre hoztak. Ez praktikusan mélyebb integrációt jelent egy sor területen, így a pénzügyekben, a bevándorlásban, valamint a kül- és biztonságpolitikában. Elvégre – teszik hozzá közhelyesen – az európai integráció minden löketét egy válság adta.

Azonban hiába látszik erősnek a Macron–Merkel-tandem, kezdettől egy sor praktikus vita feszíti a kapcsolatot. Ráadásul a berlini koalíciós tárgyalásokban is fontos nézeteltérések jöhetnek felszínre az EU reformjával kapcsolatosan. Macron javaslatainak jelentős része, így például a nagy, különálló eurózónás költségvetés és pénzügyminiszter a fontolva haladó németeknek túl sok, túl gyors. A liberális FDP, Merkel egyik valószínű koalíciós partnere erőteljesen ellenzi az eurózóna-beli kockázatközösség új formáit.

Az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker reformjavaslatait, különösen a nemzetek feletti kormányzást megvalósító Bizottság és a nemzetek közötti egyeztetés fórumául szolgáló Tanács elnökségének összevonását szintén gyanakodva szemlélik Berlinben. Németország egyfelől az EU-beli autoritása megkérdőjelezésére érzékeny, másrészt a rosszabbul teljesítő déli tagállamok szubvencionálását szeretné elkerülni.

Hogy tehát az európai integráció milyen lépésekkel halad előre az elkövetkezendő hónapokban és években, jórészt attól függ majd, hogy Macron és Juncker javaslatai közül mi megy át Berlinen, illetve, hogy az új német kormány milyen saját kezdeményezésekkel rukkol elő. Egyelőre csak javaslatok vannak — és a koalíciós tárgyalások bizonytalansága ellenére mindent eluraló érzés, hogy most haladni kell az integrációval. Azért kell, mert a magországokban érzik, amire Orbán is gyakran rámutat: Európa nem elég erős. Sem ahhoz, hogy hosszú távon versenyképes maradjon, sem ahhoz, hogy a tömeges bevándorlás jelentette kihívásokat hatékonyan kezelje. És ahhoz sem, hogy a növekvő orosz befolyással és globális instabilitással felvegye a kesztyűt, amikor az amerikai biztonsági garancia gyengülni látszik.

Ki vesz majd részt ebben a megújult EU-ban, és ki reked egy külső körben – ez most a fő kérdés. Az egységet hangsúlyozó Juncker és a Közép-Európát – Magyarország és Lengyelország kivételével – a nyáron körbeudvarló Macron egyetért abban, hogy a minden bizonnyal eurót használó és az új intézményekben részt vevő belső körnek a lehető legtágabbnak kell lennie. Egyetértenek abban is, hogy az EU egységét lépten-nyomon megtörő, az Európai Bíróság döntéseire fittyet hányó, otthon eurofób hisztériát keltő magyar és lengyel kormánnyal nem érdemes egyezkedni.

Varsó és Budapest alighanem take it or leave it ajánlatra számíthat. Nem lesz könnyű felállniuk az asztaltól, mert ha több kör lesz, akkor a belső kör kohéziója válik elsődlegessé a nettó befizető magállamok számára, és a pénzeket oda csatornázzák majd.

A centrális erőteret nélkülöző, az Orbánénál jóval gyengébb lábakon álló varsói kormány lehetőségei behatároltak: a Moszkvával való barátkozás számukra nem opció, Washington támogatására csak pragmatikus alapon – így például a cseppfolyós földgáz vagy az amerikai haditechnika importjának terén – számíthatnak, az ellenzék utcára vonulása pedig bármilyen lépésnek keresztbe tehet. A magyar kormány mozgástere nagyobb; itt a fő kérdés, hogy lehetséges-e a kintmaradás egyedül. Orbán és környezete szinte minden beszédben a visegrádi négyeket emlegeti mint egy európai pólust, noha a V4 egysége illúzió csupán: Szlovákia és Csehország biztosan a belső körbe igyekszik majd, de a lengyelek lojalitására sem biztos, hogy számíthat Budapest. De abból, hogy a régió sztenderd hivatkozási alappá avanzsált, arra lehet következtetni, hogy továbbra is – a hazai közönségnek is – fontos a látszat, hogy vannak szövetségeseink. Mindenki tudja: a különutasság egyedül lényegesen kockázatosabb.

Orbán úgy látja, egy lépéssel előrébb jár, mint Macron és Merkel. Amíg utóbbiak mélyebb integrációval, új intézményekkel, további kompetenciák EU-s szintre emelésével garantálnák Európa biztonságát és versenyképességét a következő évtizedekre, addig a magyar miniszterelnök szerint ez már veszett fejsze nyele. Ebbe a narratívába igyekszik a kormány beilleszteni az oroszbarát, szélsőjobboldali AfD németországi előretörését is – itt volna tehát a beharangozott, ám mindeddig elmaradt, a kontinenst felölelő "lázadás". Márpedig, ha az EU-nak – és a liberális világrendnek, amelyet az EU megtestesít – annyi, akkor alternatívák után kell nézni. Ez lenne a Putyinnal kötött politikai szövetség.

Az új, házi készítésű Nyugat-Kelet konfliktus a rövid és hosszú távú szemlélet, a globális és a parokiális érdekek egymásnak feszülése. Semmi esetre sem ideológiai ellentét; rég leáldozott már a harcos eurofilek, a Kohlok és Mitterand-ok korának. Macron és Merkel érvelésében az erősebb Európa nem öncél. Orbánnál és Kaczynskinál ugyanígy: a Brüsszellel való szembenállás nem ideológiailag kódolt pozíció. Csak míg előbbieknél a szorosabb unió a hosszú távú jólét és biztonság eszköze, addig utóbbiaknál a Brüsszel elleni harc a keménymag mozgósításáé, praktikusan a hatalom megtartásáé. Ezzel az a probléma, hogy ha alábbhagy a pénzfolyás 2020 után, hiába a hiszterizált bázis, instabillá válhat még Orbán pozíciója is.

Budapest és Varsó tehát saját magának állított csapdát. A magországok nem barátai a "többsebességes Európának", de aligha fognak az egység kedvéért engedni a szükséges reformokból, bennük feltehetőleg a bevándorlási szabályokról. Így pedig Orbánra és Kaczynskira marad a döntés: vállalják az arcvesztést és beállnak a sorba, vagy elindulnak a maguk útján – az ismeretlenbe.

A szerző külpolitikai elemző.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Káosz és krízis, avagy a két Matteo háborúja Rómában

Káosz és krízis, avagy a két Matteo háborúja Rómában

Orbán Viktor felköszöntötte Magyarországot

Orbán Viktor felköszöntötte Magyarországot

Csoda Cincinattiban: nem Federer vagy Djokovics nyert

Csoda Cincinattiban: nem Federer vagy Djokovics nyert

Kínai kézbe kerülhet a mátyásföldi Ikarus park

Kínai kézbe kerülhet a mátyásföldi Ikarus park

Állami kitüntetést kapott a látás-visszaállító terápiát kidolgozó Roska Botond

Állami kitüntetést kapott a látás-visszaállító terápiát kidolgozó Roska Botond

Zsóri Dániel ollózása az év gólja lehet a FIFA-nál

Zsóri Dániel ollózása az év gólja lehet a FIFA-nál