Bauer Tamás a tőle megszokott higgadtsággal és ideológiai pontossággal írja le a hvg.hu-n megjelent írásában azt, miben más az LMP politikája a balliberális konszenzus restaurálására szerződött pártokéhoz képest. A következtetés, amire jut, az összefogás-mantra sekélyességével és hasztalanságával kapcsolatban pedig egyenes üdítő a Demokratikus Koalíció egyik budapesti körzetében induló egyéni jelöltjétől. Különösen, hogy erre a körzetre hivatkozva a duruzsoló osztály előszeretettel bunkósbotozza az LMP-t és a többi XXI. századi pártot. Bauer a bizonyítéka annak, hogy amennyiben egy politika elvi tartalma valakinek fontos, legyen az az ő vagy az én személyes ideológiámtól gyökeresen eltérő, akkor könnyen átláthatóak a kockás papíron lévő szavazatok összeadásából adódó taktikázás előnyei és hátrányai.

Három alapvető állítást fogalmaz meg Bauer arról, miben összeegyeztethetetlen szerinte az LMP politikája a balliberálisok politikájával. Az egyik a migrációs kérdésben elfoglalt LMP-s álláspont, mely elutasítja az illegális migrációt és elismeri annak nagyrészt nemzeti hatáskörbe tartozását. A második a határon túli magyarokkal kapcsolatos, a legalább állampolgári szinten történő nemzetegyesítés helyeslése, végül az EU, illetve az EU-ra rátelepedő neoliberális gazdasági struktúrák kritizálása, ami összefügg a régi piaci-fundamentalista dogmák megkérdőjelezésével.

Bauer és azok szerint, akik hasonló álláspontot képviselnek, mint ő, egyebek között a fent felsoroltak miatt nem lehetséges ellenzéki ideológiai egység, hiszen a Jobbik és az LMP, ahogy meg is állapítja: szembefordul „az euroatlanti demokráciák értékrendjével”, avagy a történelemi haladás irányával, a fejlődés kijelölt útjával. Bár azt Bauer is elismeri, hogy mindkét huszonegyedik századi politikai közösség mélységesen kritikus a kormánnyal szemben, de – véleménye szerint – ez a kritika nem jó kritika, hiszen nem a Nyugat liberális konszenzusától való eltérést kritizáljuk, hanem a Fidesz politikájának hitelességét kérjük számon. Magyarul, és leegyszerűsítve, az a baj velünk, hogy nem akarjuk visszatéríteni Magyarországot a konvergencia útjára, ahol 2010 előtt járt.

A gond tehát a következő: a Brexit, Trump, az olasz választások, a német koalíciós nehézségek után ki lehet mondani, hogy amiről Bauer beszél, az az ábránd-Nyugat már nem létezik. Az a sajnálatos helyzet, hogy nincs hova konvergálni, rég nem egy bipoláris világban élünk már. Már nem a gonosz és a jó birodalma küzd egymással, hanem egy multipoláris világban válogatunk a szürke ötven árnyalata között. Ezek az árnyalatok nem vonatkoznak az alkotmányosság lebontására, amelyet Magyarország és Lengyelország hozott be az EU-ba.

Ugyanakkor nevetségessé vált az az állítás, hogy a szabadkereskedelmet kritizálni egy a világ és a haladás irányával ellentétes álláspont, főleg, hogy a szabadkereskedelemmel szemben kritikus politikusok lassan mind az amerikai Demokrata, mind a Republikánus Pártban többségben vannak. Ma már nevetséges az az állítás, hogy az EU és az euró gazdasági alapjait megkérdőjelezni egy a világ fősodrától eltérő, radikálisan új mondás lenne. Sőt, az egyre szorosabb uniós kötelékekről szóló, EU-ban megfogalmazott cél egyre inkább kisebbségi állásponttá válik, hiszen olyan befolyásos politikusok kérdőjelezik meg, mint Mark Rutte holland miniszterelnök.

Amit ma az LMP képvisel szabadkereskedelem, migráció és EU-politika terén, az az európai közép része. Sajnálatos és sok szempontból tragikus, de az az Európa, amiről Bauer ír, a piaci fundamentalizmus, az egyenletes föderalizáció és a minél nagyobb szabadkereskedelem Európája, már 2008-ban megszűnt, ha akarnánk sem lehet hozzá konvergálni. És miután ma ez a helyzet, akkor vajon azok, akik számonkérik a huszonegyedik századi ellenzéki pártok európaiságát, elvárják az európai értelemben vett jobboldali/baloldali/zöld pártok megjelenését, és Európáttól várják a megváltásunkat, miben is reménykednek?

Erre a kérdésre egy európai példával válaszolok. Egy lengyel ellenzéki aktivista barátom mondta nekem nemrég, amikor az új lengyel kormány elkezdte a demokratikus berendezkedés alapjait nyirbálni és megalakították a KOD-ot, az ottani civil ellenzéki kört, hogy

az a baj ezekkel az emberekkel, hogy nem a demokráciát védik, hanem az életrajzukat.

Vagyis azok, akik a konvergenciát hirdetik és ők, csak ők tudják, hogy azt hogyan kell csinálni, automatikusan újra az ország vezetőivé válnak. Ha ugyanis elismernék végre, hogy 2010-ben a konvergencia hazugsága, az Ausztriában nyitható cukrászda ábrándja is megbukott, akkor be kéne látniuk, hogy van, amiben nem volt igazuk. Hogy tévedtek és a választók ezt vissza is igazolták. Hogy nincsen egységes és mintaként követhető politikájuk azoknak, akiket Bauer a „nyugati demokrácia híveinek” nevez. Hogy az a geopolitika helyzet, amin a hatalmukat biztosító balliberális konszenzus nyugodott, már megszűnt. Hogy 2010 óta nem ők már az ország, és most, 2018 óta már nem is az ellenzék természetes vezetői.

A magyar ellenzéknek igenis tudnia kell nemzetközi és európai kontextusban értelmezni a politikát. De ehhez tudomásul kéne vennie azt a sajnálatos tényt is, hogy a Fidesz politikája is európai kontextusban létezik. Önmagában az már rég nem legitim politikai érv, hogy ki az európai és ki nem az. Mindannyian azok vagyunk. Nem annyira különleges hely Magyarország, nem egy sziget valamelyik óceán közepén, hogy ne legyenek belpolitikájában Európa többi országához hasonló folyamatok.

A huszonegyedik század pártjainak pontosan az a feladatuk, hogy megmutassák, hogy a Fidesz miben nem képviseli a magyar nemzeti érdeket, hogy mennyiben fekszik be a szabadkereskedelem logikájába, hogy több támogatást ad a multinacionális vállalatoknak, mint bármelyik elődje, hogy neoliberális, idegen logikákat copypaste-elő politikát folytat. Az, hogy ez a kritika Bauer Tamásnak nem felel meg, semmit nem mond arról, hogy ez a kritika helytálló-e.

A szerző az LMP országgyűlési képviselője.