Tóta W. Árpád: Így múlik el

Már most a fülembe csengenek a miniszterelnök szavai, miszerint 1956-ban lényegében Brüsszel ellen kelt fel a magyar nép, valamint a Soros Györgyöt szolgáló Szabad Európa Rádió ellen. A Sargentini-jelentés és a magyar parlamentben összehozott ráadásműsor kiváló alkalom, hogy idén is megteljen tartalommal az ünnep. Pont ezt csinálnák a mártírok, ha ma élnének: összevissza hazudoznának Nyugat-Európáról, aztán felpattannának a magángépükre, és irány a meccs.

1956 azt üzeni, hogy védjük meg Magyarországot, az EU a mai Szovjetunió, Dózsa László (1942–) ma határvadászként dacolna Európával, blablabla. Nem jós vagyok, hanem tavaly is erről hadovált, meg évek óta ennyit tud.

Ami egyébként nem kevés. Minden forradalom seb a történelmen. A demokraták az erőszaktól irtózva forgatják a szájukban, az autoriter rendszerek pedig nyilván nem szeretik, ha olyasmiről van szó, hogy egy nép elkergeti az uralkodóit.

1956-ban márpedig ez történt. A forradalmat a szovjetek verték ugyan le, itteni helytartóik védelmében, de a népharag nem rajtuk csattant, hanem a nyomort és félelmet képviselő magyarországi kommunistákon. Mivel leváltani nem tudták őket, ez az egy lehetőség maradt. Ebből a primer tanulságból elég egyenesen következik egy csomó ijesztő jelenet feldühödött polgárok gyűrűjében veszteglő sportautókról, lángoló vadászkastélyokról és fánkboltokról, és a rémületről, ahogy a motorjait melegítő magángép elé begurul egy elkötött tank.

Ebből a halálfejes vitorlából végül is egész ügyesen fogja ki a szelet Orbán Viktor, ha megint eldarálja, hogy a forradalom okafogyott, ugyanis éppen folyik, és ő maga vezeti.

Röhögve tesz erőszakot a történelmen, de egy darabig még fehér asztalnál is védhető az álláspontja az öröklési vitában. Tény, hogy 56-ban elég sokféle áramlat ütötte fel a fejét, és ezek egy része nagyjából jobboldali diktatúráért harcolt, nem pedig liberális demokráciáért. Ami ma történik Magyarországon, azt Mindszenty József lelkesen lájkolná. Legalábbis egy darabig, mert kisvártatva, abban a tudatban, hogy neki joga van különvéleményhez, előállna a maga kifogásaival meg Biblia-értelmezéseivel, aztán azon venné észre magát, hogy elfogyott körülötte a levegő.

A szabadság ellenségei hatástalanításra váró aknát látnak a forradalmak emlékében. Maguk a kommunisták sem voltak ezzel másképp. Észlelték Petőfi szövegeiben a fenyegetést, hogy ők ma a királyok, akiket fel kellene akasztani; tudták, hogy a jognak asztalához nem fér hozzá mindenki egyformán, és hallották Dózsa György hírét. Igyekeztek ezért önmagukat 1848 beteljesítőjeként feltüntetni, valamint egy kalap alá terelni a forradalmat a Tanácsköztársasággal és a felszabadulással.

1956-ot természetesen nem ünnepelték. De másról sem szólt a kádári rendszer, mint hogy választ adjon rá. Eltűntek a fekete autók, a koncepciós perek, és eltűntek a sorok a hentesboltok elől. Maradt a szovjet szövetség, a kommunista egyeduralom és a diktatúra – de Kádár úgy számolt, hogy teli hassal mindez elviselhető. És igaza lett harminchárom évre.

1956-ban eszerint a kelkáposzta-főzelékért és a gépsonkáért harcoltunk. Ez a tanulság: utána se volt se szabadság, se pluralizmus, se jogállam, se sajtószabadság. Útitárskrém és Lada kombi, az volt.

Ahogy van ma is. Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége meg trükkök százai, amikről nyilvánvalóan nem kell nektek tudni, lehetővé tették, hogy Magyarország jól tápláltan, zsírtól fényes pofikával adja fel a szabadságát. Az eljövendő válság teszi próbára a rendszert. Amelyet lehet, hogy saját maga vált ki azzal, hogy elvágja magát a civilizált világtól.

A szabadságjogok a szükségben ismerszenek meg, amikor volna miről beszélni, de nem lehet. Amikor szegénységbe, betegségbe, nélkülözésbe csúszó családok próbálják elkiáltani a fájdalmukat, akkor észreveszik, hogy eltömődtek a nyilvánosság és a jog csatornái, és nincs békés megoldás arra, hogy más legyen.

Addig is marad nekünk ez a fülsértő bohóckodás évről évre. Volt már 1956 a fülkeforradalom előfutára, aztán évről évre felülragasztották az épp aktuális kék plakátokkal. Lassan, de jó étvággyal majszolják el az emlékét, hogy ne maradjon lehetőleg semmi abból a gondolatból, hogy az egyeduralmat, a leválthatatlan hatalmat nem kell elviselni.

Marad helyette az a kényelmetlen érzés, hogy tök hiába volt.

TÓTA W. ÁRPÁD

a HVG munkatársa