Róna Péter: A tudás trónfosztása

Bajnai Gordon elegánsan, hét pontban foglalja össze azon nézeteket, amelyek a több mint fél évszázadon át uralkodó liberális demokrácia evidens válságát értelmezik, és keresik a „kiutat”.  Ám azon kívül, hogy a korábbi paradigma helyreállítását szorgalmazzák, nemigen találnak rá. Pedig a válság a történelemben már számos alkalommal megismétlődő folyamat legújabb, talán legszélsőségesebb példája.

A tudományos és technológiai fejlődés a természettudományok egyre nagyobb, egyre rohamosabb térnyerését eredményezte, kikényszerítve az egyre gyakoribb, egyre mélyebb, egyre átfogóbb gazdasági, majd az abból fakadó társadalmi átalakulást. Az eredmény gyakran fájdalmas, néha véres, sokszor sikertelen. A társadalomtudományok, a jogtudomány, a politika, valamint az egyén viselkedési formái többnyire csak lassan, bukdácsolva, vagy egyáltalán nem tudtak lépést tartani a természettudományok fejlődésével. A tudomány és technológia világában élők, annak vívmányait felhasználni, abból hasznot húzni képesek és az abból kimaradtak közötti távolság soha nem látott mértékűvé vált.

Értelemszerű, hogy a lemaradók olyan politikai programok iránt válnak fogékonnyá, amelyek a számukra érthető, egyszerű, ismert válaszokat ígérik, szemben az „elit” bonyolult, aprólékos, időt és türelmet igénylő, életidegen módszerével. A hagyományos baloldal és a hagyományos liberalizmus ebben a csatában alulmaradt. Mindkettő a természettudományok kaptafájára fogalmazott törvényszerűségek segítségével értelmezi a társadalmi folyamatokat, de ilyen törvényszerűségek nincsenek. Grotius tévedett: a nemzetközi jogot nem lehet Eukleidész mértanára építeni. A társadalmi folyamatokban nem rejlenek természetes „egyensúlyok”, nincsenek „önkorrekciós mechanizmusok”, nincs „láthatatlan kéz”, a történelemnek nincs sem előre meghatározott kimenete, sem vége. A szabadságot pedig nem a természet, hanem mi garantáljuk egymásnak, ha garantáljuk.

A baloldali és a liberális felfogás a tőke szabályozásában látja korunk kulcskérdését. Az előbbi a fokozottabb, az utóbbi a lazább hozzáállást pártolja. De a gond nem a tőke, hanem a tőke és a tudomány mindent maga alá rendelő sikeres házassága, ahol a nadrágot a tudomány hordja. A globalizáció, az információs forradalom, a robotika, a biotechnológia a tudomány műve. Az internetből fakadó, egyre súlyosabb problémákat nem a tőke, hanem a technológia elégtelen megértése és szabályozása gerjeszti. Nem a kapitalizmus hozta létre James Watts gőzmozdonyát, hanem a gőzmozdony tette szükségessé a vasútépítéshez szükséges tőke felhalmozását. Schumpeterrel ellentétben tehát a rombolás/építés hajtóművét nem a kapitalizmusban, hanem a természettudományokban látom.

Ma nem a jobb- és a baloldal, vagy a populisták és a liberálisok állnak egymással szemben, hanem azok, akik otthon érzik magukat a tudomány világában, szemben azokkal, akik az egyre gyorsabban robogó, modern vonat megállítását követelik. A szélsőjobb és a nyugat-európai zöldek szinte párhuzamos előretörése ezt tükrözi – a tudás vonatáról leszállók és felszállók tülekedését.

A magyar modernizáció ügye a rendszerváltást követő néhány röpke év ígérete után megbukott. Győzött „az ész trónfosztása”, a beletörődés, hogy mi, magyarok csak betanított munkások lehetünk, hogy nekünk a modern, fejlett világban nincs helyünk. Majd jött az orbáni vigasz, miszerint nem is kell hogy legyen, hiszen az a világ romlott. Felülkerekedett a meggyőződés, hogy nincs híd, ami összeköti identitásunkat a modernséggel, jobb tehát, ha a valóság helyett magyarságtudatunkkal foglalkozunk. A CEU bezárására tett kísérlet, Soros György becsmérlése, Brüsszel szapulása vagy a menekültek démonizálása a tények, a tudás és a tudomány elutasításának fedőneve.

Bár egyetértek Bajnai számos megállapításával, írása vezérlő metaforáját – miszerint Magyarországot ma „a lassan ölő daganat” fenyegeti – tévesnek vélem, hiszen azt sugallja, hogy a daganat eltávolításával a gondjaink oszolnának. De bármennyire kellemetlen is a kérdés, felteszem: az orbánizmus az egyébként egészséges társadalmi test élősködő daganata, vagy inkább a kóros társadalom szimptómája? A „választók folyamatos agymosása és manipulációja”, vagy mély, történelmi igény (kétségtelenül cinikus) kielégítése? Tényleg azért viseljük el a korrupciót, a sajtó- és gyülekezésszabadság megnyirbálását, a hatalom egyre növekvő önkényességét, mert választópolgáraink többsége fél vagy nem tud róla, vagy azért, mert Orbán és politikája olyan életérzést testesít meg, amelyben a többségünk otthon érzi magát?

A magyar társadalom nem olyan vezetőt és rendszert keres, aki, illetve amely segít megteremteni a körülményeket az élhető élethez, hanem azt a vezért várja, aki megmondja, mi legyen, és az engedelmességért cserébe védelmet ígér. Nincs ellenzék, mert az ellenzék is olyan vezérre vár, aki mögé fel lehet sorakozni. De a felsorakozás követelménye az egyén erkölcsi autonómiájának, magának a demokráciának a tagadása. A jogállamiság, a fékek és ellensúlyok rendszere csak fétis mindaddig, amíg nem tisztázzuk, miben látjuk az állam szerepét, mit várunk el tőle, és mit várunk el saját magunktól. Bajnaival szemben sajnos attól tartok, hogy a többségünk azt várja el, ami létrejött.

A szerző jogász-közgazdász