A decemberi Kunigunda utcai események napjaiban egy, az MTVA-t megjárt képviselő elmondta az ATV-ben, hogy ő előbb hagyta el az épületet, mint a többiek, mert házbizottsági ülésre kellett mennie. Szemlátomást nem érzékelte a dolog abszurd voltát: ellenállásról, sőt lázadásról beszélnek a tüntetések szónokai, majd az ellenzéki politikus beül a házbizottság ülésére, a fideszes házelnökkel és a kormányoldallal egyeztetni.

Miért abszurd ez? Az, hogy a házbizottságban együtt ülnek a kormánypárti és ellenzéki frakciók képviselői, azt fejezi ki, hogy miközben a kormány a kormánypárté, és az egész államapparátus az ő irányításuk alatt áll, a parlament egyaránt a kormányoldalé és az ellenzéké, a parlamenti munkát a kormányoldal és az ellenzék, a többség és a kisebbség együtt, egymással megegyezve irányítja. Ez így természetes a parlamenti demokráciában. Ezzel van összhangban, hogy az üléseket felváltva vezetik kormányoldali és ellenzéki elnök illetve alelnökök, ott ülnek mellettük a pulpituson a kormánypártiak mellett ellenzéki jegyzők, és a parlamenti bizottságok egy részét is – mindenekelőtt hagyományosan a költségvetési és a nemzetbiztonsági bizottságot – ellenzéki elnökök irányítják. Ma is így van ez a magyar Országgyűlésben: az alakuló ülésen ellenzéki alelnököket és jegyzőket is választottak, a bizottságok egy részének élére ellenzéki elnököt és ellenzéki alelnököket. Az ellenzéki elnökök a kormánypártiakkal váltakozva vezetik az üléseket, a bizottsági ülések egy részét ellenzéki elnök hívja össze és vezeti le.

De vajon ez ugyanúgy a parlamenti munka valóságát fejezi ki, mint a 2010 előtti demokráciában? Nem, ez egyáltalán nem így van. A fideszes többség 2010 óta egyáltalán nem tiszteli a parlamenti ellenzék előjogait. Ha például az ellenzék alkotmányos jogával élve vizsgálóbizottságot kezdeményez, annak megalakulását a Fidesz elszabotálja, ha az ellenzék rendkívüli ülést kezdeményez, a fideszes képviselők távolmaradással akadályozzák meg a határozatképességet és így az ülés megtartását. Ugyanezt teszik a bizottságokban: ha a költségvetési vagy a nemzetbiztonsági bizottság ellenzéki elnöke összehív egy ülést a kormányoldalnak nem tetsző téma megbeszélésére, a kormánypártiak megakadályozzák az úgy napirendre vételét. A közhiedelemmel ellentétben nem az a baj, hogy a törvényalkotás során nem fogadnak el ellenzéki módosító javaslatokat, ez természetes, hiszen a törvényalkotás a kormánytöbbség dolga és felelőssége. Az a baj, hogy a fideszes többség megakadályozza, hogy az ellenzék – a bizottságokban és a plenáris ülésen – a kormány ellenőrzésének lehessen részese, ami pedig olyan parlamenti feladat, amelyben az ellenzéknek kellene a főszereplőnek lennie. Mindez annak tünete, ahogy Orbán önkényuralmi rendszerében 2010 óta üres formasággá vált a parlamentarizmus.

Amikor tavaly májusban megalakult az április 8-án választott Országgyűlés, egyedül Hadházy Ákos számára volt világos: aki szemben áll ezzel a rendszerrel, az, ha át is veszi a választóktól kapott képviselői mandátumot, nem tölthet be parlamenti vagy bizottsági tisztséget ebben a parlamentben. A többiek elfogadták a fideszes többség által a hagyományoknak megfelelően átengedett tisztségeket. Tévedtek. Hiba volt. A vezető tisztségek megosztása ugyanis azt fejezi ki, hogy a parlamenti munkát többség és kisebbség, kormányoldal és ellenzék együtt irányítja. Alapszabály szerint a napirendet is együtt állapítják meg a házbizottságban, s csak kivételesen, ha nem tudnak megegyezni, dönt a napirendről a többséget képviselő házelnök. A mai parlamenti gyakorlatnak ehhez semmi köze. A mai gyakorlat egy önkényuralmi rendszer parlamentjének gyakorlata. Ha az ellenzékiek parlamenti jelenlétükkel, felszólalásaikkal, szavazataikkal ki is fejezik szembenállásukat a kormány politikájával, és ezt jól teszik, a parlamenti tisztségek betöltésével – aminek semmilyen tényleges hozadéka nincsen – mégis azt a látszatot erősítik, hogy ma is fennáll a parlamenti demokrácia, és ezzel segítenek a Fidesznek abban, hogy – Orbán egy korábbi kijelentését átfordítva – az önkényuralmi testet továbbra is demokratikus ruhába öltöztesse.

A decemberben történtek – az ellenzékiek beszédjogának korlátozása, a rabszolgatörvény elfogadásának módja, a képviselők ellen az MTVA épületében alkalmazott erőszak és ennek ügyészségi jóváhagyása – felkínálják az alkalmat, hogy ha az ellenzéki pártok komolyan gondolják, hogy nem térhetnek vissza a téli szünet után ugyanúgy az Országgyűlésbe, ahogy decemberig vettek részt benne, korrigálják tavalyi tévedésüket, és visszavonják az ellenzéki képviselőket a parlamenti és bizottsági vezető pozíciókból, továbbá kivonuljanak a házbizottságból. Ha erre csak az ellenzékiek egy része kész, annak a résznek is indokolt ezt megtennie, megmutatva: ki áll igazán szemben az Orbán-rendszerrel, és ki működik vele továbbra is együtt.

Ha viszont a parlament februári újranyitásakor Hiller István ismét ülést vezet, Arató Gergely, Hiszékeny Dezső és Tordai Bence megint jegyzőként ül a pulpituson az ülésvezető elnök mellett, ha Korózs Lajos és Varju László tovább elnököl a népjóléti illetve költségvetési bizottságban, és az ellenzéki frakcióvezető-helyettesek ott maradnak a házbizottságban, akkor az ellenzéki pártok, bármit szónokolnak is ellenállásról meg lázadásról, továbbra is a rendszer részei maradnak.