Hont András: Ősi gyökér

Eljött a délidő. Háztáji Vazul félrerakta az út- és árokgondozáshoz használt eszközöket, levette a láthatósági közmunkásmellényt, leterítette az árok szélére, és ráült. Komótosan bontogatni kezdte az újságpapírba csomagolt szendvicsét – Vazulnak jó szolgálatot tettek az ingyenes önkormányzati lap példányai és a reklámkiadványok. Lassan kikandikált a papírból a két, egymásra borított szelet kenyér. Vazul bekukkantott közéjük, nem mintha nem tudta volna, hogy mit talál ott. „Zsír – motyogta –, megint zsír”, és beleharapott.

Nem háborgott sorsa miatt, egykedvűen cipelte magával életét. Béketűrő ember volt, kocsmába se nagyon járt, a szomszédaival jó viszonyt ápolt. Egyedül a főutcán lakó Rátartiékat ki nem állhatta; a Rátarti gyerek régen osztálytársa volt, és állandóan a menő szüleivel kérkedett. Ettől eltekintve Vazult semmi sem zavarta különösebben. Egy dologtól lett ideges, de attól nagyon: a finnugor nyelvrokonságtól. „Mi ez a baromság a finnekkel? – dühöngött rendszeresen. – A végén még joulopukkizni is kötelező lesz, meg szaunázni.” „El akarják tagadni a múltunkat, meg akarják fosztani a magyarságot a dicsőségtől” – és remegett a szája széle ilyenkor.

Vazul műveltségének alapját az képezte, hogy havonta bebuszozott a közeli kisvárosba. A városka főterétől nem messze, a presszón túl, de még a Gazdabolt előtt, a nemrég bezárt takarékszövetkezet mellett üzemelt a Szittyaellátó üzlet és használtcikk-kereskedés + kínai büfé. Itt Vazul, mintha egy műanyag papucsot méregetne, vagy tanulmányozná a szecsuani omlós kacsát, suttyomban végigolvasta a Csillagösvény folyóirat, a Turul Hírmondó, esetleg a Párthus Krónika legfrissebb számait. Néha egy-egy előadásra is eljutott, amelyet a Bicepsz és Turán helyi, hagyományőrző egyesület szervezett, és neves eredetkutatókat láttak vendégül. Szeretett volna beiratkozni egy rovásírás- és egy barantatanfolyamra is, de sajnos a környéken nem volt elérhető egyik sem, messzebb utazni pedig sem pénze, sem ideje nem volt.

Ennek ellenére bátran tekinthetjük Háztáji Vazult felkészültnek magyarságismeretekből, így annak is van jelentősége, hogy komoly reményeket táplált a Magyarságkutató Intézettel kapcsolatban. Reményei tovább nőttek, amikor értesült, hogy a tudományos belterjesség ellenállását leküzdendő az intézmény vezetőjének nem tudóst keresnek, hanem szervezőt, aki összefogja az őstörténet interdiszciplináris kutatását. Régi meggyőződése volt Vazulnak, hogy a tudósok gátolják a múlt feltárását, bár az „interdiszciplináris” kifejezésnél fölszisszent, mert azt hitte, valami intercity-féleség, s mint tudjuk, utazni nem volt lehetősége. Attól viszont teljesen tűzbe jött, hogy a Magyarságkutató – a hírek szerint – teljes összhangban kívánt tevékenykedni azzal a korábbi miniszterelnöki kijelentéssel, mely szerint „a magyarok Attila kései leszármazottainak tekintik magukat, a hun–türk eredet alapján állnak”. Elöntötte a lelkesedés, erőt vett rajta a tettvágy.

Ami azért különös, mert Háztáji Vazulon a legritkább esetben vett bármi is erőt, úgy általában nem szokott erőt venni magán. A nyolc általános után nem is jelentkezett a technikumba, mondván: a Rátarti gyereket úgyis benyomják protekcióval, neki meg már nem lesz hely. „Mintha az számítana, hogy milyen a családod” – mondta, ha erre gondolt, és kiköpött. Ebben persze benne volt a keserűség is, mivel korábban titkon tetszett neki a Rátartiék lánya, ám nem is gondolhatott arra, hogy az észreveszi, különben is a sportos fiúkat szerette. Vazul ugyan elmehetett volna futni vagy focizni a többiekkel, de folyton fásultság lett rajta úrrá. „Mi, magyarok kiválóbbak vagyunk annál, hogy futkorásszunk, meg ha el is érünk valamit, azt úgyis elcsalják” – utalt a hunok catalaunumi csatavesztése, Mohács és Trianon sorába illeszkedő nemzeti traumára, a berni vébédöntőre. „Ráadásul az őseinket is el akarják venni, jönnek ezekkel a finnekkel, meg osztják az észt az osztjákokkal” – göcögött borúsan saját szóviccén.

A Magyarságkutató Intézet (Maki) fölállítását követően azonban új korszak köszönt be. Mintha álomvilágba került volna. Amikor néhány havi intenzív munkát követően bejelentették, hogy a Társasház Kft. munkatársai megtalálták Attila sírját a Tiszában, könnyes szemmel ült a tévé előtt. „Maki, makikám” – suttogta. Noha egyesek azt betűzték ki a koporsón, hogy „Dózsa László (1942–)”, Vazul örömét az írástudói belterjesség ellenállása nem zavarhatta meg. Főleg, hogy újabb és újabb rokonok kilétére derült fény. A hamis realisták szerint ugyan ha bárhol gátlástalan tufa került hatalomra, az egyből a rokon lett, de mit számított a visszamenőleg szerzett öt világbajnoki címhez képest. „Dunának, Amazonasnak egy a hangja” – vázolta Vazul az új helyzetet, afeletti örömében pedig elsírta magát, hogy kiderült: már a kalandozó magyarok is ismerték a rezsicsökkentést. Tulajdonképpen ezzel nyertek Augsburgnál, csak a schmidtmáriai tételt igazolva, hogy ki nyert: „Egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, ahogy azt mi tanultuk, ahogy azt a győztesek velünk elhitetni igyekeznek.” Hogy a győztesek ezek szerint azáltal nyertek, hogy vesztettek, sem bizonyít mást, mint hogy a paradoxon is magyar találmány.

Rövid idő leforgása alatt minden megváltozott. Háztáji Vazul büszke tekintettel pásztázta a környéket. Délceg tartással ült a közmunkásmellényen, mellette az út- és árokgondozáshoz használt eszközök. Beleharapott a szendvicsbe.

HONT ANDRÁS

a HVG munkatársa