A szabadság eszméje

Másképp: mi a szabadság dogmája? Az emberi és polgári jogok nyilatkozatai a szabad véleményformáláshoz, az önkifejezéshez és döntéshozatalhoz való elidegeníthetetlen jogainkat foglalják össze, ám Harari azt az iskolát képviseli, mely szerint a szabad önrendelkezés tudományos értelemben véve mítosz. Az ember a döntéseit testének molekuláris szintű, „ösztönös” „üzenetei” határozzák meg, nem pedig egy mérlegelésen alapuló szabad akarat. Radikális értelmezésében szabad akarat nincs. Létünk biológiai alapjai mellett pedig befolyásol bennünket a kultúra, amiben szocializálódtunk, és a nyelv, amelyen beszélünk.

Mindez egy érdekes paradoxonhoz vezet, amelyet Harari a demokratikus választásokon való döntéshozatallal példáz. Választások vagy népszavazások idején az államvezetés az egyes kérdésekkel vagy pártokkal kapcsolatos „érzéseinkre” kíváncsi. Példának hozza a Brexit népszavazáskor feltett kérdést: „What do you feel about it”. Vagyis a döntés érzelmi alapjaival maga a hatalom is tisztában van. Érzelmi döntéseink azonban korántsem lebecsülendők, eredetük szavannai szocializációnkra visszavezetve ösztönös bár, de az életünkre nézve nagyon is racionális, mondhatnánk biztonsági döntéshozatalok.  Erre mondják: „a szavazó tudja, mi a helyes” – vagy piac területére áthúzva az egészet, „a vásárlónak mindig igaza van”.

Érzéseink forrásai az adott pillanatban áttekinthetetlen testi, agyi algoritmusaink, melyeket genetikai kódjaink mellett a nevelő kultúránk is meghatároz. De hol vagyunk ebben mi magunk? Hol a személyes döntéseink? Hol húzódik a határ saját döntéseink és minket magunkba foglaló világ hatásai között? Mindez kibogozhatatlan, de a mítosz mégis tartja magát. A 21. századi liberalizmus fontos próbatétele, milyen válaszokat képes adni arra a fenyegető veszélyre, hogy a globális piac szereplőinek éppen az említett, beépített algoritmusaink meghekkelése a célja.

Az eszmék kiárusítása, az individualizmus kultusza

A liberalizmus betegesen próbál tartózkodni attól, hogy dogmatikussá váljon, ám maga a dogmaellenesség is képes dogmává válni. A buddhizmust hozza ennek analógiájára, mely hirdeti a világ „történetnélküliségét”, a „létezés üresség természetét”, ám nem egy katonai akció és nemzetháború fűződik történetéhez, akárcsak a keresztes háborúkkal a kereszténységhez.

Eszmék szabadon választhatósága, „piaci kereskedelme” és elsajátíthatósága, melyek együttesen képviselik dogmáktól való függetlenséget, kellene, hogy biztosítsák a szabad választás gyakorlatát. Avagy, ha elég eszmét megismertünk, kipróbáltunk előbb-utóbb meg kell, hogy találjon minket a megvilágosodás önmagunkkal kapcsolatban, és ennek függvényében ideális, de legalábbis szabad döntést hozhatunk arról, melyik szerint éljünk. Emellett a kortárs liberalizmus büszkén hirdeti, az élet egy kreatív folyamat, melynek során mindent megválaszthatunk, alkothatunk, szabadon gondolkodhatunk és véleményt formálhatunk, ez korántsem oldható fel ennyivel.

De mint mindennek, ennek tesztje is az: adekvát választ ad-e a liberális gyakorlat a realitásokra? A kreativitás mítosza, így felülíródva, már nem a valóság szüntelen formálásának adottsága, hanem az egyre gyorsabban változó életkörülményekhez való alkalmazkodásé. Másképp, annak tudása, hogy mentális stabilitásunkat, integritásunkat megőrizzük a technika szupergyors fejlődése mellett is. Ami pedig nagyobb kihívás lesz idővel, mint gondoljuk.

Az önmegvalósítás és önmegismerés liberális kultusza emellett ma az online mottókultúrát talán leginkább tematizáló ideológia. Önmagunk menedzselése közben viszont hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy milyen keveset is tudunk egyénenként a világról. Az emberiség sikere pedig épp az összefogásra való képességében rejlik. A feladatmegosztás kultúrája teszi lehetővé, hogy immár bolygószinten igazgathassuk a társadalmat. A gondolkodásunk megkerülhetetlenül közösségi szinten zajlik.

Igazság és közösség

A világ megismerésének kötelessége jellemzően liberális alapállás – legalábbis szembe megy mindenféle dogmatikus alternatív realitással. Harari pedig több száz oldalt szentel könyveiben az emberi kultúra legnagyobb, mégis legszükségszerűbb összeesküvéseinek kritikájára.

Mi az igazság és mi a hazugság? Ha valamiben ezrek hisznek, három napig, az fake news, ha milliárdok, ezer éven át, az vallás – írja találóan. A valódi valláskritikája azonban nem ebben rejlik, és nem is értékeli nyíltan vallást, mint tisztán jót vagy rosszat.

A vallások, mítoszok, kultuszok egy közösségi szintű hit megnyilvánulásai. A történelem folyamán pedig az igazságról való nagyobb döntéseket az intézményesített hatalmak mindig annak függvényében hozták meg, hogy a realitást vagy közösség összetartozását érezték-e fontosabbnak. Kit érdekel, ha nincs bizonyítéka Isten fia eljövetelének, ha az ebben való hit megerősíti a közösséget egységében? Mit számít az, hogy a tudomány bizonyítja a bolygó gömb (geoid) alakját, ha milliók másképp tudják és az igazság az összetartás rovására megy?

Oktatás és tudomány

Jelenünk szüntelen információs forradalmában hajmeresztőnek tűnik a jellemzően szabadelvű oktatás kritikátlan gyakorlata, ami az eszmék tárházának analógiáját követi: bombázzuk a gyerekeket információk tömegével, ők majd csak képessé válnak arra, hogy az információk sokaságából megalkossák a maguk történetét a világról. Mindezzel szemben az edukáció alternatív négyese, a kritikus gondolkodás, a kommunikáció, az együttműködés és a kreativitás képességeinek fejlesztése üdvösebb lehetne. Persze minél többet átadni, még mindig több és jobb, mint propagandával tömni a gyerekek fejét – mondhatnánk.

Mindenesetre, ha a lehető legpontosabb igazságot akarjuk megismerni egy dologgal kapcsolatban, keressünk rá neten, a google első öt találat megmondja nekünk – tréfálkozik Harari. Később azonban valódi tanácsokkal lát el. Az igazság megismerése a lehető leghitelesebb forrás megtalálásának gyakorlata. Először is: fizessünk érte. Ha valami ingyen van, jó eséllyel propaganda, de legalábbis felszínes információt közöl, és a kölcsönkapott igazságért olyan módon fizetünk, amiről nem is tudunk. Másrészt: ha érdekel bennünket egy téma, olvassuk el a szemlézett szakirodalmat, cikkeket, járjunk utána a vonatkozó kutatásoknak. Harmadrészt: a tudósoknak közéleti szerepet kell vállalnia. A szakavatottak aláereszkedése a magasból, legyenek akár történészek, akár biológusok kutya kötelessége. Amennyiben nem teszik, a mindenkori propagandát szolgálják.

Rasszizmus vs. kulturizmus, migráció

A szélsőjobboldali beszédmódok polkorrektesédésének példája a rasszizmus újramagyarázásának esete. Donald Trump már nem azért becsmérli a mexikói bevándorlókat, mert azok bőrszíne más, mint honfitársaié, hanem azért, mert bevándorlóik hozzák magukkal az ő „shithole” kultúrájukat – mint Trump mondja, „nem a legjobbakat küldik hozzánk.”

A fehér ember faji alapú, áltudományos érvekkel aládúcolt felsőbbrendűségi mítoszát a kulturális különbségek súlyozása váltja fel, ami bár túlkapásokra is alkalmat adhat, tudományos kutatásokkal igazolható differenciákat hirdet. Jogosan fogalmazódhat meg emellett az állítás, hogy bizonyos kultúrák jobbak másoknál, továbbá a kulturális különbségek aláhúzása korántsem annyira bántó, mint a rasszizmusé, mert a kulturális eltérések inkább lazíthatók, a viselkedésformák, nyelvek, szokások pedig elsajátíthatók.

Mindennek legkomolyabb tesztje az Európai migrációs válság. Ez ügyben releváns politikai vélemények feszülnek egymásnak, s mindez nem jó és rossz harca – akár a liberális, akár a konzervatív oldal állítja azt. Valós érvek és tapasztalatok szólnak a migráció ellen és mellett, mindennek megvitatása, és többségi, azaz demokratikus kifejtése, majd annak elfogadása az Európaiak feladata.

De a tét jóval nagyobb, az eredmények pedig messzire vezethetnek. Ha az EU képtelen menedzselni a migráció krízisét, 500 millió lakossal szemben pár millió bevándorló elhelyezését, aminél komolyabb, globális szintű problémák is fellépnek majd, az nem jó előjel a 21. századra nézve. Egy sikeres migrációmenedzsment mintát szolgáltathat hasonló ügyekhez. Ebben a vitában a szabadelvűek belátásaira is nagy szükség van.

Hogy a liberalizmus története miként folytatódik a 21. században az tehát megújulási képességeinek függvénye is. Mindenesetre jobb eséllyel indul, mondjuk, az ókori gyökerű világvallásoknál abban, hogy választ adjon a bio–tech fúzióra, és az elmúlt évtizedekben kapott gyomrost követő talpra állítása komoly önismereti munkát igényel.

De ha valami, hát ez Harari könyvének végső üzenete is. A „független” meditatív létmód, azaz a dolgok értékeléstől mentes, puszta megfigyelése a nyitottság, az alkalmazkodni tudás, egyszóval a rugalmasság próbája. Nincs hitelesebb kritika az önkritikánál. Aki pedig ezt képes beépíteni az életvitelébe, közel jár a szüntelenül változó igazsághoz.