Gergely Márton: Kétharmad a magyar igazság

Magyar Péter történelmi szerepe attól függ, mihez kezd a felhatalmazásával, és mit tanult abból a kormányzásból, melynek egyetlen fókusza a vereség elkerülése volt. Az, hogy korlátozni akarja mandátuma idejét, jó jel. De korlátoznia kell a mandátumával járó jogosultságokat is. A társadalom megbékélését azonban ne tőle várjuk. Ebben nekünk kell lépnünk.











Tóta W. Árpád: A sas kapkodni kezdett, mostanra pedig már kotkodácsol

Ha a hatalom veszít, az persze nem jelenti azt, hogy mostantól másképp leszünk egyformák. Nem erre adunk felhatalmazást, hanem pont arra, hogy lehessünk sokfélék, különbözőek, a mélyen hívő falusi kertésztől a liberális leszbikusig. Akik most együtt indulnak el. Nem azért, mert pont ugyanazt gondolják, hanem mert mind kinőtték Orbán ketrecét. Aztán majd vigyázunk, hogy ne építsünk új ketrecet.




Jakus Ibolya: A haza becsülete

Mi jöhet még azután, hogy az Orbán-rezsim erőszakszervezetekkel ront a nemzetre, családi pénzjegynyomdává alakította a gazdaságot, és Mária helyett nyíltan Putyin elvtársnak ajánlotta fel az országot? Mi hat még a választókra? Szubjektív lapajánló.




Várkonyi Andrea, a temus Marie Antoinette

Doktor Várkonyi Andrea becsületesen dolgozó magyar orvosok, ápolók, egészségügyi dolgozók és önkéntesek tízezreit alázza meg. Megalázza a sürgősségi osztályok műanyag székein várakozókat, a háziorvos nélkül tengődőket, azokat, akik a ki nem szűrt rákban idő előtt meghalnak.




Munk Veronika: „Először az újságírókért jöttek. Nem tudjuk, mi történt azután”

Több mostani eset mutatja, hogy a terepen dolgozó újságírót a hatalmi potentátok már nem a kérdező félnek tekintik, hanem ellenségnek, és nekik még a fizikai bántás is belefér. De amíg a riporter dacos szakmaisággal ott marad a kamera előtt, és amíg az olvasó nem fordítja el a fejét, addig a lökdösődés csak a gyengék látványos bizonyítványa marad, a kérdéseket nem lehet kitakarítani.