A történet jól ismert, de mindig érdemes felidézni. 1972. június 17-én Washingtonban egy éjjeliőr kiszúrta, amint öt betörő hatolt be a Watergate apartmanhotelbe, ahol a Demokrata Párt működtette irodáit. Riasztotta a rendőrséget, akik a helyszínen elfogták az öt fickót. Szimpla rablásnak is tűnhetett volna a betörés, amelytől a kormány azonnal elhatárolta magát. Az mégis gyorsan világossá vált, hogy az elkövetők lehallgató készüléket próbáltak elhelyezni a demokrata párt irodáiban, ráadásul egyiküknek - notesze alapján - fehérházi kapcsolatai voltak. 

A botrány nagyon lassan, de megállíthatatlanul dagadt: idővel kiderült, hogy a betörőket Nixon elnök újraválasztására gyűjtött pénzalapból fizették, s az akcióban résztvevők tagjai voltak annak a csoportnak, amely különféle kampánystikliket szervezett. Ilyen volt a demokraták elleni kémkedés is. Bár Nixonnak a jelek szerint nem volt tudomása az akcióról, igyekezett meggátolni, hogy a munkatársait is elérő szálakat felgöngyölítsék. Az elnököt ugyan hamarosan újraválasztották, de az iránta fennálló bizalom erodálódása megindult. Az ügy elleplezésére tett kísérletekért, az igazságszolgáltatás akadályozásáért és a törvényhozás semmibevételéért a képviselőház jogi bizottsága alkotmányos vádemelési javaslatot fogadott el. Még mielőtt ezt a képviselőház egésze is elfogadta volna, Nixon lemondott. Tetteinek büntetőjogi következményei alól aztán alelnökéből lett utóda, Gerald Ford amnesztiával mentesítette.

Bernstein és Woodward a Post szerkesztőségében... © AP

A Watergate-ügyet voltaképpen az egész amerikai sajtó közösen oldotta meg, s azóta igazi hőstörténetté vált. A zsurnaliszták közül leginkább Bob Woodward és Carl Bernstein, a Washington Post két fiatal munkatársa vette ki a részét a felderítésből, s a megdicsőülésből is elsősorban nekik jutott. A páros, akit szellemesen csak Woodsteinnek nevezett el az utókor, az ügy kipattanásakor még nem tartozott a Post és az amerikai sajtó elismert oknyomozói közé, inkább ifjú tehetségnek számítottak a szakmában.

De nem voltak egyedül. Az ekkor még tartó vietnami háború körüli kormányzati vakítás és

...és a Hoffman-Redford páros Az elnök embereiből

sumákolás termelte ki azokat a rámenős és szívós tényfeltáró riportereket, akik a nagyhatalmú kormányzat, vagyis a sajtóval szemben örökké gyanakvó Nixon elnök kabinetje ellenében is hajlandóak voltak foglalkozni a Watergate-üggyel.

Az információáramlás felgyorsult, a politikusok (demokraták, republikánusok egyaránt) még az előtt sikerrel préselték keresztül közlendőjüket a médián, hogy bárkinek módjában állt volna érdemben ellenőrizni azt. A vietnami háborút például mondvacsinált indokok alapján (ez volt a tonkini incidens) indította meg a demokrata párti Johnson elnök. Mielőtt a casus belliként szolgáló ügy hitelességét részleteiben bárki bizonyította volna, az elnök már felhatalmazást kapott a képviselőháztól, hogy Dél-Vietnam mellett harcba szálljon az északi kommunista vezetés ellen.

A kormányzat ezután is félrevezette a közvéleményt, s hazai propagandagépezete olyan dicsőséges hadjárat képét festette le, amely jobban rögzült az amerikai tömegek fejébe, mint a Saigonban – egyébként tisztességgel - helytálló laptudósítók a valósághoz közelebb álló, odahaza a szerkesztőségek szobáiban azonban gyakran – hazafias okokra hivatkozva - kiherélt tudósításai. Pedig ezekből derült volna, ki, hogy a hadviselés elkezdése hazugságon alapult, mint ahogyan az is, hogy a háború egyre inkább megnyerhetetlen.

Mindez a nemrég elhunyt újságíró, David Halberstam remek médiatörténeti kétköteteséből, a Mert övék a hatalomból derül ki, mint ahogyan az is, hogy a Fehér Ház miként próbálta presszionálni az újságírókat: gyakran maga Johnson elnök emelte fel a telefont, hogy beolvasson valamelyik médiavezérnek, aki azután – üzleti érdekeit féltve – alsóbb szinteken is érvényesítette az elnöki akaratot. 

A hangulat azonban lassan hárobúellenesre fordult: a CBS tudósítójától, Morley Safertől tudta meg Amerika népe már 1965-ben, hogy gyermekeik időnként legendás Zippo öngyújtójukkal lobbantják lángra ártatlan vietnami parasztok kunyhóit. (Ez volt Cam Ne falu felperzselése. A My Lai mészárlás még csak ezután jött.) Aztán évek múlva, 1971. június 13-án kezdte el közölni a New York Times a Pentagon-ügyiratokat, vagyis azt a több ezer oldalas titkos dossziét, amelyet több tucat katonai szakértő készített még a Johnson-adminisztráció megrendelésére, s amely az Egyesült Államok Vietnam-politikáját mutatja be a kezdetektől. Az aktákból kiderül például az is, hogy a konfliktus elmélyüléséről (Kambodzsa és Laosz bombázásáról) a vezetők nem tájékoztatták, avagy félretájékoztatták a közvéleményt. A kormány bírósági végzéssel állíttatta le a közlést, ekkor azonban a Washington Post vette át a stafétabotot, s folytatta a cikksorozatot. (A két lap egymást követően, de ugyanazon forrástól, a tavaly alternatív Nobel-díjjal elismert egykori katonai elemzőtől, Daniel Ellsbergtől jutott hozzá a fénymásolt iratkötegethez.) A Legfelsőbb Bíróság végül alkotmányellenesnek minősítette a publikációk letiltását. 

A Watergate-ügy történelmet és sajtótörténelmet írt. Előbbit azért, mert először mondott le az Egyesült Államok elnöke. Utóbbit pedig azért, mert bizonyította: a sajtó igenis képes betölteni az "őrkutya" szerepet, vagyis képes a végrehajtó hatalom kihágásait felderíteni. Egyfajta megfigyelés szerint a médiavállalatok nagytőkés vezetői rendszerint republikánus érzelműek, míg maguk a liberálisabb érzelmű zsurnaliszták inkább a demokratákhoz húznak. Lehet, hogy így van, arról azonban szó sincs, hogy egyedül a demokrata párti sajtó tette volna tönkre Nixon karrierjét. A Watergate-ből egyetlen nagy médium sem kívánt kimaradni,  így válhatott jól dokumentált, szép kerek történetté. 

A Post száguldó riporterei - pályatársaikkal együtt - két éven át kutatták a nyomokat, amelyek persze időközben kihűltek. Pár hónappal a betörés után Richard Nixont meggyőző többséggel választották újra, de ekkor a botrány részletei még kevéssé voltak ismertek ahhoz, hogy az elnök közvetlen környezete gyanúba kerüljön. A '72-es választási kampány során a jelöltek főként a vietnami háborúra koncentráltak, s Nixon külpolitikai irányvonala (látogatást tett a Szovjetunióban és Kínában is) elég meggyőző volt ahhoz, hogy pozitívan befolyásolja az elnökválasztást.

Richard Nixon, mögötte Ford © AP

Nixonnak a Watergate-ügy fejleményei, pontosabban az igazságszolgáltatás munkájának akadályozása miatt kellett lemondania. Bár az akcióról ő maga nem is tudott, az egyre kellemetlenebbé váló botrány eltussolására bevetette az FBI-t, elbocsátotta a vizsgálóbírót, s igyekezett leplezni a betörők megbízóival fennálló kapcsolatát.

Nixon persze nem hazudtolta meg önmagát, s 1974. augusztus 9-én bekövetkezett lemondásakor elmondott beszédében jóformán jele sincs a bűnbánatnak, amiért hazudott, s annak, hogy a hazugság felderítésén ügyködőket saját erős emberein keresztül próbálta presszionálni. Beszédében pusztán arról van szó, hogy elfogyott kongresszusi támogatása.

Az újságírók hőstörténetét mégiscsak újságírók írták. Woodward és Bernstein mítikus párossá vált (Az elnök emberei című Alan J. Pakula-filmben Robert Redford és Dustin Hoffman formálta meg őket), de azért két újságíró önmagában nem tudta volna leváltani Nixont. A jól gondozott történet legendává - egyebek mellett - azért is válhatott, mert szerepelt benne egy rejtélyes, a legutóbbi időkig felderítetlen szál. Harminc éven keresztül találgatta a sajtó, hogy ki lehetett Bob Woodward magas rangú, soha fel nem fedett informátora. A Mély Torok fedőnéven hívott súgó mögött többen magát Henry Kissinger külügyminisztert sejtették, mások szerint több forrásból összegyúrt kitalált alak volt. Az azonban, hogy a legutóbbi évekig titokban maradt személye, arra is alkalmat adott, hogy a Watergate jelentőségét bagatellizálni próbálják egyesek, mondván, az a Pentagonból irányított puccs volt. 

Mark Felt, azaz Mély Torok © AP

A tények ezt nem igazolják: Mark Felt, az FBI egykori második embere 2005-ban maga jelentette be, hogy ő volt Mély Torok. Woodward még 1970-ben, katona korában ismerte meg. Nincs arról szó, hogy méterről méterre vezette volna az újságíró párost a megoldásig, sőt, mint Woodward bevallotta, amikor időnként titokban találkoztak, néha rossz infókat is adott a számos használható értesülésen kívül. (Érdekes részlet: Woodward úgy jelezte, hogy találkozót kér Felttől, hogy egy kis zászlót helyezett az FBI-os balkonja előtti virágládába. Rendszerint éjjel kettőkor, egy mélygarázsban találkoztak.) A Watergate-ügyet - ismeri el Woodward is - nagyon sokszor véletlen események alakították, s a Felttel való ismeretség egyik volt ezek közül.

Bob Woodward © AP

"Nagyon zavaros időket éltünk. Nagy nyomással, tele különféle mozgatórugókkal, törekvéssel, s sok titokkal" - fogalmazott Bob Woodward visszaelmékezve a Nixon-korra. Az elnök végeredményben olyasmibe bukott bele, amit elődei talán átvészeltek volna. Prédává azért válhatott, mert egyszerre volt arrogáns, gyanakvó és esetlen, róla aztán valóban el tudták képzelni, hogy tisztességtelen eszközökkel játszik. (Pedig, mint láttuk, elődje sem bízott semmit a véletlenre.) Mindezt úgy, hogy elnökségének külpolitikai irányvonala előremutató volt (megkezdte a vietnami csapatkivonást, nyitni kezdett a Szovjetunió és Kína irányába, előbbivel fegyverzetcsökkentő megállapodát írt alá), s belpolitikája is tartalmaz progresszív elemeket (csökkenő adók és infláció, szegregált iskolarendszer felszámolása, környezetvédelmi törvények elfogadása).

Bob Woodward a mai napig a Washington Post egyik vezető munkatársa, oknyomozó könyveit újabban a Bush-adminisztráció háborúiról írja. Tisztességben megőszült szaktekintély, kisimult vonásokkal, irigylésre méltó szakmai múlttal. A Washington Post weboldalán magyar idő szerint este kilenctől online interjút ad.