Ön, báró úr, áttelepített egy csomó zsidót Argentínába, földművesnek. Azok most azt képzelik, hogy ön egész életükben köteles lesz támogatni őket, ami nem tesz jót a munkakedvüknek. Egy efféle exportzsidó nem éri meg a pénzt, amit ráfordít. És végtére hányat telepített át Argentínába? Tizenöt-húszezret? A bécsi Leopoldstadt egyetlen utcájában több lakik - szólta le 1895-ben meglehetősen tiszteletlenül a Budapesten született újságíró, Herzl Tivadar a bajorországi Maurice Hirsch filantróp tevékenységét. A báró - illetve az általa 1891-ben létrehozott Zsidó Kolonizációs Társaság - több millió angol fontot áldozott arra, hogy oroszországi hitsorsosait az érintett államok beleegyezésével dél-amerikai és kanadai mezőgazdasági kolóniákban telepítse le. A szegénység és üldöztetés sújtotta több milliós embertömeg nyomorának enyhítésén túl azért is, hogy bebizonyítsa a világnak: az orosz zsidókból - ha a cári rendeletek nem tiltanák számukra a földvásárlást - kiváló farmerek válnának. De akkortájt már léteztek máshol is hasonló telepek a világban. Az amerikai újságíró-diplomata Mordecai Manuel Noah például az 1820-as években a Niagara folyó egyik szigetén vásárolt földet, ahol Ararát néven új zsidó nemzeti otthont kívánt alapítani. A ma is csupán 18 ezer fő által lakott, 86 négyzetkilométeres - vagyis másfél Szentendrei-sziget méretű - Grand Islandre azonban csak néhány családot tudott elcsábítani.

Herzl víziója ennél grandiózusabb volt: ő a Szentföld megvásárlását és betelepítését tűzte ki célul. Az exodus - mint írta 1895-ben - "óriási, a modern világban példátlan szállítási művelet lesz", a legújabb tudományos eredmények alapján létrehozott új ország pedig kivívja majd a világ csodálatát. A rabbikkal ellentétben Herzl úgy vélte, az óhazába való visszatéréshez nem a megváltóra kell várni, inkább a nagyhatalmak politikai támogatását kell elnyerni. A Bázelben létrehozott Cionista Szervezetet elnöklő Herzl azonban hiába kereste fel Palesztina akkori urát, II. Abdulhamid török szultánt, ő elzárkózott a zsidó kolonizációtól. De a botcsinálta diplomatának azzal is szembesülnie kellett, hogy az ötletet II. Vilmos német császár és a pápa sem támogatja.

A gyarmatbirodalmának megerősítésén ügyködő brit kormány viszont 1903-ban olyan javaslatokkal állt a cionisták elé, amelyek felkeltették a kudarcoktól elkeseredett Herzl érdeklődését. Az egyik terv a Szuezi-csatorna és Palesztina közt fekvő kopár egyiptomi terület, El-Arís város környékének betelepítése lett volna, ám - mint hamarosan kiderült - ahhoz a Nílus vizének egy részét csővezetéken a területre kellett volna irányítani, amiről hallani sem akart az egyiptomi brit hatóság. London másik javaslata a mai Kenya területén több mint 600 ezer lakosnak otthont adó, 2000 méter feletti magasságban elterülő Uaszin Gisu fennsík volt. Az Ugandában éppen épülő vasútvonalhoz közeli szavannás területben azonban kevesek látták meg az áhított Szentföld pótlékát. A cionista kongresszus résztvevőinek jó része a vizsgálóbizottság kiküldését is ellenezte. Herzl azonban ideiglenes megoldásként elfogadta volna a brit ajánlatot, és tekintélyét latba vetve kiverekedte, hogy az ötlet napirendre kerüljön. 1904-es halála után viszont a képviselők a tervet gyorsan a szőnyeg alá söpörték, igaz, hamarosan a britek is visszavonták ajánlatukat.

Az Uganda-terv egyébként a Cionista Szervezet legsúlyosabb válságához vezetett. A szövetségből kivált egy csoport, amely - a Palesztina helyetti alternatív államhelyszínek keresésének programjával - megalapította a Zsidó Territoriális Társaságot, s az az 1920-as évek közepéig, az alapító brit író-humorista, Israel Zangwill haláláig működött. A társaság ezalatt Kanadától Ausztráliáig a földkerekség minden pontját végigpásztázta betelepíthető területek után kutatva. Tervei azonban sorra megbuktak a helyi kormányzat, illetve a lakosság ellenállásán. A territorialisták egyetlen sikere az volt, hogy részt vettek Jacob Schiff amerikai bankár programjában, melynek során 1907-1914 között közel tízezer zsidót telepített le a texasi Galvestonban, enyhítve a New York szegénynegyedeiben összezsúfolódott kelet-európai bevándorlók helyzetét.

Az államalapításhoz szükséges embertömeg meglett volna - a korszakban mintegy kétmillió zsidó érkezett Amerikába, főképp Oroszországból -, arra alkalmas területnek viszont híre-hamva sem volt. Egészen 1917. november elejéig, amikor az oroszországi szocialista forradalom mellett az úgynevezett Balfour-deklaráció keltett nemzetközi visszhangot, amelyben a brit külügyminiszter zsidó nemzeti otthon megalapításának támogatását ígérte a frissen elfoglalt Palesztinában. A nyilatkozatot világszerte úgy értelmezték, hogy Palesztina előbb-utóbb teljes egészében a zsidóké lesz. A cionisták ettől kezdve a Szentföld betelepítésére koncentráltak.

Zsidóállam-tervek azonban továbbra is születtek, igaz, immár a világ vezető diktátorainak fejében. Az 1920-as években például a szovjet pártvezetésben felmerült, hogy a nemzetiségként számon tartott etnikumot területhez kellene juttatni, sokak szerint elsősorban a "burzsoá" cionista mozgalom ellensúlyozása végett. Lenin, majd Sztálin eleinte a Krím-félszigeten kívánt létrehozni néhány össze nem függő zsidó településblokkot. Majd miután kiderült, hogy a szórványos betelepülést az egymillió fős helyi lakosság komoly ellenérzéssel fogadja, Sztálin a kínai határ menti, szélsőséges klímájú, mocsaras, gyéren lakott Birobidzsán régió Zsidó Autonóm Területté alakítását rendelte el. Felmerült, hogy 100 ezernél több letelepülő esetén a Jevrejszkaja Autonomnaja Oblaszty önálló szovjet köztársasággá válhatna.

Bevándorlóból azonban kevés akadt, és sokan egy-két esztendő múltán tovább is álltak. A birobidzsáni zsidó lakosság létszáma sosem haladta meg a 30 ezret, számarányuk még az 1941-es csúcsévben is alig érte el a 25 százalékot. Különösen azért, mert az 1930-as évek végétől már Sztálin sem vette komolyan saját tervét, és - részben a belső ellenségtől való félelmében - a világháború alatt már kifejezetten tiltotta az európai menekültek letelepedését Birobidzsánban.

Érdekes módon a japán kormány is dédelgette egy távol-keleti zsidó terület ötletét a második világháború előestéjén. A többször is leporolt Fugu-terv szerint a Kínától elfoglalt Mandzsúria egy tartományában vagy a szintén megszállt Sanghajban szorítottak volna helyet kelet-európai menekülteknek, abban reménykedve, hogy ezáltal hasznukra fordíthatják a zsidók - elsősorban az európai antiszemita irodalom alapján feltételezett - legendás pénzügyi képességeit és nemzetközi kapcsolatait. Az elképzelést aztán hamar elmosta a német-japán-olasz tengely létrejötte és a háború.

A kevesebb mint két évig tiszteletben tartott 1939-es német-szovjet békeszerződés, a hírhedt Molotov-Ribbentrop- paktum megkötésén felbuzdulva Hitlerben is felmerült, hogy az európai zsidókérdést a "nemkívánatos faj" keletre költöztetésével, Moszkván keresztül lehetne megoldani. De a náci vezetők egy rövid ideig a zsidóság - a mai Izraelnél közel 30-szor nagyobb - Madagaszkárra deportálásának tervét is szövögették, ahol német fennhatóság alatt álló rendőrállamot terveztek alapítani. Ám a világ negyedik legnagyobb szigetén létrehozandó "szupergettó" ötlete nem valósult meg, részben azért, mert az előzetes várakozásokkal ellentétben Nagy-Britannia sikerrel állt ellen a Nyugat-Európát hónapok alatt térdre kényszerítő német hadseregnek. Így nem sikerült megkaparintani a brit királyi hadiflottát, amire pedig szükség lett volna a négymillió főre becsült nyugat-európai zsidóság átköltöztetéséhez.

SCHWEITZER ANDRÁS