Lutz Tillmanns: „Németországban nincs állami sajtófelügyelet”

Máté Róbert

– A magyar médiatörvény körüli vitákban a védelmezőknek az az egyik fő érve, hogy abban semmi olyan nincs, amire ne lenne példa Európában. Bár beszélgetésünk előtt hangsúlyozta, hogy információk hiányában nem szeretne részletekbe menően szólni erről az új reguláról, mi kíváncsiak vagyunk a legnagyobb uniós ország gyakorlatára: melyek azok a szabályok, amelyekhez egy német újságírónak igazodnia kell munkája során?

– Először is, ahogy minden állampolgárnak, a polgári és a büntető törvénykönyv előírásaihoz. Vagyis nem szabad mások méltóságát megsérteni, rágalmazni, kötelező a személyiségi jogok tiszteletben tartása, az adatvédelem. Aztán a tartományi sajtótörvényekhez, de ezek többnyire csak a sajtóvállalkozásokra vonatkozó formai szabályok. Harmadsorban a nyomtatott sajtó etikai szabálygyűjteményéhez, a sajtókódexhez. Ebben rögzítjük az újságírói munka szabályait.

– Kik rögzítik?

– A német nyomtatott sajtó önkéntes és teljesen független önellenőrző szervezete, a sajtótanács. Ezt az önálló jogi személyiséggel és költségvetéssel rendelkező intézményt a kiadóvállalatok és az újságíró-szövetségek hozták létre 1956-ban. Egyik fő feladatunk a sajtószabadság védelmezése, ám ehhez önmagunkkal szemben is kritikusnak kell lennünk, ezért úgy őrködünk a sajtó tekintélyén, hogy a vele szemben emelt panaszokat, az említett sajtókódex alapján, kivizsgáljuk. E kódex legfontosabb alapelvei közé tartozik, hogy a sajtó köteles magát az igazsághoz tartani, anyaggyűjtés során gondosan eljárni, az informátorokat védeni, a rejtett reklámot kerülni. De rögzíti az interjúkészítés szabályait is, hogy hogyan kell az olvasói leveleket kezelni, és újabban már azt is, miként kell bánni a hozzászólásokkal a lapokhoz kapcsolódó internetes vitafórumokon.

– Jól értettük: a német újságkészítők fölött nincs semmiféle hivatalos felügyeleti szerv?

– Németországban nincs állami sajtófelügyelet, vagyis olyan kormányzati vagy más állami intézmény, ami a sajtót felügyelné, a munkáját értékelné, netán szabályozná vagy büntetné. Egy ilyen felügyelet nem lenne összhangban sem a sajtószabadságot garantáló német alkotmánnyal, sem az emberi jogok európai konvenciójával.

– De mindez, ugye, csak a nyomtatott sajtóra vonatkozik? Hiszen a közszolgálati rádiók és televíziók a parlamenti pártok, a szakszervezetek, a társadalmi szervezetek és az egyházak képviselőiből álló tartományi rádiótanácsok hatáskörébe tartoznak, miközben a kereskedelmiek pedig teljesen szabadok.

– Igen, mi csak a nyomtatott sajtóval foglalkozunk, ideértve annak digitális változatait és az ezekhez kapcsolódó internetes vitafórumokat is.

– Milyen panaszokkal keresik meg önöket a leggyakrabban?

– Az egyik tipikus csoport a bírósági tudósításoké. Például hogy egy büntetőügyben miként „bánik” az újság a vádlottal és az áldozattal, szabad-e őket néven nevezni, képpel ábrázolni, nem elfogult-e a tudósítás, nem hozza-e meg már előre az ítéletet, nem gúnyolja-e az áldozatot. A másik nagy csoport a tragikus események feldolgozása. A közelmúltban történt iskolai ámokfutások kapcsán fölmerült, hogy mennyiben terheli felelősség a médiumokat a klasszikus Werther-effektus kiváltásában. Vagyis hogy a részletes beszámolókkal utánzásra késztethetik a labilis személyiségű potenciális tetteseket, akiknek csábító lehet, hogy így ők is a figyelem középpontjába kerülhetnek. Ugyanilyen kényes terület a tömegbalesetek vagy a tavaly júliusi duisburgi Love Parade-pánik ügye is, ahol a tömeghisztériában 21 ember meghalt, és több mint ötszáz megsebesült. A tavalyi 1600 beadvány legtöbbje egyébként egyszerű szakmai kifogás volt, a nem kellő körültekintéssel végzett adatgyűjtésre visszavezethetően, illetve a személyiségi jogok megsértése.

– Mire számíthat egy bepanaszolt újság?

– Az attól függ, megsértette-e a sajtókódexet. Mert ha igen, akkor ennek mértéke szerint megbüntetjük. Legsúlyosabb esetben nyíltan megrójuk, vagyis a sajtótanács nemcsak elítéli egy-egy lap konkrét ügyben tanúsított magatartását, hanem az ítéletet nyilvánosságra is hozza az érintett lapban. A tanács önkéntes intézmény, nem hatóság, hogy bírságokat szabjon ki. Mi a kritika eszközével dolgozunk, és bízunk az érintettek belátásában. A nyílt megrovás nagyon sokat árt az adott lap tekintélyének, hiszen például konkurens újságok is tudósítanak róla, mi pedig az interneten is közzétesszük.

– Ahol aztán mindenki elolvashatja, hányszor intették meg például a Bild Zeitungot túlzottan szenzációsra, netán épp általánosítóra sikeredett híradásokért, vagy a Berliner Kuriert szerkesztőségi cikknek álcázott utazási irodai beszámolókért. Mi a helyzet a politikai panaszokkal, amikor valamely politikai irányzat hívei úgy érzik, az újság egy másik felé részrehajló?

– Bár ilyen is előfordul, ritkán van sikere. Az újságok úgynevezett tendenciaintézmények, vagyis tudható róluk, mely politikai eszmerendszerhez állnak közelebb. Ez az irányultság tehát tükröződhet a lapban, de a sajtókódex szabályain belül. Vagyis csak korrekt módon és alaposan ellenőrzött tényeket lehet közölni.

– Említette, hogy a tanács nem csupán etikai szabályok betartása fölött őrködik, hanem a sajtószabadság védelmében is. Milyen esetekben kell e téren aktívnak lenniük?

– Ismétlődően előfordul, hogy a rendőrség vagy az ügyészség házkutatást tart szerkesztőségekben, dokumentumokat foglal le vagy informátorok kilétét firtatja és fedi föl a nyomozás során. Ilyenkor mi a szerkesztőséget képviseljük, eljárunk a hatóságoknál, és fellépünk a szerkesztőségi titoktartáshoz való jog, valamint az informátorok védelme érdekében. A 2001-es terrortámadások óta sokszor fölmerül a biztonság kontra szabadság kérdése, ennek keretében a digitális kommunikáció ellenőrzése. Ha ez kiterjed a szerkesztőségekre is, akkor az veszélyezteti az informátorokkal fenntartott kapcsolatot, csakúgy, mint például a védőügyvédek és védenceik közötti kommunikációt. Az újságírók hivatásos titokgazdák, szükségük van bizalmas információkra is.

– Igaz, hogy Németországban a szerkesztőség nem köteles kiadni az informátorát, még a hatóságok felszólítására sem?

– Így van, ez a törvényi előírás. De a sajtókódex ennél is messzebbre megy: még akkor sem szabad megneveznie – bár a törvény szerint ezt megtehetné –, ha önkéntesen tenné, de ezzel az informátort veszélyezteti.

– Bár általános tapasztalat szerint a szerkesztőségek és az érintett kollégák is respektálják a sajtótanács döntéseit, előfordul-e, hogy valakik nem értenek egyet önökkel? Akár bepanaszoltak, akár panasztevők? Tavaly például az egyházi kollégiumokról kirobbant pedofilbotrány kapcsán a Titanic című szatirikus lap egy olyan blaszfemikus karikatúrát közölt, amelyet itt most nem részleteznénk, de igen érzékenyen érintette a katolikus egyházat, sok panasz is érkezett ellene, önök mégsem ítélték el.

– Több mint kétszáz panaszt kaptunk, a vallásos érzelmek megsértését tették szóvá. A vizsgálat végén mégis úgy döntöttünk, hogy a sajtószabadság, a szatíra szabadságának védelme többet nyom a latban, és nem ítéltük el az újságot, ami ellen utólag is sokan tiltakoztak.

– Hogy járnak el az újságok internetes változatának vitafórumai esetében? Ezek is a hatáskörükbe tartoznak?

– Különbséget kell tenni moderált és nem moderált fórumok között. Utóbbiakkal, ahol a szerkesztőség nem gyakorol felügyeletet, és befolyása sincs a tartalomra, nem foglalkozunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy ők föl lennének mentve a törvények alól, de mi nem foglalkozunk velük, bár ha panasz érkezik, azt továbbküldjük nekik. A moderált fórumoknál, ahol a szerkesztőség felelőssége, hogy mit enged megjelenni, ott érvényes a sajtókódex.

– Ez azt is jelenti, hogy a nem moderált fórumokon bármit közzé lehet tenni a névtelenség mögé bújva?

– Nem. Ha egy internetes portál nem tesz semmit a jogszabály- vagy törvénysértő hozzászólás, például rasszista propaganda, erőszakra felhívás vagy „csak” a személyiségi jog durva megsértése ellen, akkor polgári jogi vagy éppen büntetőjogi eljárásra számíthat.

– Hivatalos részről mennyire veszik komolyan a sajtókódexet és a sajtótanácsot?

– Az általunk rendszeresen korszerűsített kódex új kiadását mindig ünnepélyes keretek között átnyújtjuk az államfőnek. A tanács szakmán túli tekintélye abban is megmutatkozik, hogy a törvényalkotásban vannak területek – ilyen a szerkesztőségi adatvédelem vagy a gazdasági újságírásban a bennfentes kereskedelem –, ahol a törvényalkotó háttérben marad, és nekünk engedi át a szabályozást.

WEYER BÉLA / BERLIN

Máté Róbert

Lutz Tillmanns

Az 55 éves ügyvéd csaknem két évtizede vezeti a német nyomtatott sajtó önkéntes önellenőrző intézményét, a 28 tagú Német Sajtótanácsot (Deutsche Presserat). Kölnben, Lausanne-ban és Bonnban tanult jogot, újkori történelmet és zenetudományt, majd Braunschweigben, Speyerben, Düsseldorfban és Kölnben volt jogi referens. Elsősorban közszolgálati és médiajoggal foglalkozott, majd a Westdeutscher Rundfunknál dolgozott, illetve tanársegédkedett a bonni egyetem jogi karán. 1987-től 1991-ig a Kölnben működő Deutsche Welle rádióállomás külföldi adásainak volt a jogásza. A sajtótanács az újraegyesítést csak megkésve követve, 2009-ben költözött Berlinbe, ám akkor is a város egy, a szerkesztőségektől, a sajtónegyedtől távolabb eső pontján választottak székhelyet. „Még a földrajzi látszatát is szeretnénk elkerülni annak, hogy részrehajlók lennénk” – szögezi le a HVG-nek.