szerző:
Zubor Zalán

Szinte teljesen kitörölték a történelmi emlékezetből az 1953-as németországi felkelést. A pontos részleteket csak most, hatvan évvel később kezdik feltárni. A berlini felkelésként ismertté vált, valójában országos méreteket öltött megmozdulás hatására alig egy nap alatt összeomlott a keletnémet kommunista rendszer, amelyet csak a Vörös Hadsereg beavatkozása mentett meg.

Hatvan évvel ezelőtt tört ki a szovjet keleti blokkon belüli első nagy rendszerellenes mozgalom, a Berlinből kiinduló, majd az egész NDK-ra kiterjedő keletnémet felkelés. Bár a felkelés alig néhány napig tartott, ez alatt csaknem teljesen összeomlottak a keletnémet diktatúra intézményei: a felkelők állami intézményeket, pártirodákat foglaltak el, politikai foglyokat szabadítottak ki, miközben az állami rendőrség csaknem teljesen eltűnt az utcákról, a vezetés pedig szovjet katonai támaszpontokra menekült. A Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) uralmát végül csak a Vörös Hadsereg tudta visszaállítani, több száz fegyvertelen tüntető halála és 16 000 ellenzéki bebörtönzése árán. Az eseményt még az 1956-os magyar forradalomnál is nagyobb hallgatás övezte, és a történészek csak évtizedekkel később tudták feltárni, mi történt 1953. június 16. és július 11. között. Az események megismertetésében segíthet a Terror Háza Múzeumnak az évfordulóra tervezett időszakos kiállítása, amely korabeli német plakátokat mutat be.

Keletről indult

Hasonlóan a harminchat évvel későbbi rendszerváltásokhoz, 1953-ban is a Szovjetunióban zajló reformfolyamatok adták meg a kezdő lökést az eseményekhez. A folyamat Sztálin 1953-as halálával kezdődött, ami után rövid ideig a Lavrentyij Berija, az NKVD főnöke lett a Szovjetunió legbefolyásosabb embere. Berija – aki Nagy Imrének is az egyik fő moszkvai pártfogója volt és nézetei a magyar miniszterelnököt is inspirálták – a titkosszolgálat vezetőjeként jól látta, milyen robbanásközeli állapotokat idéztek elő mind a sztálini, mind a keleti blokk országaiban hatalomra juttatott szovjetbarát diktatúrák.

©

Miután a Hruscsovval, Molotovval és Malenkovval kiegészült új szovjet vezetés nekilátott a megfeszített mértékű iparosítás és a túlzott politikai szigor leállításának, hamarosan hasonló reformok végrehajtását kezdték követelni a keleti blokk országaiban is. 1953. június 2-án Moszkvába hívatták Walter Ulbrichtot, az NDK-s pártfőtitkárt és Otto Grotewohl miniszterelnököt, szemükre vetették az NDK-ban tapasztalható problémákat és azonnali reformokat követeltek. A moszkvai vezetést leginkább a rendkívüli mértékű kivándorlás aggasztotta: az 1953-at megelőző években évente átlagosan 200 ezer fő menekült Nyugat-Németországba (a berlini fal ekkor még nem épült meg). A probléma megoldására a német vezetőktől a termelőszövetkezetek feloszlatását, az erőltetett iparosítás helyett a fogyasztási cikkek termelésének növelését, az ideológiai-törvényi szigor mérséklését is követelték.

Csak a kivándorlás miatt nem tört ki korábban

Az 1949-ben megalapított NDK vezetése a keleti blokkon belül hagyományosan a leginkább vaskalaposnak számított. A szovjetbarát köztársaság kikiáltása után az Otto Grotewohl, majd Ulbricht főtitkár vezette állam nekilátott a sztálini modell németországi megvalósításának, amely a nehézipar fokozott mértékű fejlesztését, a jegyrendszer állandósítását, a mezőgazdaság kollektivizálását és a megbízhatatlannak ítélt emberek, intézmények, köztük az egyházak üldözését is jelentette. Az NDK stratégiai helyzete miatt a programot nagyarányú hadiipari fejlesztéssel is tetézték, ami hamarosan a költségvetés egyötödét felemésztette. A mélypontot az 1952-es pártkongresszuson elfogadott "a szocializmus alapjainak lerakása"-irányelv jelentette, amely a termelési kvóták emelésével és az ideológiai szigor növelésével a pattanásig feszítette a helyzetet.

Az életszínvonal drámai zuhanása és a kemény diktatúra csak azért nem vezetett már ekkor robbanáshoz, mert a kettéosztott Berlinen keresztül az elégedetlenek viszonylag könnyen tudtak Nyugat-Németországba menekülni. A lehetőséget rengetegen kihasználták, ami újfajta problémákhoz vezetett: a kivándorlás miatt akkora munkaerőhiány lépett fel, ami a gazdaság összeomlásával fenyegetett.

Sztálin halála és a moszkvai fejmosás után az NSZEP vezetői hajlandóak voltak némi önkritikát gyakorolni. 1953. június 11-én a párt és az NDK minisztertanácsa nyilatkozatban elismerte, hogy az addigi hibás politikájuk miatt szöktek át sokan az NSZK-ba, valamint "könnyítő intézkedések" bevezetését jelentették be, növelték a fejadagokat, engedélyezték egyes kisvállalkozások újranyitását és az NSZK-ba menekülteknek megígérték, visszakaphatják otthagyott birtokaikat, ha visszatérnek az NDK-ba.

©

Fellázadtak a sztahanovisták is

A reformok nem igazán tudták enyhíteni a feszültséget: az emberek többségének túl sok sérelmet okozott a rendszer, hogy ezekkel az intézkedésekkel maguk mellé állíthassák, és a pillanatnyi önkritikát sokan gyengeségnek érezték, így további reformokat követeltek. Emellett a reformcsomag alig érintette az ipari munkásokat, hiszen az NSZEP az ipari termelést a szovjet vezetés tanácsa ellenére vonakodott csökkenteni.

A nyílt tiltakozást végül a leginkább hátrányosan érintett munkások kezdték. 1953. június 15-én építőmunkások egy csoportja levélben követelte az egy évvel korábbi normaemelés (ez a munkaidő növekedését és a bér csökkenését jelentette) eltörlését a kormánytól, másnap pedig már közel ezren tüntettek Berlinben a munkások bérének emeléséért. A tiltakozás különösen kínos volt az állampártnak, hiszen a tüntetésen főként a kelet-berlini Stalinallee-n, a város főútján dolgozó építőmunkások vettek részt. A sugárút 1949-ben presztízsberuházásnak számított, építését a sztahanovista mozgalom mintájára, megfeszített tempóban végezték, vagyis a hivatalos propaganda szerint a leghűségesebb élmunkások dolgoztak itt.

A Stalinallee-n felvonuló munkások tüntetéséhez egyre többen csatlakoztak, és a béremelésért folyó demonstráció ekkor alakult át rendszerellenes tüntetéssé: a részvevők a "Szabadok akarunk lenni!" és a "Szabad választásokat akarunk!" jelszavakat skandálták, szovjet zászlókat égettek, a kormány lemondását és a két Németország újraegyesítést követelték. Mire a tömeg délután háromkor elért a Minisztériumok Házához, már több ezer fősre duzzadt és a megmozdulás egész éjszaka tartott.

Egy nap alatt összeomlott a rendszer

Ulbricht főtitkár az NSZEP aznapi gyűlésén kijelentette, nem enged a követeléseknek, „nyugat-berlini provokátorokat” vádolt a tüntetések megszervezésével, és a párttagokat felszólította, hogy szálljanak szembe a tüntetőkkel. Másnap azonban nem sokaknak akarózott szembeszegülni az egyre eszkalálódó, felkeléssé szélesedő mozgalommal: a berlini eseményekről szóló hírek gyorsan terjedtek, és hamarosan országos méretűvé vált a tiltakozás: 1953. június 17-én az NDK 600 gyárában sztrájkot hirdettek, 650 településen tüntetések törtek ki. A tüntetők hamarosan pártszékházakat foglaltak el, blokád alá vonták a rendőrségeket és a börtönöket, a politikai foglyok szabadon bocsátását követelve.

Bár 17-én délelőtt több embert letartóztattak, a rendszer alig mutatott ellenállást. A rendőrség parancsba kapta, hogy ne próbálja feloszlatni a tömeget, a pártirodák, börtönök alkalmazottjai pedig már a tömegek érkezése előtt elkezdtek elmenekülni. Volt, ahol gyakorlatilag teljesen őrizetlenül hagyták a börtönöket, ahonnan a tüntetők könnyedén ki tudták szabadítani a rabokat. Hamarosan maga Ulbricht is menekülőre fogta, kormányával együtt a berlini szovjet támaszponton keresett menedéket. A diktatúra infrastruktúrája gyakorlatilag egy nap alatt összeomlott.

©

Szovjet katonákat is kivégeztek

Komolyabb erőszakra csak két helyen került sor: Berlinben a Minisztériumok házánál a mintegy 60 ezres tömeg összecsapott az épületet védő rendőrökkel, a Brandenburgi kapunál pedig szovjet katonák lőttek rá egy fiatalra, aki letépte a kapura kitűzött vörös zászlót, és megpróbálta kicserélni a fekete-piros-arany német zászlóra. A megmozdulásokat végül csak a Vörös Hadsereg kivezénylésével tudták megfékezni. Délután 1 órakor rendkívüli állapotot és kijárási tilalmat hirdettek, és Hruscsov utasítására az utcákra vezényelték a szovjet páncélos alakulatokat. Az NDK-ban állomásozó közel félmillió szovjet katona, a Vörös Hadsereg legütőképesebb alakulatai egy-két nap alatt teljesen felszámolták a teljesen fegyvertelen megmozdulásokat. A felkelés leverése olyan gyorsan lezajlott, hogy a nyugati országok és a sajtó alig tudott rá reagálni. Az NDK vezetése sem igyekezett különösebben a megtorlás dokumentálásával, ezért a mai napig nem lehet pontosan tudni, hány áldozata volt a felkelés elfojtásának. A halottak számáról szóló becslések 50 és 250 között mozognak, közel 6-16 000 embert tartóztattak le (a statárium alatt minden, három főnél nagyobb „csoportot” elvihettek), és negyedmillióan elmenekültek. A halálos áldozatok között a civilek mellett szovjet katonák is voltak, akiket statáriálisan kivégeztek, mert nem voltak hajlandóak a tömegbe lőni.

Teljes tabu

A felkelésről ezután az NDK-ban szó szerint soha nem szabad beszélni, sem a sajtóban, sem az iskolában nem lehetett róla hallani, de jó eséllyel került a Stasi (titkosrendőrség) célkeresztjébe az is, aki csak magánbeszélgetés szintjén megemlítette. Érdekesség, hogy a felkelés leverése, ellentétben 56-tal vagy a Prágai Tavasszal, a nyugati országokban sem keltett jelentős hullámokat. Ennek oka részben az, hogy az események rendkívül gyorsan zajlottak le, részben pedig az, hogy a közvéleményben még élt a második világháború emléke, ami Franciaországban, Nagy-Britanniában és Amerikában megnehezítette a németekkel való együttérzést. Bár a nyugati szemlélet szerint az szovjet tömb elnyomott népeinek joguk volt a szabadságra, önrendelkezésre, sokak szerint nem volt egyértelmű, hogy a „büntetésből kettészakított” németeket is megilletik-e ezek a jogok.

Egyedül az NSZK-ban keltettek komolyabb visszhangot az események, köszönhetően a keletről érkező menekültáradatnak is. A keletnémet felkelésről emlékezett meg Bertolt Brecht A megoldás című verse is, és a felkelés után nem sokkal június 17-ét „a német egység napjává” nevezték ki (1990 óta október 3-a, az újraegyesítés napja az egység ünnepe).

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Szabó Ágnes (Berlin) Világ

Veszélyben a berlini fal: réseket ütnek a maradványon

Bár a berlini bal 1989-ben leomlott, egy hosszabb, egybefüggő szakaszát megkímélték az enyészettől. A graffitiképeiről híres East Side Gallery részleges bontása, áthelyezése ugyanakkor folyton napirendre kerül, mihelyt egy beruházás érdekei úgy kívánják. Most egy luxuslakóház miatt nyúlnának hozzá a civilek tiltakozása ellenére.

MTI Világ

Egyre nagyobb az érdeklődés a Stasi-akták iránt

Németországban tavaly tovább nőtt az érdeklődés a keletnémet állambiztonsági szolgálat (Stasi) iratanyaga iránt, a 110 ezer folyóméternyi aktát kezelő hivatalhoz csaknem 10 százalékkal több megkeresés érkezett, mint egy évvel korábban.

MTI Világ

Megfulladt az NDK utolsó gazdasági minisztere

Egy tóban találtak rá az egykori Német Demokratikus Köztársaság (NDK) utolsó gazdasági miniszterének, Gerhard Pohltnak a holttestére - közölte csütörtökön a német rendőrség.

Halálos gázolás történt az M1-esen

Halálos gázolás történt az M1-esen

15 600 forintba kerül ez a miniatűr számítógép, amire két 4K-s monitort is ráköthet

15 600 forintba kerül ez a miniatűr számítógép, amire két 4K-s monitort is ráköthet

Német államfő: nem szabad alábecsülni a szélsőjobboldali terror veszélyét

Német államfő: nem szabad alábecsülni a szélsőjobboldali terror veszélyét

Nem igaz, hogy az EU mindenkit befogad. Nem igaz, hogy mi nem fogadunk be senkit

Nem igaz, hogy az EU mindenkit befogad. Nem igaz, hogy mi nem fogadunk be senkit

Már Magyarországon is lehet LNG-kútnál tankolni

Már Magyarországon is lehet LNG-kútnál tankolni

Tbilisziben leköpték az orosz tévéseket, akik fel is vették az incidenst

Tbilisziben leköpték az orosz tévéseket, akik fel is vették az incidenst