Csütörtökön – hongkongi tartózkodásunk ötödik napján – átmentem Snowden hotelszobájába, ő pedig rögtön azzal fogadott, hogy „kissé nyugtalanító” hírei vannak. A barátnőjével közösen használt hawaii lakás egyik internetre bekötött biztonsági eszköze jelezte, hogy az NSA két embere, egy személyzetis és egy „NSA-rendőr” őt keresi a házuknál.

Snowden szerint ez azt jelentette, hogy az NSA a kiszivárogtatások forrásaként beazonosította őt. Én azonban kételkedtem. „Ha tényleg így lenne, seregnyi FBI-ügynök érkezne házkutatási paranccsal, és valószínűleg SWAT-egységek is, nem pedig egy NSA-tisztviselő meg egy személyzetis.” Úgy véltem, ez csak a szokásos rutinellenőrzés, amit minden esetben lefolytatnak, ha egy NSA-alkalmazott hetekre eltűnik. Snowden azonban más véleményen volt: szerinte azért küldtek ilyen alacsony rangú munkatársakat, hogy elkerüljék a média figyelmét, vagy hogy megakadályozzák a bizonyítékok eltüntetését.

Akármit jelentett is ez a hír, megerősítette annak szükségességét, hogy a Snowdent a leleplezések forrásaként bemutató cikkünkkel és videónkkal mielőbb elkészüljünk. Elhatároztuk, hogy a világ Snowdenről, tetteiről és indítékairól először magától Snowdentől fog hallani, és nem abból a démonizációs kampányból, amelyet az amerikai kormány rejtőzködése vagy fogva tartása alatt folytat majd, amikor már nem védekezhet.

Azt terveztük, hogy még két cikket publikálunk a The Guardianben, majd egy videointerjúval megtámogatott hosszú anyagot közlünk Snowdenről meg egy beszélgetést vele. Laura két nap alatt megvágta a Snowdennel készített első interjúm anyagát, de az volt a véleménye, hogy túl részletes, hosszú és darabos, ezért nem használható. Azonnal új interjút akart felvenni, tömörebbet és feszesebbet. Össze is írt nagyjából húsz konkrét kérdést számomra. Amíg felállította a kamerát és beállított bennünket, én is hozzátettem még néhányat.

– A nevem Edward Snowden – kezdődik a mára már híressé vált film. – Huszonkilenc éves vagyok. Az NSA hálózatelemzőjeként dolgozom a Booz Allen Hamiltonnál Hawaiin.

AFP / Florian Schuh

Snowden ezután minden egyes kérdésre lényegre törő, nyugodt, racionális választ adott. Miért döntött a dokumentumok nyilvánosságra hozatala mellett? Miért volt ez olyan fontos számára, hogy a szabadságát is feláldozza érte? Melyek a legjelentősebb leleplezések? Van-e bármi ezekben a dokumentumokban, ami bűncselekmény elkövetésére utal vagy törvényellenes? Mit vár, mi fog történni vele?

Ahogy újabb és újabb példákat hozott a törvénytelen és a magánszférát súlyosan sértő megfigyelésekre, egyre szenvedélyesebb és egyre lelkesebb lett. Csak akkor mutatott szorongást, amikor a válaszreakciókról kérdeztem: tartott attól, hogy a kormány bosszúból a családját és a barátnőjét fogja zaklatni. Kerülni fogja a kapcsolatfelvételt velük, mondta, bár tudja, hogy nem képes teljes mértékben megvédeni őket. „Ez az egyetlen dolog, ami nem hagy nyugodni, hogy mi lesz velük” – mondta könnybe lábadt szemmel. Ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy elérzékenyült.

Az a viszonylag oldottabb hangulat, amelyet a megelőző napokban sikerült megőrizni, átadta helyét egy tapintható, szorongással teli feszültségnek: kevesebb mint 24 óra választott el attól, hogy felfedjük Snowden kilétét. Tudtuk, hogy ez mindent megváltoztat majd – leginkább az ő életében. E néhány nap mindhármunknak rövid, de annál intenzívebb és felemelő élményt jelentett. Egyikünk – Snowden – hamarosan kiszakad közülünk, és valószínűleg hosszú időre börtönbe kerül – ez a lehetőség kezdettől fogva baljós árnyként vetült ránk, én legalábbis így éltem meg. Olybá tűnt, mintha ez az egész csak Snowdent hagyta volna hidegen, sőt morbid vicceivel ő próbálta oldani a feszültséget. „Enyém az alsó priccs Guantánamón” – poénkodott, a kilátásainkat mérlegelve. Amikor pedig az újabb cikkekről beszélgettünk, ilyeneket mondott: „Ez benne lesz a vádiratban. Már csak az a kérdés, hogy melyikünkében.” Többnyire hihetetlenül nyugodt volt. Még most is, amikor pedig az utolsó óráit töltötte szabad emberként, 10 óra 30 perckor lefeküdt, ahogy azt hongkongi tartózkodásom alatt minden alkalommal tette. Míg én két óránál többet alig tudtam aludni egyhuzamban, ő továbbra is békésen végigdurmolta az éjszakát. „Akkor én most elteszem magam holnapra” – jelentette be lazán minden este, mielőtt hét és fél órányi nyugodalmas szunyókálásra visszavonult volna. Másnap reggel pedig teljesen frissnek tűnt.

Kérdeztük, hogy a jelen körülmények között hogyan képes aludni. Azt felelte, azért könnyű az álma, mert a legteljesebb békesség van benne azzal kapcsolatban, amit tett. „Úgy sejtem, már csak néhány napom van, amikor puha párnán alszom – sütött el egy újabb poént –, úgyhogy ezt még szeretném kihasználni.”

*

Keleti parti idő szerint június 9-én, vasárnap, délután 2 órakor a The Guardian megjelentette azt a cikket, amely Snowdent bemutatta a világnak: „Edward Snowden: a közérdekű bejelentő, az NSA megfigyelési tevékenységének leleplezője”. A cikk összefoglalta Snowden történetét, megvilágította indítékait, és szerzője kijelentette, hogy „Snowden úgy vonul majd be a történelembe, mint Amerika egyik legcéltudatosabb közérdekű bejelentője, Daniel Ellsberggel és Bradley Manninggel együtt”. Idéztük Snowden egy korai megjegyzését, amelyet nekem és Laurának küldött: „Tisztában vagyok azzal, hogy cselekedeteim miatt a szenvedés lesz osztályrészem … Mégis elégedettséggel tölt el, ha a titkos törvények, a törvény előtti egyenlőtlenség és a korlátlan hatalmi jogosítványok világot irányító szövetsége akár csak egyetlen pillanatra is lelepleződik.”

A cikk és a videó elsöprő hatású volt, erőteljesebb, mint amit újságíróként valaha is tapasztaltam. Maga Ellsberg a másnapi The Guardianben megjelent írásában jelentette ki, hogy „az amerikai történelemben nem volt még olyan jelentőségű kiszivárogtatás, mint az NSA-dokumentumok Edward Snowden általi nyilvánosságra hozatala – ideértve természetesen a negyven évvel ezelőtti Pentagon-iratokat is”.

A cikk linkjét már az első napokban több százezren osztották meg a Facebook-oldalukon. Az interjút közel 3 millióan nézték meg a YouTube-on, és nagyon sokan látták a The Guardian online felületén is. A legtöbben megdöbbentek, ám Snowden bátorsága inspiráló volt számukra.

Laurával és Snowdennel együtt követtük a nyilvánosság elé lépésére adott reakciókat, miközben a The Guardian két médiastratégájával azt vitattam meg, hogy mely tévéinterjú-felkéréseket fogadjam el hétfő reggelre. Végül két műsorban állapodtunk meg: az MSNBC „Morning Joe”, majd az NBC „Today Show” című műsorát választottuk – ez volt a két legkorábbi műsor, amelyek a nap hátralévő részében alakítani fogják a Snowden-ügy tálalását.

Glenn Greenwald

Mielőtt azonban sor kerülhetett volna az interjúkra, más vonta el a figyelmünket: hajnali 5 órakor – vagyis néhány órával a Snowdenről szóló cikk megjelenése után – telefonon hívott egy Hongkongban élő régi olvasóm, akivel a hét folyamán többször is beszéltem. Figyelmeztetett, hogy hamarosan az egész világ Snowdent fogja keresni Hongkongban, és azt javasolta, Snowden sürgősen adjon hivatalos megbízást olyan jogászoknak, akik kiváló helyi összeköttetésekkel rendelkeznek. Közölte, hogy a két legjobb, emberi jogi ügyekkel foglalkozó jogász ott van vele, és vállalják a képviseletét. Megkérdezte, átjöhetnének-e most azonnal mindhárman a szállodámba.

Megegyeztünk, hogy 8 óra körül találkozunk. Aludtam néhány órát, a megbeszélthez képest azonban egy órával korábban, 7 óra körül újra hívott.

– Már itt vagyunk a jogászokkal a szállodában – jelentette. – A hallban nyüzsögnek az újságírók. A média Snowden szállodáját keresi, és hamarosan meg is fogja találni. A jogászok szerint életbevágóan fontos még azelőtt beszélniük vele, hogy a média megtalálja.

Még félálomban magamra kapkodtam a ruháimat, és elbotorkáltam az ajtóig. Amint kinyitottam, seregnyi kamera vakuja villant az arcomba. Az újságírók nyilván lefizették a szálloda valamelyik alkalmazottját, hogy megtudják a szobaszámomat. Két nő a The Wall Street Journal hongkongi tudósítójaként mutatkozott be, mások az Associated Presstől voltak, egyikük egy méretes kamerával.

Kérdések áradatát zúdították rám, és félkört vonva körém követtek a felvonóig. Benyomakodtak mellém a liftbe, egyik kérdést szegezve nekem a másik után, amelyek többségére szűkszavúan, kurtán adtam semmitmondó válaszokat. Lent a hallban újabb újságírók csatlakoztak az előbbi csapathoz. Szememmel próbáltam megtalálni az olvasómat és a jogászokat, de két lépést sem tudtam tenni anélkül, hogy ne állták volna utamat.

Különösen az aggasztott, hogy a médiahadtest követni próbál majd, s ezzel ellehetetleníti, hogy a jogászok találkozzanak Snowdennel. Végül úgy döntöttem, rögtönzött sajtótájékoztatót tartok a hallban, válaszolok a kérdésekre, hogy az újságírók lelépjenek végre. Nagyjából 15 perc után a többség szét is széledt.

Valóságos megkönnyebbülés volt ezután, amikor Gill Phillipsszel, a The Guardian vezető jogászával futottam össze, aki Ausztráliából Londonba tartva azért állt meg Hongkongban, hogy jogi tanácsokkal lásson el bennünket. Azért jött, hogy feltérképezze azokat a The Guardian előtt nyitva álló lehetőségeket, amelyekkel segíthetik Snowden védelmét. „Meg akarunk adni minden támogatást, amire jogi értelemben képesek vagyunk” – mondta. Néhány ott ragadt tudósító még mindig nem tágított, így nem tudtunk tovább beszélni. Végül sikerült rátalálnom az olvasómra és a két hongkongi jogászra. Kiterveltük, hogyan rázzuk le a sajtót: szétváltunk, majd valamennyien Gill szobája felé vettük az irányt. Néhány tudósító még ekkor is a nyomunkban volt, de becsaptuk az orruk előtt az ajtót.

Azonnal munkához láttunk. A jogászok késedelem nélkül beszélni szerettek volna Snowdennel: formális megbízásra volt szükségük tőle, hogy onnantól kezdve képviselhessék, helyette és a nevében eljárhassanak.

Gill hirtelenjében a telefonján próbált utánanézni a jogászoknak, akikről életünkben akkor hallottunk először, és akiknek Snowdent át kellett volna adnunk. Megbizonyosodott arról, hogy az emberi jogi és menekültjogi közegben valóban jól ismert, tekintélyes személyek, jó politikai összeköttetésekkel Hongkongban. Miközben Gill a kellő gondosság követelményének próbált az adott körülmények között eleget tenni, bejelentkeztem a chatbe. Snowden és Laura is online voltak. Laura, aki ekkorra már átköltözött Snowden hoteljébe, biztos volt abban, hogy csak idő kérdése, és az újságírók megtalálják az ő szállodájukat is. Snowden láthatóan mielőbb menni akart. Mondtam, hogy itt vannak a jogászok, akik átmennének hozzá, mire azt válaszolta, vegyék fel és vigyék biztonságos helyre.

– Itt az idő – mondta –, hogy végrehajtsuk a tervnek azt a részét, amikor a világhoz fordulok védelemért és igazságos elbírálásért. De a szállodából úgy kell kijutnom, hogy az újságírók ne ismerjenek fel. Különben mindenhová követni fognak.

Aggályait tolmácsoltam a jogászoknak.

– Van bármilyen elképzelése, hogyan akadályozható ez meg?– kérdezte az egyikük.

A kérdést továbbítottam Snowdennek.

– Éppen most változtatom el a külsőmet – válaszolta, egyértelművé téve, hogy erre is felkészült. – Teljesen felismerhetetlenné tudom tenni magam.

E ponton úgy éreztem, a jogászoknak közvetlenül vele kellene beszélniük. Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, Snowdennek hivatalosan is meg kellett bíznia őket. Elküldtem neki a megbízásról szóló mondatot, ő pedig visszaírta ugyanazt. A jogászok ekkor odaültek a géphez, és tárgyalni kezdtek Snowdennel.

Tíz perccel később a két jogász bejelentette: haladéktalanul átmennek hozzá, hogy vele legyenek, amikor megpróbálja elhagyni a szállodát.

– Hogyan tudnak segíteni neki? – kérdeztem.

Valószínűleg az ENSZ hongkongi képviseletére viszik, ahol az ENSZ-től azon az alapon fogják hivatalosan kérni az amerikai kormánnyal szembeni védelmet, hogy Snowden menedékjogot kérő menekült. Ha ez nem megy, keresnek egy „védett házat”.

De hogyan csempésszük ki a jogászokat úgy, hogy közben senki ne kövessen? Összedobtunk egy tervet: a szobámból Gill-lel lemegyünk a szálloda halljába, hogy elcsaljuk az ajtóm előtt ácsorgó riportereket. A jogászok várnak pár percet, majd elhagyják a hotelt, remélhetőleg úgy, hogy senki nem veszi észre őket.

A csel bejött. Miután Gill-lel harminc percig beszélgettünk a hotellel egybeépített bevásárlóközpontban, visszamentem a szobámba, és aggódva hívtam a mobilján az egyik jogászt.

− Éppen azelőtt jutott ki, hogy a hallban megjelentek az újságírók – mondta. – A szállodai szobájában találkoztunk, ezután egy hídon a szomszédos bevásárlóközpontba mentünk át, onnan pedig a közelben várakozó kocsinkhoz mentünk. Most már itt van velünk.

− Hová vitték?

− Jobb, ha erről nem beszélünk telefonon – felelte a jogász. – Egyelőre biztonságban van.

Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy Snowden jó kezekben van. Tudtuk azonban, hogy talán soha többé nem látjuk őt, nem is beszélhetünk vele, legalábbis szabad emberként nem. Úgy véltem, az a legvalószínűbb, hogy legközelebb egy narancsszínű kezeslábasban, megbilincselve látjuk majd viszont a televízió képernyőjén, amikor egy amerikai bíróság előtt kémkedés miatt vádat emelnek ellene.

Míg a friss fejleményeken töprengtem, kopogtak az ajtómon. A szálloda igazgatója jött panaszkodni, hogy megállás nélkül keresnek telefonon (a recepciót megkértem, hogy egyetlen hívást se kapcsoljanak). Emellett újságírók, fotósok és tévéstábok hada várakozik lent a hallban, hogy felbukkanjak végre.

− Amennyiben úgy gondolja – mondta –, egy hátsó liften és kijáraton keresztül észrevétlenül ki tudjuk vinni az épületből. A The Guardian jogásza más néven már foglalt önnek egy szobát egy másik szállodában. Természetesen csak akkor, ha ez önnek is megfelel.

A hotelmenedzser üzenete félreérthetetlen volt: szeretnénk, ha elhagyná a szállodát, mert túl nagy a lárma ön körül. Egyébként meg nem is volt rossz ötlet: szerettem volna nyugodt körülmények között folytatni a munkát, és reménykedtem, hogy még kapcsolatban maradhatok Snowdennel. Így aztán összecsomagoltam, követtem az igazgatót a hátsó kijáraton, ahol Ewen várt egy kocsiban, majd a The Guardian jogászának neve alatt bejelentkeztem egy másik szállodába.

Első dolgom volt felmenni az internetre, remélve, hogy megtudok valamit Snowdenről. Néhány perccel később online volt. „Nálam minden oké – írta. – Egyelőre egy védett házban vagyok. De fogalmam sincs, mennyire biztonságos, vagy hogy mennyi ideig leszek itt. Újra és újra tovább kell majd állnom, az internetkapcsolat itt akadozik, úgyhogy nem tudom, mikor és hogyan leszek online elérhető.”

Érthető módon nem akarta elárulni, hogy hol van, de nem is akartam tudni. Tisztában voltam azzal, hogy az elrejtőzésben aligha segíthetek neki. Immár ő volt a világ legkeresettebb embere, akit a Föld legerősebb, leghatalmasabb kormánya akart kézre keríteni. Az Egyesült Államok már kérte is a hongkongi hatóságokat, hogy Snowdent tartóztassák le és adják át amerikai őrizetbe.

Csak röviden és konkrétumok említése nélkül beszéltünk. Mindketten reméltük, hogy kapcsolatban maradunk. Végül annyit mondtam, vigyázzon magára.

*

Amikor végre eljutottam a stúdióba a „Morning Joe” és a „Today Show” interjúira, azonnal észrevettem, hogy a kérdések hangneme jelentősen megváltozott. Ahelyett, hogy a műsorvezetők riporterként kérdeztek volna, a vadonatúj célpontot kezdték támadni: magát Snowdent, aki most már egy sötét, bujkáló figura volt Hongkongban. Sok amerikai újságíró újra felvette a kormány kiszolgálójának jól ismert szerepét. A sztori nem arról szólt immár, hogy újságírók az NSA súlyos visszaéléseit leleplezték, hanem arról, hogy egy kormányzati alkalmazásban álló amerikai „elárulta” a kötelességét, bűncselekményeket követett el, majd „Kínába szökött”.

A két műsorvezetővel, Mika Brzezinskivel és Savannah Guthrie-val folytatott beszélgetéseim rosszízűek voltak. Már egy teljes hete alig aludtam valamit, és nem sok türelemmel viseltettem a kérdéseikbe bújtatott, Snowdent illető bírálatokkal szemben: úgy éreztem, az újságíróknak ünnepelniük, és nem démonizálniuk kellene azt az embert, aki többet tett az állam nemzetbiztonsági intézményeinek átláthatóságáért, mint az elmúlt években bárki más.

Még néhány napon keresztül interjúkat adtam, de ezután úgy döntöttem, ideje hazamenni Hongkongból. Lehetetlen volt Snowdennel találkoznom, segíteni sem tudtam Hongkongból, s ekkorra fizikailag, érzelmileg és lelkileg is teljesen kimerültem. Alig vártam, hogy hazaérjek Rióba.

Azt terveztem, hogy New York érintésével repülök haza, és egy napra megállok interjúkat adni – csak hogy nyilvánvaló legyen: megtehetem és meg is teszem. Egy jogász azonban eltanácsolt ettől, mondván, mindaddig nincs sok értelme ekkora jogi kockázatot vállalni, amíg nem tudjuk, hogyan fog reagálni a kormány. „Ön az amerikai történelem legnagyobb nemzetbiztonsági kiszivárogtatásának közreműködője volt, és a lehető legkeményebb szöveggel járta végig a tévéstúdiókat. Csak akkor tervezzen amerikai utat, amikor már lesz valami fogalmunk arról, hogy mi az Igazságügyi Minisztérium reakciója.”

Én máshogy láttam: úgy gondoltam, a legkevésbé sem valószínű, hogy az Obama-kormányzat pont egy olyan ügy kellős közepén tartóztasson le egy újságírót, amely ekkora nyilvánosságot kapott. De túlságosan fáradtnak éreztem magam, hogy vitatkozzak vagy hogy kockáztassak. Megkértem a The Guardiant, hogy dubaji átszállással foglaljon jegyet Rióba, messze elkerülve az Egyesült Államokat. Úgy éreztem, egyelőre eleget tettem.

Glenn Greenwald A Snowden-ügy című könyve várhatóan június 6-án jelenik meg magyarul a HVG Könyvek gondozásában. A Glenn Greenwalddal készített interjút a csütörtöki HVG-ben olvashatják.