Az egypártrendszer szorításában az ellenzékiséget élte meg Václav Havel, aki államfőként teljesítette be életművét. A róla szóló könyv szerzője, Michael Zantovsky szerint a szellemiség, amit Havel képviselt, nemcsak a cseheknek, de Európának és a világnak is fontos.
HVG: A bevezetőben említi, hogy sokat tétovázott, mielőtt belekezdett a könyvbe. Miért éppen most írta meg, és miért nem Havel életében?
Michael Zantovsky: Havel annyira összetett és eredeti személyiség volt, hogy nehéz lett volna az életében könyvet írni róla, mert mindig az az érzésem támadt, hogy annál, ami éppen vele történik, jöhet még érdekesebb, fontosabb esemény. Másrészt viszont a barátom volt, túlságosan közel állt hozzám ahhoz, hogy az életében megírjam róla az emlékeimet. Ám amikor elment, azzal szembesültem, hogy mennyi mindennel tartozom neki, köztük egy könyvvel.
HVG: Szubjektív vagy inkább objektív visszaemlékezés a kötet az egykori ellenzékiről, aki a legmagasabb posztra jutott, és hosszú ideig az ország legnépszerűbb politikusának számított?
M. Z.: Mindent elkövettem, hogy a lehető legtárgyilagosabb legyek. Segített, hogy pszichológusként elsajátítottam azt a fegyelmet, ami szükséges ahhoz, hogy a hozzám közeli embereket távolságtartással szemléljem. Persze lehetnek a könyvben olyan pillanatok, amikor engedtem az érzelmeimnek.
HVG: Idézi Tom Stoppard angol drámaírót, aki azt mondta Havelről: „olyan kedves ember, csoda, hogy bárminek az elnöke lehetett belőle”. Következhet ebből a megállapításból, hogy politikus csak önző személyiség lehet?
M. Z.: Nem feltétlenül ezt gondolom, és biztos vagyok benne, hogy Havel sem vélné így. Pályafutásom során számos rátermett, tisztességes politikussal találkoztam, de igaz, ahogy azt már régen megállapították: minden hatalom korrumpál. Havel e tekintetben is kivételes személyiség volt. Azon politikusok közül, akiket valaha ismertem, a legkevésbé őt rontotta meg a hatalom.
HVG: Milyen megfontolásból választotta Havel az államfőséget? Nem lehet, hogy tévedett, amiért nem hozott létre pártot, és átengedte a valós hatalmat Václav Klausnak?
M. Z.: Túlzás leegyszerűsíteni erre az akkori folyamatokat. Az idő tájt az elnöké volt az igazán vezető szerep. Havelnek 1989 decemberében, bár szokásához híven sokat tétovázott, nem volt más választása. És nem azért lett elnök, amit épp akkor tett, hanem mindazért, ami a megelőző két évtizedben hozzá kötődött. Nem volt senki más, aki hozzá hasonló előéletet fel tudott volna mutatni. Ha akarta, ha nem, ő lett az első számú vezető. Persze jogos a kérdés, hogy Havel elnökként vagy más szerepben befolyásolhatta volna-e erőteljesebben a napi politikát, ahogy Klaus cseh kormányfőként megtette. Létrehozhatott volna valamiféle politikai gépezetet, akár mozgalmat vagy pártot, ami segített volna a politikájának, nézeteinek megvalósításában. Csakhogy ebben a versengésben kettejük közül Klaus bizonyult erősebbnek, gyakorlatiasabbnak.
HVG: Sokan megállapították, hogy a csehszlovák rendszerváltás két meghatározó személyisége, Havel és Klaus esküdt ellenségek voltak. Valóban? És ha igen, a köztük feszülő ellentétnek személyes okai voltak, vagy társadalmi, történelmi gyökerekből táplálkozott, és kibékíthetetlennek tekinthető?
M. Z.: Nem voltak esküdt ellenségek, legalábbis ami Havelt illeti. Történelmi távlatból nézve pedig egyértelmű, hogy ha nem is volt felhőtlen, baráti a viszonyuk, szövetségesek voltak. A rendszerváltás legfontosabb gazdasági, politikai kérdéseiben, a NATO-hoz és az EU-hoz csatlakozásban egyetértettek, és együtt cselekedtek az egymással szembeni megjegyzések, gyanakvások, kritikák ellenére.
HVG: Könyvéből is kiderül, hogy Havel nem támogatta Csehszlovákia szétválását, amit valamennyire a saját hibájának is tartott.
M. Z.: Nagyon csalódott volt, ahogy sokan mások is Csehországban és Szlovákiában. A válás nem az ő döntése volt, sőt mindent elkövetett, hogy megakadályozza. De képtelen volt rá, és a saját kudarcaként élte meg a történteket.
HVG: Hogyan próbált tenni ellene?
M. Z.: A válást jóval megelőzően cseh és szlovák oldalon, valamint föderális szinten minden érintett politikai féllel egyeztetett. Az elején Klaust és Vladimír Meciart is bevonta a tárgyalásokba, ám a későbbiekben mindketten inkább távol tartották magukat a megbeszélésektől. Miután Csehországban és Szlovákiában lezajlottak a választások, és Klaus, illetve Meciar pártja bizonyult a legerősebbnek, ők ketten leültek, és anélkül hogy az államfővel vagy más alkotmányos szereplővel konzultáltak volna, megállapodtak. A javaslataikat a kormányuk és a szövetségi parlament elé vitték, s jóváhagyatták. Havel úgy döntött, lemond, és nem harcol, mert reménytelennek látta a helyzetet.
HVG: Pedig világszerte példaértékűnek tartják Csehszlovákia békés szétválását. Több mint húsz év távlatából hogyan értékeli a két ország fejlődését, viszonyukat?
M. Z.: Azért elleneztük a válást, mert aggódtunk Szlovákiáért, hogy gazdaságilag gyengébb országként képes lesz-e önállóan megállni a lábán. De bizonyított, és örülök, hogy nagyon jól teljesített. Tartottunk attól, hogy a két ország kapcsolata is megsínyli a válást, ami emberi problémákat vetett fel, hiszen sok szlovák élt a cseh oldalon, és fordítva. Szerencsére ez sem következett be, sokak szerint soha nem volt ilyen jó a viszonyunk. Csehország nagyköveteként Londonban is ezt tapasztalom, a szlovák követség mellettünk van, az egykori csehszlovák misszió épületében, közöttük kert, amin osztozunk, vannak közös rendezvényeink, és még családi találkozókat is tartunk.
HVG: Mi történt volna Havellel, ha nem következik be a bársonyos forradalom? És fordítva, a bársonyos forradalom Havel nélkül hová vezetett volna?
M. Z.: Miután államfőként is leginkább írónak tartotta magát, azt hiszem, írt volna színpadi darabokat, esszéket, filozófiai műveket. Azt gondolom ugyanakkor, hogy a forradalmak, a sorsfordító történelmi események nem egyetlen emberen múlnak, és ez Csehszlovákiára is igaz. És azt hiszem, a szellemiség, amit képviselt, nemcsak a cseheknek, de Európának és a világnak is fontos.
HVG: Jó érezte magát Havel az államfői szerepben?
M. Z.: Szeretett utazni, külföldi vezetőkkel találkozni, csakhogy ez a feladatainak a kisebbik részét adta. A hazai politika viszont fárasztotta, szenvedett tőle, és a barátainak, a munkatársainak panaszkodott is emiatt. Az egészségét is megviselte az államfőség, ám miután visszavonult, kezdett javulni az állapota. Azt hiszem, ez a legjobb bizonyíték arra, hogy nem boldogította igazán ez a pozíció.
HVG: Negyedszázaddal a rendszerváltás után milyennek ítéli meg a kelet-európai térség helyzetét, merre tart ön szerint a régió?
M. Z.: Érdekes, de kritikus időszakot élünk, generációváltás zajlik. Folyamatban van annak a nemzedéknek a lecserélődése, amelyik levezényelte a változást, és a helyébe lépők között vannak olyanok, akik a megváltozott körülmények között nem feltétlenül tartják magukat a legfontosabb 1989-es vívmányokhoz, az egyetemes szabadságjogokhoz, a liberális gazdasági rendszerhez, a kisebbségek tiszteletben tartásához, a szomszédokkal való jó kapcsolatokhoz. A gazdasági jólétet, a személyes biztonságot helyezik előtérbe. Mindez társadalmi vitákat vált ki mindenütt, ahogy az is, hogy az európai és az észak-atlanti szövetség a legjobb irány-e a külpolitikában, vagy szükség van újabb igazodási pontokra. Havel politikai hagyatékának egyik része épp a visegrádi négyek együttműködése, amit még Antall Józseffel és Lech Walesával kezdett el, és 1991-ben indítottak. A visegrádi négyek az utóbbi 25 évben megéltek remek pillanatokat, de nehéz időket is, és ez a formáció lehetőséget ad a párbeszédre, a nézetek ütköztetésére, egymás támogatására, a szorosabb regionális összefogásra, amire mindig is nagy szükség van.
| Bársonyos negyedszázad |
Csehország a kelet-közép-európai átalakulás mintaországaként, Szlovákia viszont a régió fekete bárányaként kezdett neki a rendszerváltást elindító, 1989. novemberi bársonyos forradalom után négy évvel az önálló államiságnak. Az egypártrendszernek és a tervgazdaságnak véget vető eseményeket negyedszázad elmúltával másként ítélik meg a két országban. Az évforduló kapcsán készített közvélemény-kutatásból kiderül, hogy a csehek kétharmada látja pozitív színben a prágai Vencel teret betöltő 750 ezres tömeg bársonyos forradalmát, a szlovák megkérdezetteknek azonban csak a fele gondolja ugyanezt. A kommunizmus iránti nosztalgia azonban még mindig erős, cseh oldalon a válaszadók 12, a szlovákon pedig 18 százaléka érez csalódottságot a régi rendszer bukása miatt. A különösen a gazdaság terén megmutatkozó kezdeti hátrányokat ledolgozta a strukturális átalakulásban, a reformokban lendületesebbnek, bátrabbnak mutatkozó Szlovákia, és ma már szinte azonos súlyúnak ítélik a német piac közelségéből fakadóan eleve kedvezőbb adottságú, iparosodottabb Csehországgal. Mindkét országban külföldi befektetésekkel vált húzóágazattá az autógyártás és az elektronikai ipar, ami a válság közepette kisegítette a növekedést. Mindketten elenyésző külső adóssággal kezdték a rendszerváltást, ami – bár uniós összehasonlításban még mindig alacsony – mára Csehországban a GDP 46, Szlovákiában pedig az 55 százalékára ugrott fel. Infrastrukturális fejlesztésekben egyikük sem erős, autópályák az eltelt negyedszázadban alig épültek. Szlovákia az egy főre jutó GDP-ben elmarad Csehországtól (tavaly a költségvetés hiánya több, a munkanélküliségi adat rosszabb volt), gazdasági növekedésben, inflációban viszont közel azonos szinten álltak. A fordulatot Szlovákiában az 1998-ig regnált nacionalista, populista, a piaci reformokat halogató Vladimír Meciar rezsimjének bukásával hatalomra került jobbközép Mikulas Dzurinda nevével fémjelzett, külföldi befektetéseket ösztönző, reformpárti politika hozta. Ennek eredményeként Szlovákia a többi térségbeli állammal egyszerre, 2004 májusában csatlakozhatott az EU-hoz, ráadásul a régióban Szlovénia után másodikként, 2009. január elsejétől bevezethette az eurót. A lépést Csehország is megtehette volna, ám ez neki soha nem volt sürgető. Még a kérdésben a jobboldali euroszkeptikus kormányoknál nyitottabb szociáldemokraták sem tartották igazán fontosnak, hogy kijelöljék a bevezetés céldátumát. Az országmarketinget mindig kiválóan művelő, a Csehszlovákia felbomlását követő öt évben cseh kormányfő Václav Klaus a hazai vállalkozókat támogató politikájával 1997-re pénzügyi válságba, recesszióba sodorta az országot. A gazdaságot a szociáldemokrata kormányok ismét növekedési pályára állították, ám jobboldali váltótársaikkal összhangban adósak maradtak az átfogó szerkezetátalakítással, csak korlátozott reformlépéseket tettek. Sőt a szociáldemokraták vezette jelenlegi kabinet még a jobbközép elődje által megkezdett reformokat is visszacsinálta. Klaus az általa alapított Polgári Demokrata Párttal utoljára 1996-ban nyert választást, majd kétszer kudarcot vallott. Politikai pályáját aztán Václav Havel utódjaként 2003-ban államfőként folytatta, a posztnak az alkotmányban megengedett két ciklus után tavaly búcsút intett. Azóta egy-egy epésebb, Moszkva-barát politikáról, EU-ellenességről tanúskodó kijelentésén kívül nem igazán hallatja a hangját. A legutóbb 2002-ben választást nyert, ám kormányt alakítani képtelen, a 2004-es elnökválasztáson pedig alulmaradt Meciar a hattyúdalát 2006-ban „énekelte”, amikor baloldali pártjával bekerült a Smerrel jelenleg is kormányzó populista Robert Fico koalíciójába. Négy évvel később viszont pártja már be sem jutott a parlamentbe, ő pedig visszavonult a politikától. |
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
