Tíz év Merkel: A ködkirálynő, aki mindent beborít
2005. november 22-én lépett hivatalba Angela Merkel. A szenvtelen, elvált, gyermektelen keletnémet nő 2017-ben a negyedik ciklusát kezdheti meg, kancellári éveinek számát tekintve lekörözheti a nagy előd Helmut Kohlt is. Azt azonban egyelőre nem látni, hogy mit hagy majd hátra a történelemnek.
Aki 2005. szeptember 18-án a német ARD tévén nézte a választási műsort, egy ideig azt hihette, Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellár maradt hatalom. A stúdióban valamennyi parlamenti párt vezetője ott ült, és Schröder a szintén nagydumás zöldpárti Joschka Fischerrel az oldalán önmagát, pártja eredményét dicsérte, és mellesleg szidta a sajtót. Angela Merkel csak csendben figyelte a produkciót, és kivárta a végét. Néha-néha szólt csak közbe, jelezte: a választásokat a CDU nyerte meg, kormányt tehát ő fog alakítani. Ennyi.
*
Angela Merkel 1954-ben született Hamburgban Angela Kasnerként. Apja evangélikus lelkész volt, akit egyháza az akkor még könnyebben átjárható határok miatt a keletnémet területre, a vidékies Mecklenburg–Elő-Pomerániába küldött. Merkel itt gyerekeskedett, a mai napig ezt a ritkán lakott, csendes vidéket tekinti szűkebb hazájának. Képviselőnek is itt választották meg először.
Az NDK-val a Merkel-család kiegyezett. Egyesek szerint az apa különösen jó kapcsolatokat ápolt a kommunista állammal, amelynek szüksége volt rezsimhű lelkészekre is. Angela Merkel előrejutása szempontjában tehát nem volt akadály a családi háttér, ő azonban óvatos volt, és a természettudományos karrier mellett döntött, holott gimnazistaként sorra nyerte az orosz nyelvi versenyeket is. (Putyinnal manapság is oroszul szokott beszélni, igaz, az orosz elnök meg németül tud kiválóan.) Lipcsében fizikát tanult, majd Kelet-Berlinbe került, az NDK tudományos akadémiájára. Első férjét, akinek nevét mai napig viseli, szintén Lipcsében ismerte meg. Kelet-Berlinben a kémiai tudományok doktora lett, és egy sikeres tudományos pálya várt rá. Saját bevallása szerint az NDK-t sohasem tekintette hazájának – de nem is állt ellen. Az egyetemen a helyi KISZ-nek, az FDJ-nak volt önkéntes agitproposa. Ugyan éltek rokonai az NSZK-ban, nem fordult meg a fejében, hogy disszidáljon.
A berlini fal leomlásakor egy kelet-berlini szaunában töltötte az időt, onnét kijőve átnézett a nyugati városrészbe, de nem maradt hosszú ideig ünnepelni, „mert másnap korán kellett kelnie“. A kötelesség az első – tanulta meg protestáns családjától. Ám az addig felettébb apolitikus Merkel elkezdett érdeklődni a közélet iránt. Nem a helyi CDU-ba, hanem egy függetlenebb jobboldali pártba, a Demokratikus Ébredés (DA) nevű szervezetbe lépett be, és az első (egyben egyetlen) szabad NDK-s választások után, amelyet a DA megnyert, az NDK új miniszterelnökének, Lothar de Maiziere-nek lett a szóvivője. Hűvös, szenvtelen stílusa meglepően alkalmassá tette erre a pozícióra, így folyamatosan nőtt a párton belüli népszerűsége. (Lothar de Maiziere fia ma Merkel-kormányában belügyminiszter, és egyike azon politikusoknak, akikkel Merkel állítólag baráti és nem csak kollegiális viszonyt ápol.)
Az újraegyesülés idejére a Demokratikus Ébredés már kihunyt, gyakorlatilag a CDU kebelezte be. Amikor Helmut Kohl az egyesített Németország kormányába keresett egy fiatal, keletnémet személyiséget, aki ráadásul nő is, Merkelt hívta meg kormányába. Először nő- és ifjúságügyi miniszter lett, majd a környezetvédelmi tárca élén állt. Mindkét minisztériumban precíz, megfontolt, nyugodt munkájáról volt híres, felépített maga köré egy szűk tanácsadói stábot, amelyből sokan a mai napig kitartanak mellette.
1998-ban azután 16 év kormányzást követően a CDU elvesztette a választást, Kohl távozott, de a párt élén az a Wolfgang Schäuble követte, aki az ő irányvonalát vitte tovább. A 2000-ben azonban kitört a pártfinanszírozási botrány, kiderült, hogy Kohl és vélhetően Schäuble tudomásával a kereszténydemokraták éveken át illegális pártadományokat fogadtak el. Ez remek alkalmat szolgáltatott Merkelnek, hogy Schäublét és az egész kohli szellemiséget kiszorítsa a pártból.
Merkel lett tehát a párt elnöke. Ketten nagyon örültek ennek. Gerhard Schröder kancellár, aki biztos volt benne, hogy egy Merkel nem lesz rá sohasem veszélyes, és Edmund Stoiber, akkori bajor miniszterelnök, aki biztos volt benne, hogy Merkelt könnyen kicselezheti, és ő lehet a CDU/CSU közös kancellár-jelöltje. 2002-ben Merkel nagyvonalúan át is engedte ezt a megtiszteltetést Stoibernek – aki hiúságában nem vette észre, hogy Merkel tudatosan belevezeti egy választási bukásba, hogy így szabadulhasson meg a kohli nemzedék utolsó képviselőjétől is. Merkel egyik erénye ugyanis éppen az – elég csak öltözködését megnézni –, hogy egyáltalán nem hiú. Ezért könnyen fel tudja ismerni, kiben bízhat, kinek a tanácsát érdemes megfogadnia, és kit kell kiszorítania, elfelejtetnie.
*
Szerényebben és visszafogottabban alig lehet ünnepelni egy választási győzelmet, mint a már idézett 2005-ös alkalomkor. Pedig akkor Angela Merkel történelmet írt. Németország első női és keletnémet kancellárja lett, aki egy elöregedett, férfias, katolikus CDU relatíve fiatal, protestáns, gyerektelen elnöknőjeként véget vetett a vörös-zöld koalíciónak. Azonban győzelme hiába volt történelminek tekinthető, valójában egy bukással kezdte kancellárságát. Ugyanis Schrödernek a véghajrában tényleg sikerült annyira felhoznia a szocdemeket, hogy a CDU csak hajszálnyi előnnyel futott be az első helyre, és nem is lett többsége a természetes szövetséges liberálisokkal (FDP) sem. Merkel ekkor megtanulta, hogy nem érdemes túl határozott programot képviselnie. A majdnem bukást ugyanis az okozta, hogy a választások előtt már felkérte Paul Kirchhoff heidelberi jogászprofesszort pénzügyminiszternek, aki egy neoliberális adóreformot mutatott be, és minden kritikát professzoros felsőbbrendűséggel ütött le. Merkelnek csak az utolsó percekben sikerült kissé elhatárolódnia e javaslatcsomagtól.
Nagy veszteség azonban nem érte, mivel alkatától a nagykoalíció – amely végül létrejött – nem áll távol. Nem kellett így túlságosan jobbra húzódnia, ideológiai vitákba beleállnia, miközben biztos többséget tudhatott maga mögött. Ráadásul a hatalomtechnikus Merkel azt is felismerte, hogy jobb a legfőbb ellenfelet, azaz az SPD-t táboron belül tudni, mint tényleges alternatívaként meghagyni.
2005 óta – pedig 2009 és 2013 között végül mégis jobboldali, keresztény-liberális kormány volt hatalmon – az SPD-nek nem is sikerült alternatívát állítania, míg Merkel második ciklusában elfogyasztotta az FDP-t, amely ki is esett a Bundestagból. Merkel a CDU-t olyannyira balra tolta, hogy az SPD-nek két lehetősége maradt: vagy balrább csúszik maga is, egészen a radikális baloldali Die Linke mellé, vagy beáll a CDU-hoz kistestvérnek. A szocdemeknek nem volt bátorságuk az előbbihez – holott ma is többsége lehetne egy vörös-vörös-zöld koalíciónak –, így jelentőségüket beáldozták a hatalomért.
Merkelt 2005 novemberétől nem csak az SPD-t szelídítette könnyen kezelhető segédcsapattá, de a CDU-ból is egyre inkább Merkel-pártot faragott. A konzervatívabb, jobboldalibb politikusok folyamatosan szorultak ki, és mára a CDU – azaz Angela Merkel – azért áll alternatívátlanul a német politikában, mert ideológiai megkötöttségek nélkül válogat más pártok követeléseiből. 2011-ben például elvette az atomtémát a zöldektől, és az addig keményen atomenergia-párti CDU vezette be az atomerőmű-stopot. 2009 és 2013 között az FDP-nek nem engedte, hogy adót csökkentsen, és így nevetségessé és okafogyottá tette a liberálisokat. 2013-ban aztán a minimálbér témáját vette át Merkel a szociáldemokratáktól, és az addig foggal-körömmel a minimálbér ellen hadakozó CDU szépen bevezette a programot. A szocdemek meg kénytelenek voltak jó arcot vágni mindehhez. A mostani menekültválságban Merkel először a humanista baloldal érveit használta, s lett ezzel a németországi balliberális lapok kedvencévé, majd ahogy a CSU asztalcsapkodását és a jobboldali populista AfD erősödését látta, hirtelen a menekültjog törvényi szigorítását kezdeményezte. Azóta a CSU megszelídült újra (igaz, berlini kormánykörökben a bajor oroszlán ordítását sohasem szokták túl komolyan venni), az AfD pedig ugyan immáron tízszázaléknyira hízott, de a CDU pozícióit nem különösebben veszélyezteti. Angela Merkel továbbra is alternatívátlan.
*
Angela Merkel sikerének titkát eddig mindenki csak találgatja. Miként lett egy lesajnált, bubifrizurás, keletnémet, elvált, protestáns fizikusnőből – akit Helmut Kohl csak „Mädchen“-nek, kislánynak szólított – a CDU alternatíva nélküli „ura“, és Németország alternatíva nélküli kancellárja? Mind pártjában, mind az országban egyre inkább „Mutti“-nak, azaz mamának hívják. Ami persze eleinte egyfajta fricska volt a gyerektelen Merkel felé – de mára egyre inkább tiszteletet és beletörődést fejez ki. Egy anya sem azért népszerű, mert jó a „programja“ – hanem mert anya csak egy van. Nincs mit tenni, szeretni és elfogadni kell.
A németeknek nincs is sok okuk bírálniuk Merkelt. A német gazdaság mutatói jók – igaz, elsősorban a schröderi reformoknak köszönhetően. A társadalom alapvetően elégedett, minden felmérés szerint húsz éve nem voltak a német fiatalok olyan bizakodóak a jövőjüket illetően, mint most, és közben Németország – akarva vagy sem – az euróválságban egyre inkább Európa vezetője lett. Brüsszel már csak akkor számít, ha Berlin is bólint, a többi EU-s főváros pedig már rég Berlinhez igazodik. Nincs tehát váltóhangulat Németországban.
Merkellel szemben pedig különösen nehéz ellenzékinek lenni, sohasem áll be túl egyértelmű és határozott pozíciókba, és kész bármikor átvenni azt, amit ellenfele követel. Egyesek szerint a merkeli politika nem csupán a politika, de a demokrácia végét is jelenti. Ahhoz ugyanis több párt, világos programok, határozott kontúrok kellenek. Merkel azonban – ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung írta róla – „ködkirálynőként“ megfoghatatlan, meghatározhatatlan. És ezért bírálhatatlan. Merkel nem azért alternatíva nélküli, mert nála jobb kancellárja ne lett volna még Németországnak – hanem mert mindent beborít. Ami ma még az alternatívájának látszik, holnap már talán a merkeli program része.
Igen, Merkel kiváló hatalomtechnikus. Erőssége abban rejlik, hogy nem sokan vették komolyan. Ahogy azon a 2005-ös választási estén is, amikor Schröder egyszerűen nem akarta elhinni, hogy őt, a sármőr, karizmatikus, ízig-vérig politikust egy ilyen színtelen valaki, mint ez a Merkel legyőzheti. Ugyanígy becsülték alá pártján belül is. Merkelnek éppen ez az erőssége: nincs vele szemben esélye annak, aki túl színes, túl karakteres. Pártján belül is „kiirtotta“ konzervatív férfiak sorát. Kezdve Helmut Kohllal, aki végül is behozta a lesajnált „kislányt“ a politikába, de a titkos pártfinanszírozási botrányában Merkel egyszerűen ejtette a legendás kancellárt, aki azóta finoman szólva sem kedveli őt.
*
Mindezek ellenére mégsem látni, hogy mi a Merkel-éra lényege. A sokkal rövidebb ideig „uralkodó“ Willy Brandt esetében érthető, mitől volt korszakalkotó. Kohl pedig, noha kancellársága 1982-ben egy egyszerű bizalmatlansági indítvánnyal indult, végül a német egység, sőt, az euró erőltetése és az EU támogatása miatt, az európai egység kancellárja lett. Schröder hét évéről meg el lehet mondani, hogy az akkori gazdasági reformok – minden negatív szociális következményük ellenére – megalapozták a mai német gazdasági sikereket.
De miről fog szólni a tíz, netán tizenhat éves merkeli korszak? Semmi nagy dologról. Merkel persze nem is a víziók embere, maga idézi mindig a nemrég elhunyt szociáldemokrata, szintén nem korszakalkotó kancellárt, Helmut Schmidtet: „akinek víziói vannak, menjen orvoshoz“. A merkeli jóléti „pangás“ azonban történelmileg akár elszalasztott lehetőségeket is jelenthet. Az euróválság megoldatlansága, a németek fiskális dogmatizmusa, az Európai Unió céltalan vergődése, az európai integrációs folyamat befagyása, az oroszokkal és az USA-val való viszony tisztázatlansága, az Európát a menekülthullámmal érő humanitárius és civilizatórikus kihívások – megannyi tornyosuló ügy, amelyekre Merkel semmiféle konkrét és hosszú távú választ nem ad. Úgy kormányoz, mint akinek elég a holnap bizonyossága.
Angela Merkel alatt vált Németország újra Európa urává. Nem akarta, de végül azzá lett. Azonban nem Angela Merkel lesz az, aki ennek megfelelően fog irányt adni az integrációnak. Pedig a kérdések sokasodnak – igaz, egyelőre még csak Németország határainál és nem azokon belül.
*
Angela Merkel 60 - Nagyítás-fotógalériánkat itt tekintheti meg.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
