Árkon, bokron

Khaled az anyjával három év alatt jutott el szülővárosából, a szíriai polgárháborúban lerombolt Aleppóból a franciaországi Calais-ba. A Guardian brit napilap helyszíni filmes tudósításában alig tízévesnek tűnő kiskamasz – aki az apját a harcokban elvesztette – abban a reményben tette meg anyjával a számos országon át vezető utat, hogy átjutnak a Csatorna túloldalára, ahol menedékjogot kapnak, és a súlyos megpróbáltatások, valamint a számtalan embercsempész kifizetése után végre nyugodtan élhetnek. Az egyik bokáján csúnyán megsérült, nehezen járó, ám mégis bizakodó Khaled három hónapja pici sátorban húzza meg magát anyjával a Calais központjától hat kilométerre, a kikötő és a Franciaországot Nagy-Britanniával összekötő Csatorna-alagút szomszédságában csak Dzsungelnek nevezett illegális menekülttáborban. Ott, ahol ivóvíz és áram nélkül, sátrakban, fadarabokból, műanyag zacskókból, ponyvából összetákolt, még viskónak sem nevezhető szükségszállásokon becslések szerint legalább háromezer, főként dárfúri, eritreai, szíriai, iraki és afgán menekült él embertelen körülmények között.

Az angolul már jól beszélő, megpróbáltatásai ellenére életvidámnak tűnő Khaled, hasonlóan a sátortáborban élő társaihoz, nap mint nap megteszi azt a két és fél órás utat, ami a Csatorna-alagút francia állomásához, Coquelles-hez, illetve a calais-i kikötőben a komphoz vezet. Mindent elkövetnek azért, hogy feljussanak a Nagy-Britanniába tartó vonatokra vagy kamionokra. A területeket elzáró öt méter magas kerítéseken átmásznak, de leginkább szétvágják a drótot, hogy könnyebben átjussanak rajta. Az életveszély sem tartja vissza őket: helyszíni felvételek szerint a hosszú sorokban a Csatorna-alagúton áthaladásra váró kamionokra, akár még menet közben is, felugranak, felfeszítik a zárat, és megpróbálnak elrejtőzni a csomagtérben. Az utóbbi időben többször le kellett állítani az alagút forgalmát, mert az állomást megrohamozták a menekültek.

Calais szinte már erődítményhez hasonlít: az utóbbi hetekben az alagút felé tartó, a Dzsungelhez közeli autóút mentén több száz méter hosszan zajvédő falnak tűnő, több méter magas palánkot húztak fel. Kerítéssel zárták le a kikötőben a komp bejáratát, ezért is próbálkoznak a menekültek újabban inkább az alagúttal.

Közben szinte macska-egér harc folyik a menekültek és a létesítményeket őrző, immár 500 rendőrrel is megerősített 400 biztonsági őr között, akik általában képtelenek megállítani a csatorna túloldala felé induló áradatot. Csak júliusban a menekültek 3600 alkalommal próbálkoztak tömegesen átjutni Nagy-Britanniába, míg fél éve alig félezerszer kísérelték ezt meg. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a Földközi-tengeren csónakokkal Európát elérő menekültek tizede egy héten belül Calais-ban köt ki. Nehéz azonban felbecsülni, hogy érik el a túlpartot, egyes információk szerint az utóbbi három hónapban ez 600 menekültnek sikerült.

De senki sem adja fel, mindenki addig próbálkozik, amíg célt nem ér, meg vannak győződve ugyanis arról, hogy a schengeni egyezményhez nem csatlakozott, a határellenőrzést 2003-tól a francia oldalon megoldó Nagy-Britanniában sokkal jobb a menekültek élete. Pedig lényegében ugyanazok a lehetőségeik: a politikai menekültek státusáért folyamodók, amíg elbírálják a kérelmüket, heti 38,95 fontot kapnak, közel akkora összeget, mint Franciaországban. Menekültstátus birtokában pedig hozhatják a családjukat. A döntés meghozatalára mindkét országban fél év áll a hatóságok rendelkezésére, ami azonban másfél évig is elhúzódhat. A hasonlóságok ellenére a menekültek úgy érzik, jobbak a feltételek Nagy-Britanniában, és nagyobb az esély, hogy ott is maradhatnak. A kedvezőbb gazdasági kilátások, az alacsonyabb munkanélküliség közepette pedig könnyebben kezdhetik újra az életüket.

A calais-i menekültprobléma nem új keletű: a Vöröskereszt már 1999-ben tábort létesített a kikötő közelében, miután a 70 ezres francia városban egyre több menekült tűnt fel. A Sagnette nevű tábor 600 férőhelyes volt, de az idő tájt 2000 menekült élt benne. Létesítését kezdetektől támadta az alagút üzemeltetője, az Eurotunnel cég, de a helyi hatóságok sem nézték jó szemmel. Végül a lakói között kirobbant véres összetűzés után 2002-ben bezárták. Ám a menekültek nem tűntek el, hanem a környéken sátrakat húztak fel. Az újabb tábort 2009-ben a francia hatóságok buldózerekkel lerombolták, ám ez sem állította meg a folyamatot, nem messze létrehozták a mai Dzsungelt. Lakói a lehetetlennel próbálkoznak, mindent elkövetnek, hogy élhetővé tegyék a bozótok, bokrok között elnyúló sátorvárost.

A helybéli áldatlan állapotokon a francia kormány oly módon próbál enyhíteni, hogy Calais külvárosában tavaly segélyközpontot hozott létre. A három katonai sátorból álló létesítményben kizárólag nőket és gyerekeket fogadnak be, legfeljebb 50 fő elhelyezésére van lehetőség.