Két meglepő eredményt is hozott a minapi törökországi alkotmánymódosító népszavazás. Az egyik, hogy a Tayyip Erdogan államfő alapította és két éve még általa vezetett Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) masszív propagandafölénye, valamint az egyoldalú, az ellenzéket figyelmen kívül hagyó állami tömegkommunikáció ellenére is csak a leadott voksok 51,4 százaléka volt „igen”. A másik meglepetést, sőt némi értetlenséget az okozta, hogy a Németországban élő és szavazati joggal rendelkező törökök viszont 63,1 százalékban támogatták Erdogant. Politikai elemzők, társadalomtudósok és újságírók azóta is ez utóbbi adat okait keresik. Hogyan lehet az, hogy a fejlett demokráciában lakó, annak minden előnyét élvező, szabadságukban nem korlátozott, egyesülési, gyülekezési jogukkal akadály nélkül élő emberek igent mondanak egy olyan rendszerre, amely a demokrácia leépítését, egyetlen ember hatalmának korlátlan kiterjesztését, az ellenzék ellehetetlenítését, a sajtó megrendszabályozását, újságírók bebörtönzését jelenti?
A kérdés még akkor is magyarázatra vár, ha az első napok bombasztikus szalagcímeit, miszerint „a németországi törökök Erdogan hívei”, az időközben alaposabban szemügyre vett választási adatok némileg árnyalhatják. Ezek szerint ugyanis bár Németországban 3 millió török származású ember él, közülük csak 1,43 milliónak van szavazati joga. A választási részvétel – ellentétben a Törökországban mért 85 százalékkal – csak alig több mint 46 százalék volt. S ebből a 46 százalékból volt 63,1 százalék az igenek aránya, ami szavazókra átszámítva annyit tesz, hogy máris nem 3 millió, hanem „csak” 416 ezer németországi török támogatja Erdogant. Németországi török értelmiségiek és publicisták egy része próbálta is így magyarázni-mentegetni a bizonyítványt, ami azért önbecsapás, mert, mint minden szavazásnál, választásnál, bárhol a világon, aki nem megy el, az eleve elfogadja a majdani végeredményt – ebben az esetben az igent.
Erdogant ünneplők egy frankfurti választási rendezvényen. Demokráciában élnek, diktatúrára szavaznak
AFP / DPA / Boris Roessler
A probléma tehát súlyosabb, és további vizsgálatot igényel. Az első, kézenfekvő leírása a választói magatartásnak a németországi törökök ideérkezésének történetében rejlik. A klasszikus vendégmunkások annak idején Törökország keleti feléből, a kevésbé fejlett mezőgazdasági régiókból, Anatóliából jöttek, ahol erősek a konzervatív-vallási hagyományok, a felsőbbség tisztelete. Ők, a többnyire már német nyugdíjukat élvező idősek még mindig erősen kötődnek a szülőföldhöz, nem is tanultak meg igazán jól németül. Török tévét néznek, török újságot olvasnak, s a hazafias jelszavakat hirdető AKP és a képernyőn személyesen maga Erdogan könnyen maga mellé tudta állítani őket.
Bonyolultabb képlet a már itt született, még aktív korú németországi törökök csoportja. Esetükben sokan felvetik most, hogy nem igazán integrálódtak a német társadalomba, az iskolát úgy-ahogy elvégezték ugyan, de a munka hierarchiájában is az alacsonyabb szinteket foglalják el. S adott esetben a munkanélküliség is nagyobb veszély számukra. Mindez nem jelenti azt, hogy egzisztenciális bizonytalanságban élnének, a német szociális háló őket is felfogja, de érezhetik magukat mellőzöttnek, kisebbséghez tartozónak. S milyen jólesik ilyenkor azt hallani „otthonról”, hogy mennyire fontos, hogy igennel szavazzanak a szülőhaza felemelkedésén munkálkodó elnökükre.
Ennél a csoportnál most leginkább arról megy a vita, ki is tehet arról, hogy így alakult a helyzet. Vajon a német társadalom, a politika, a munkahelyek, a helyi közösségek, mert nem tettek eleget azért, hogy integrálják a „máshonnan jött polgártársakat”? – ez az érvelés az önvizsgálatra sokszor túlzottan is hajlamos németek, mondjuk a Zöldek pártjának sajátja. Vagy maguk a törökök, mert nem is nagyon akartak beilleszkedni a számukra amúgy is idegen kultúrkörbe – ahogy azt a kevésbé idegenbarát németek, például a jobboldali populista Alternatíva Németországnak (AfD) hívei megfogalmazzák. Mindazonáltal elég furcsa ellentmondás, hogy ezek a szavazók, akik azzal magyarázhatják döntésüket, hogy ők bizony itt mindig is a kisebbséghez tartoztak, most gondolkodás nélkül igent mondtak egy olyan politikára, amelynek szerves része a kisebbségek elnyomása.
hvg
Még rejtélyesebb azoknak a fiatal németországi törököknek a választói magatartása, akik nemcsak úgy-ahogy végezték el az iskolát, hanem továbbtanultak, esetleg diplomát szereztek. Nincs képzettségi, nyelvtudási hátrányuk, kellő öntudattal és magabiztossággal rendelkeznek, érvényesülnek is – és mégis az igen, s vele Erdogan mellé álltak. És nem is titkolóztak: belemondták a tévékamerákba, elmesélték újságíróknak. Ezeknek a harmadik generációs, itt született törököknek erős a nemzeti öntudatuk, s tudatosan tették le voksukat egy autoriter rendszer mellett.
De voltak olyanok is, akik egyszerűen csak ellenkezni, törleszteni akartak. Az ugyanis meglehetősen nyilvánvaló volt, hogy a német politika minden szinten és minden pártban keményen ellenezte és ellenzi Erdogan törekvéseit. Több német városban meg is tiltották az AKP vezetőinek tervezett kampányfellépéseit. Így azok a törökök, akikben évek óta fölhalmozódott a vélt vagy valós háttérbe szorítottság, mellőzöttség miatti kisebbségi érzés, már csak azért is arra szavaztak, aki a németeknek nem tetszett.
Az integrációs munka szorgalmazása az egyik részről, a beilleszkedésre törekvés erősítése a másik oldalról – ezek lehetnek a furcsa eredményt hozó helyzet megváltoztatására irányuló törekvések fő vonalai. De vannak „eredetibb” ötletek is. Az ötvenes évek Nyugat-Németországában a kommunista mintaállam NDK-ért lelkesedőket azzal intették le, ha annyira tetszik, költözzenek át oda. Most is megjelentek olyan vélemények, miszerint azok az itt élő törökök, akik Erdoganra szavaztak, talán helyesebben tennék, ha át- vagy visszaköltöznének Törökországba. Tény, hogy ez lenne a legegyszerűbb megoldás – de aligha a legjobb.
