Elkeserítő realitás rajzolódik ki az észak-koreai hétköznapokról szóló, a diktatúrából kicsempészett írásokból összeállított kötetből. Interjú a fordítóval, Lengyel Miklóssal.
HVG: A Vádirat című kötet előszavában nehezményezi, hogy a rakétakísérletek, „a kinek nagyobb a gombja”, vagyis Kim Dzsong Un cselekedetei kitakarják a híradásokban az észak-koreaiak szenvedéseit. Ezért is vállalta el, hogy lefordítja a könyvet?
Lengyel Miklós: A hírek valóban méltatlanul kevésszer szólnak arról, hogy az ott élők mennyit szenvednek, és mennyire kilátástalan a helyzetük. Körülnéz az ember, és a tekintetükben nem lát mást, csak érzelmi ürességet, nihilt, depressziót. Nyilván nekik is vannak jobb pillanataik, mert az emberek ott is szerelmesek, házasodnak, családot alapítanak, nagy odaadással nevelik a gyerekeiket. Szomorú, hogy a folyamatos ideológiai átnevelés már egészen kis korban elkezdődik. Az észak-koreai óvodás először nem egy mondókát vagy gyermekdalt tanul meg, hanem „A mi apánk, Kim Ir Szen” kezdetű forradalmi dalt. Nem csoda, hogy ebben a szellemben a sajátja helyett nagyon hamar a Nagy Vezért kezdi el a mindenek felett álló, elsődleges apának tekinteni.
HVG: Diplomatakarrierje a nyolcvanas évek közepén, Észak-Koreában indult. Mennyire volt nehéz a phenjani négy év?
L. M.: Maga a rendszer megviselte az embert. Előfordult, hogy hetekig álmatlanul forgolódtunk az ágyunkban, mert a követség melletti építkezésen a hangszórókból éjjel-nappal szóltak a forradalmi indulók, ugyanaz a húsz-harminc dal. Phenjanban, ha egyszer kiadták a központi utasítást, hogy egy épületnek február elsejére állnia kell a párt iránti hódolatból, már egy hónappal korábban elkészülnek vele. A kikapcsolódás szinte lehetetlen volt: sem mozi, sem színház, sem koncertek, sem bárok, sem éttermek, a televízióban ugyanazt az egytucatnyi forradalmi filmet ismételgették. A szűk elit tagjainak esetleg lehetett videólejátszójuk, amit akár élvezhettek is, ha éppen nem volt áramszünet. Így a kikapcsolódásunk leginkább az volt, hogy időnként elutaztunk Pekingbe, vagy kirándultunk az országon belül.
| Phenjani szemtanú |
„Egy szabolcsi kisvárosban, Nyírbátorban nőttem fel, és gyerekként sosem fordult meg a fejemben, hogy diplomáciai pályára menjek, így az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem Moszkvába, nemzetközi kapcsolatok szakra. Mivel ezen a téren is működött a tervezés, próbálták előre kisakkozni, hogy mely területeken lesz szükség szakemberekre, ezért a tízfős évfolyamon mindenkire leosztottak egy munkanyelvet és egy országot. Eredetileg vietnami–franciásnak szántak, ám a személyzetis meggondolta magát, így lettem koreás–angolos” – meséli Lengyel Miklós, a Vádirat fordítója, hogy két, pillanatnyi döntésnek köszönhetően miként került 1986-ban Phenjanba, ahol kezdő diplomataként angol-, orosz- és koreainyelv-tudásával meglehetősen sok tolmácsolási feladatot is ellátott. „Miután hat éven át tanultam koreaiul, foglalkoztam a régió gazdaságával és kultúrájával, nagy várakozás és öröm volt bennem, amikor megérkeztem. Máig előttem van az egyszerű repülőtér, a mögötte elterülő rizsföldek, az ott szorgoskodó és az utcát söprő emberek” – emlékszik vissza a Phenjanban eltöltött négy év kezdeteire a diplomata, akit Korea sokáig nem eresztett: tízévi dél-koreai szolgálatának tanulságait és a félsziget „szerencsésebb fejlődésű” feléről szerzett ismereteit 2014-ben önálló kötetbe rendezte. Legutóbbi kiküldetése után most ismét itthon dolgozik, a Külgazdasági és Külügyminisztérium munkatársaként a közép-ázsiai régióval foglalkozik. |
HVG: A Vádirat egyik novellájának főhőse nem kap engedélyt, hogy haldokló édesanyját meglátogassa vidéken. Ez hétköznapi dolog? Diplomataként ön sem mehetett oda, ahova akart?
L. M.: Senki sem mozoghat szabadon, még a városokon, településeken belül sem. Külföldre pedig végképp nem utazhatnak. Az országban mindenhol ellenőrző pontokat állítottak fel. Ahogy a helyieket, a külföldieket is szemmel tartják, Phenjanban ők is csak a „kirakatot” láthatják. Nem lehet bóklászni, mert egyből megállítanak, és nem engednek tovább. És fényképezni sem lehet csak úgy. Az országon belül kirándulni is kizárólag előzetes engedély birtokában lehetett.
HVG: Az elmondottak alapján helyiekkel aligha barátkozhatott.
L. M.: Lehetetlen volt barátkozni, és ez igaz a helyiek közötti viszonyrendszerre is. Ez abból is fakad, hogy a rendszer szinte semmi szabadidőt nem engedélyez nekik. Hétvégenként a köztisztviselőket is kivezénylik fizikai munkára. A családtagokon kívül senkivel sem lehet négyszemközt beszélgetni, mert mindig jön még valaki a találkozóra, jellemzően az illető kollégája, akivel kölcsönösen ellenőrzik egymást. A képet árnyalja, hogy a családi kapcsolatok rendkívül szorosak, ám ez a bámulatos összetartás nem ebből a rendszerből fakad, hanem a korábbi kulturális és történelmi hagyományokban, a konfucianizmusban gyökerezik.
HVG: A könyvben sok szó esik a személyi kultuszról. Ön mit tapasztalt ebből?
L. M.: Kívülről úgy tűnik, az észak-koreaiak valóban hisznek az ideológiában, és éltetik a rendszert. Érdekes és egyben tanulságos, hogy még a rezsim bűneit leleplező Vádiratban is valamiféle tisztelettel beszélnek például Kim Ir Szenről. A vele való találkozás az egyszerű ember számára olyan, mintha minimum az Úr szállt volna alá az égből. Ez azért is lehet így, mert a személyi kultusz gyökerei évszázadokkal korábbra nyúlnak vissza. Az is a konfucianizmus lényeges eleme, hogy a jó király a feltétlen alattvalói tiszteletért cserébe gondoskodik a népéről. Észak-Korea bármiféle átmenet és egyéb tapasztalat nélkül érkezett meg a hagyományosan zárt remetekirályságból a mai kommunista, katonai diktatúrába. A királyt annak idején ugyanúgy istenítették, ahogy manapság a párt egyes számú vezetőjét. Kim Ir Szen, Kim Dzsong Il és most Kim Dzsong Un az én olvasatomban egy másik dinasztia, Észak-Korea pedig egy kommunista monarchia.
HVG: Mennyire reális a kívülállók számára elképzelhetetlen szegénység és éhínség, amiről a könyv egyik elbeszélése is beszámol?
L. M.: Mivel hihetetlenül szorgalmas, tisztelettudó és szívós népről van szó, emberfeletti erővel próbálják megtermelni a lakosságot ellátó rizsmennyiséget. Ez általában nem sikerül, így Kína gyakran segít nekik, és korábban, amikor jobbak voltak a kapcsolatok, Dél-Koreától is viszonylag sűrűn kaptak élelmiszer-szállítmányokat. Észak-Koreában máig jegyre adják az alapvető élelmiszereket. Van ugyan néhány szabad piac, ahol a szűk pártelit gyenge minőségű kínai árut vásárolhat, de ők is csak korlátozott mértékben.
HVG: Mivel magyarázza, hogy még nem tört ki legalább éhséglázadás?
L. M.: Ezzel kapcsolatban kevés történelmi minta áll előttük, nincs miből ihletet meríteniük. Hogyan lázadjon valaki egy olyan, a világtól teljesen elzárt országban, ahol a mérhetetlenül rideg vezetés kíméletlenül, csírájában elfojt bármiféle ellenzékiséget, és a minimális ellenállást is a legsúlyosabb büntetéssel sújtja? Ha valaki elszökik, a családját sodorja veszélybe. A rendszert ismerve el tudom képzelni, hogy a hátrahagyottak elveszítik a munkahelyüket, esetleg munkatáborba, átnevelőtáborba kerülnek, illetve, miként a könyv egyik történetében is szerepel, az ország egyik végéből kitelepítik őket a másikba, városból egy kis faluba.
HVG: Sokat hallani, olvasni a véreskezű észak-koreai diktátorok rémtetteiről. Torzítja ezeket a történeteket a bulvár iránti igény?
L. M.: A rendszer kilátástalanságát én leginkább az emberek hétköznapjaiban érzékeltem. Még a kivételezett réteghez tartozók szeméből sem lehet boldogságot kiolvasni, sokkal inkább félelmet. A köznapi értelemben vett komfortos életre valóban nincs túl sok esély, hiszen télen gyenge a fűtés, akadozik az áramellátás, egész évben esik az eső, jegyrendszerre osztják az élelmiszert, miközben megállás nélkül dolgoznak. A Vádirat történetei pontosan megmutatják az élet és a rendszer realitását: vagy elmenekülsz, vagy öngyilkos leszel, vagy elfogadod, és megpróbálod valahogy túlélni. De elmenekülni viszonylag kevesen tudnak, és ha sikerül is, mindenütt nagyon nehéz a helyzetük, mert a hazájukban olyan ideológiai agymosáson mentek át, ami rendkívüli módon megnehezíti a későbbi beilleszkedésüket.
A cikk a HVG 2018/8. számában jelent meg.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
Új helyzet van.
