Elég idős vagyok ugyanis ahhoz, hogy emlékezzem arra, milyen volt a "létező szocializmus", annak is a keményebbik fajtája: amikor még nem kezdett el fújni a rendszerváltozás szele, s a médiumok valóban egyszólamúak voltak és szakadatlanul a Pártot, és annak vezetőit dicsérték. Aztán jött a műtét - az én esetemben a rendszerváltozás - s egy időre úgy tűnt, hogy megérkezett a kánaán: a lapok, tévék rádiók hirtelen sokszínűvé váltak, Magyarország pedig annyira megindult a korábban kötelezően hanyatlónak lefestett Nyugat felé, hogy 2004-ben be is léptünk az Európai Unióba.

A "műtét" hatása a jelek szerint a mi esetünkben is csak átmeneti volt, s szédületes sebességgel térünk vissza a múltba: a köztévének nevezett propaganda központból ugyanaz dől, mint a részben a korábbi megbízható MSZMP-sek által szerkesztett lapokból, magántévékből, vagy internetes oldalakról.

Tüntetés az MTVA székháza elött

Túry Gergely

Ahogy a "műtét" előtt a népi demokrácia volt sokkal feljebb való, mint a Coca-Cola-mámorban fetrengő Nyugat, most az illiberális demokráciáról kell megtudnunk, hogy már csak néhány év, s győz a "világforradalom", hogy aztán mindenki élhesse a maga boldog életét a maga nemzeti falanszterében.

Hála az égnek megint van kultúrharc, s újra megvan a belső és külső ellenség, aki ellen a nép bölcs vezérének egybe kell fognia a különben össze-vissza rohangáló nyájat. A sport ismét politika lett, néhány évtizede az akkori vezér csapatának, a Vasasnak azért kellett megnyernie a labdarúgó bajnokságot, mert százéves volt a Vasas Szakszervezet, most pedig azért nem eshet ki az Akadémia, mert mi lenne, ha a főnök ablaka alatt focizók nem az első osztályban kergetnék a bőrt. Megint van államosítás, s újra kialakul az az uralkodó osztály, amely nem szakmai tudásának köszönhetően kerül felülre, hanem azért, mert az átlagnál vastagabb az arcbőre, a fürdőszobából pedig már rég kivitte a tükröt.

Az egészben talán az a legtragikusabb, hogy újra olyan eszközök kerülnek elő, amelyeket leginkább a fél- vagy teljes diktátorok használnak. A Milosevics-érában volt szerencsém Belgrádban dolgozni - az akkor még büszkén vállalható, mára viszont a NER-be tökéletesen belesimult távirati iroda, az MTI tudósítójaként - s amikor 1996-97 fordulóján tizenegy hétig tartó tüntetéssorozat robbant ki a választási csalások miatt, a rezsim külföldi zsoldban álló felforgatókként, köztörvényes bűnözőkként, vagy éppen apuci-anyuci elkényeztetett hülyegyerekeként festették le a demokráciáért tüntetőket, s gondosan olyan kameraállásokat választottak, ahol lehetőleg 30-40 céltalanul bóklászó tüntető látszott.

Néhány hét után már tudtuk azt is előre, melyik nap lesz verés: Milosevicsék mindig a vidékről felrendelt egyenruhásokkal intéztették a bunyót - valószínűleg nem bízott a fővárosi rendőrökben - s azt is tudtuk, hogy másnap a híradóban bent lesz: az agresszív tüntetők megint provokálták a helyzet magaslatán álló rohamrendőröket. Innen szólok, van még finomítani való. Az ugyanis még hiányzik, ami szintén gyakran elhangzott Szerbiában: az utcán nem is tüntetők vannak, hanem véletlenül arra sétáló járókelők.

Csak hab a tortán, hogy az akkor ellenzékben lévő Fidesz 1996-ban teljes mellszélességgel kiállt a demokratikus szerbiai pártok mellett, majd a következő három-négy évben - 1998-tól már kormánypártként  - komoly segítséget adott a Milosevicset végül az ezredfordulón megbuktató pártoknak, most azokkal borul össze, akik akkor a szerb diktátor legjobb emberei voltak.

Orbán Viktor és Alexander Vucsics

AFP / Anadolu Agency / Talha Ozturk

Például Alekszandar Vucsics mostani államfővel, aki Milosevics idején - 1998-2000 között - tájékoztatási miniszterként pénzbírsággal sújtotta a hatalomra támadó médiumokat, s kitiltotta az országból a külföldi tévések egy részét is. Vagy Ivica Dacsics jelenlegi első miniszterelnök-helyettessel, aki a Milosevics-érában a propaganda egyik kidolgozója, majd a kormányzó párt szóvivője volt, s annyira közel állt a vezérhez, hogy a beceneve bébi-Milosevics volt.

Most így az év végének közeledtével csak abban bízom, hogy az én, illetve a mi történetünk nem úgy ér véget, mint Charlié. A gyorsan felemelkedett, majd még sebesebben visszahanyatlott péksegéd ugyanis a könyv végén ismét teljes lélekből szerette azokat a pékeket, akik ugyanúgy galádul bántak vele, mint a történet elején.