Hétről hétre több tízezren tüntettek Belgrádban Aleksandar Vucic államfő ellen. Szerbiában ugyanazt követelik, mint Magyarországon: a szabadságjogok és a törvények tiszteletben tartását, a korrupció visszaszorítását.
„Le fogjuk győzni ezt a kormányt, amely migránsozással és külföldi ügynöközéssel próbálja sakkban tartani az országot” – mondta Magyarországon is ismerős érveléssel a már második hónapja tartó belgrádi ellenzéki tüntetések egyik szervezője, Branislav Trifunovic. A múlt szombati felvonulás, amely már a hatodik a sorban, a szokásos koreográfia szerint zajlott: rövid politikusi beszéd után a hatalmas tömeg a tüntetésekre írt rockdalokat bömbölve játszó, lépésben haladó kisteherautót követve kétórás belvárosi sétát tett.
Útba ejtették a szerbiai köztévé, az RTSZ székházát is, ahol a tüntetők felolvasták a követeléseiket. Például azt, hogy a köztévé híradója ne akarja igazságként eladni a Vucsics által kitalált hazugságokat, s hogy a szerkesztők újságíróként, ne pedig fizetett pártpropagandistaként tevékenykedjenek. „Azok is fizetnek előfizetési díjat, akik nem értenek egyet a kormánnyal. Szégyent hoztok az újságírói hivatásra. Úgy fogtok bevonulni a történelembe, mint a sajtószabadság megfojtói és a hivatásotok sírásói” – üzenték Nenad Stefanovic hírigazgatónak és Dragan Bujosevic RTSZ-igazgatónak a tüntetők, akik hatalmas „Elkezdődött” feliratú molinót helyeztek el a tévészékház falánál.
A sétálók, akik egyre több jelképet használnak fel a Slobodan Milosevic szerb, majd jugoszláv államfő elleni 1996–1997-es tüntetéssorozat idejéből – például a dobolást vagy a folyamatos sípolást –, nem hagyták említetlenül Barbara Zivotic újságírónőt sem, aki a Studio B televízióban úgy beszélt az „Egy az ötmillióból” jelszóval tüntető ellenzékiekről, mint akik erőszakra és államcsínyre hívják fel honfitársaikat. „Barbara, jelentkezz be!” – skandálták a tüntetők, amikor elhaladtak az egykor ellenzékinek számító, mára kormánypártivá vált Studio B-nek otthont adó toronyház előtt.
A leginkább majálisra emlékeztető hangulatú felvonulásokat az ebben együttműködő ellenzéki pártok is támogatják, ám az eseményeken csak elvétve látni pártzászlókat. Ahogy rendőrök sincsenek. A rendet a szervezők által maguk közül megbízott sárga mellényesek tartják fenn, a hatóságok csak a forgalomterelésben segítenek, s lezárják az autók elől a menet által érintett utcákat. Amikor pedig újabb rövid beszéddel véget ért a felvonulás, a belgrádiak békében szétszéledtek, hogy legközelebb január 16-án újra az utcára menjenek. A kivételesen szombat helyett szerdára szervezett felvonuláson az egy évvel ezelőtt megölt ellenzéki politikusra, Oliver Ivanovicra emlékeznek, síp helyett most többezernyi gyertyával.
| Történelmi lecke |
Szerbiában már-már hagyományuk van a kitartó és békés tüntetéshullámoknak: 1996-ban azért vonult utcára a fél ország, mert Slobodan Milosevic akkori szerb elnök látványosan elcsalta a helyhatósági választásokat. A november 17-étől 117 napig tartó időszakban az ellenzék mindennap utcára ment, voltak olyan esték, amikor félmillióan tüntettek Belgrádban. Minden egyes nap zúgott a „Slobo, Szaddám vagy”, illetve a Milosevic kapzsi feleségére, Mira Markovicra utaló „Vörös boszorkány” jelző. Aki nem ment tüntetni, az otthon, az edényeket fakanállal ütögetve mutatta ki szolidaritását. Végül márciusban az addig rettenthetetlennek tűnő államfő beadta a derekát: bár nem ismerte el a csalásokat, a nagyvárosokban az ellenzék kezébe kerülhetett a hatalom. A napról napra egyre több résztvevőt vonzó tüntetések annak ellenére békések maradtak, hogy a rezsim mindent elkövetett a rendbontások kiprovokálásáért. A vidékről felrendelt rohamrendőrök hetente legalább egyszer rátámadtak a békésen vonuló tömegre, s amikor 1997 februárjában jóval fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, az egyik Száva-hídon vízágyúval oszlatták szét az embereket. 1996. december 24-ére ellentüntetést is szerveztek Milosevic hívei Belgrád belvárosába, ami már vérontással is járt. Az ország minden részéről felbuszoztatott Milosevic-hívek összecsaptak az ellenzékiekkel, az összetűzésekben egy embert agyonvertek, egyet pedig pisztollyal fejbe lőttek. A rendőrök később megpróbálták elszigetelni a legaktívabb tüntetőknek számító diákokat, s ezért hetekig lezárva tartották az ifjúság gyülekezőhelyének számító egyik belvárosi utcát. A blokádot végül a tüntetőket támogató ortodox egyházfő segítségével számolták fel: a 82 éves Pavle pátriárka állt a felvonulók élére, a biztonsági erőket pedig visszavonták. Az egész világon csodálattal figyelt tüntetéssorozat hatására megrogyott ugyan a Milosevic-rezsim, ám a diktátor mégsem bukott meg. Részben azért, mert az USA akkor még állítólag megvédte őt az ellenzéktől. Nem sokkal korábban, 1995 végén írták alá ugyanis a boszniai polgárháborút lezáró daytoni egyezményt, s ennek egyik szavatolója Milosevic volt. Washingtonban attól tartottak, hogy a hatalomra jutó szerbiai – részben nacionalista – ellenzék visszataszíthatja a szomszédos volt jugoszláv tagköztársaságot a háborúba. A következő nagy tüntetéseket 2000 őszén tartották meg, és már hat nap is elég volt az akkor a jugoszláv államfői székben ülő Milosevic megbuktatásához. Míg eleinte békés volt a hangulat, október ötödikén, Milosevic hatalomban töltött utolsó napján elszabadult a pokol: a jugoszláv parlamentet megostromolta a tömeg, az épületet felgyújtották, a berendezési tárgyakat pedig széthordták. Míg az 1996–1997-es tiltakozási hullámban elsősorban a hagyományos – és egymással átmeneti szövetségre lépett – pártok játszották a fő szerepet, 2000-ben az 1998-ban megalakult, decentralizált ifjúsági szervezet, az Otpor (Ellenállás) vitte a prímet. S ahogy az erőszakmentes ellenállást hirdető szervezet eleget tett feladatának, el is tűnt a közéletből: az egykori vezetők különböző pártokhoz csapódva próbálták meg learatni a győzelem gyümölcseit. |
A budapestieknél jóval békésebb és fantáziadúsabb belgrádi tüntetések egyik különlegessége, hogy a kipróbált és jórészt leszerepelt ellenzéki vezetők helyett megjelent az új nemzedék – már a húszas–harmincas éveikben járó fiatalok adják a tiltakozás arcát. Azt is hangsúlyozzák, azért is akarják, hogy véget érjen a Vucic-haverok és -rokonok zsebének megtöltése, mert nem kívánnak besorolni a kilátástalanság elől külföldre menekülő szerbek alkotta, követségek előtt álló hosszú sorokba. A belgrádi demonstrációk lassan valamennyi jelentős szerbiai városra átterjednek: a múlt héten már Nisben, Kragujevacban, Krusevacban, Kursumlijában és Újvidéken is tüntettek az ellenzékiek.
Vucsics és szövetségesei egyelőre igyekeznek tudomást sem venni a terjedő elégedetlenségről. Az állami tévék és rádiók eleinte nem is számoltak be a tüntetésekről. Mostanság pedig inkább a karaktergyilkosság a cél: a kormány mögött álló médiumokban rendbontóknak, külföldi ügynököknek, a szerbség elárulóinak minősítik a tüntetőket. Vucic, aki a 2017-es elnökválasztás fölényes megnyerésével ült át a kormányfőiből az elnöki székbe, igyekszik úgy tenni, mintha nem érdekelné a közhangulat megváltozása. Az ellenzék által neki címzett nyílt levélre azt mondta, akkora butaságok vannak benne, hogy szóhoz sem jut, s nem is hajlandó szóba állni a tiltakozók vezetőivel.
Bár a közvélemény-kutatások szerint Vucic és pártja, a Szerb Haladó Párt (SZNSZ) számíthat a legnagyobb támogatottságra, a tiltakozási hullám és annak kezelése hosszabb távon komoly károkat okozhat az államfőnek. A pályafutását a Vojislav Seselj vezette soviniszta Szerb Radikális Pártban kezdte, s ott főtitkári posztig jutott, tájékoztatási miniszter volt Milosevics 2000-ig tartó országlásának utolsó időszakában, s tárcavezetőként leginkább a független újságírók zaklatásáról vált hírhedtté. A vádak szerint közvetve köze lehetett a legismertebb szerb újságírók egyikének megöléséhez is. 1999 áprilisában Belgrádban agyonlőtték Slavko Curuviját, s a még mindig tartó perben elhangzottak alapján úgy tűnik, a gyilkosságot a legmagasabb rangú belgrádi politikusok rendelték meg, és azt az állambiztonsági szolgálathoz közel álló emberek hajtották végre. S ha Vucic nem is volt részese az összeesküvésnek, az mindenképpen az ő műve volt, hogy a kiadóként is tevékenykedő Curuvija újságjait tönkretették a tájékoztatási minisztérium által kiszabott csillagászati összegű bírságokkal.
Az Orbán Viktorral már-már baráti viszonyban lévő Vucic az utóbbi években adott nyilatkozataiban azt állította, megbánta a múltban elkövetett hibáit, ám úgy tűnik, kezd visszatérni a régi, egyszer már megtagadott módszerekhez. Nem véletlen, hogy a belgrádi tüntetéseken sok olyan transzparenst is látni, amelyek szerint Szerbia nem kér sem a mostani, sem pedig a múltbeli bűnözőkből. S minél többeknek jut eszébe, hogy milyen is volt Vucic két évtizeddel ezelőtt, annál kisebb lesz a politikus támogatottsága.
„A bukásoktól, brutális sérülésektől való félelem folyamatosan bennem van” – meséli Valter Attila országútikerékpár-versenyző a Penge podcast legújabb adásában, ahol arról is beszélget Szilágyi Áronnal és Kenyeres Andrással, hogy milyen gondolatok futnak át az agyán egy esés után, mekkora nyomást jelentett számára a 2021-es berobbanása, és milyen hatással vannak rá a kommentek.
Novák Előd szerint a Fidesz hülyét csinál magából.
Hosszú hallgatás után jelentkezett a kormányközeli közvélemény-kutató.
A műsorvezető kiáll a szombati felvonulók mellett és drukkol, hogy békés legyen a rendezvény.
Nehéz-Posony Kata, a HVG ügyvédje minden kérdésre válaszol.
A jelentős indulótőkével is megtámogatott alapítvány már dátumot sem mond, mikorra várható a régóta ígért beruházás.
